Kísértet járja be Németországot – az AfD kísértete. A kommunista kiáltvány e parafrázisát Vera Lengsfeld, az NDK-idők egykori ellenzékije, későbbi CDU-politikusnő jegyzi. Mint blogbejegyzésében írja, az Alternatíva Németországnak (AfD) pártot az egykori keletnémet állambiztonság, a Stasi módszereivel próbálták ellehetetleníteni a választási kampányban. Aki követte az eseményeket a német sajtóban, megerősítheti: az ottani médiapluralizmus elbújhat a magyar mögött. Ott nincs a Magyar Időktől a Népszaváig, a Magyar Hírlaptól a Magyar Nemzetig terjedő spektrum.
Ugyanazt kell nyomni mindenütt. E lap külpolitikai oldalaira számos német lapszemlét készítettünk, de szinte mindegy is volt, melyik lapot szemléztük, a mondanivaló nagyjából ugyanaz volt, különösen az AfD kapcsán. Neonácik, szélsőjobboldal, a történelem legsötétebb időit idézik, és persze: populizmus, populizmus, populizmus… „Az AfD-funkcionáriusokat egyáltalán nem kell stigmatizálni: ők maguk stigmatizálják folyamatosan magukat. Ilyen alakokkal nem lehet együttműködni.
Soha nem fognak kormányozni bennünket, csak további szégyent hoznak ránk” – pörkölt oda a német üzleti érdekek szócsöve, a Handelsblatt kiadója, a magyar származású Gabor Steingart. Az AfD köré vont „egészségügyi kordon” legújabb eleme, hogy a liberális FDP – amely négy év után most került vissza a Bundestagba – nem akar az AfD képviselői mellé ülni a parlamenti patkóban. Mintha legalábbis őket különb emberek választották volna meg, mint a másik párt képviselőit. Óvodás hozzáállás ez: Pistike nem akar Lajoska mellé ülni az ebédnél.
A kirekesztés mellett a másik fő AfD-ellenes stratégia az agyonhallgatás. De hallgatásában is beszédes volt – természetesen a kampány alatt – a következetesen polkorrekt Der Spiegel egyik karikatúrája: ezen egy fiktív szavazópolgár fiktív tévéképernyőjén megjelenítették a pártok támogatottságát jelző oszlopdiagramokat. Ott voltak a CDU/CSU, a szociáldemokraták, a liberálisok és a Zöldek népszerűségét jelző adatok. „Természetesen” hiányzott az utóbbi kettőnél egyaránt népszerűbb AfD és a szocdemektől balra álló Die Linke oszlopdiagramja.
Ez a két párt egyaránt szélsőségesnek számít Németországban. Tehát még egy hetilapkarikatúra erejéig sem kell felesleges nyilvánosságot adni nekik. A két párt között persze nagy különbség, hogy a Die Linke ma valójában nem számít, míg a bevándorlásellenes AfD igen. És ez egyre inkább így lesz, ahogy a menekültválság következményei nem múlnak el, és kiderül, hogy a német földre az elmúlt két évben beengedett több mint egymillió Európán kívüli embert középtávon sem tudják integrálni.
Az említett két megközelítéssel nem az a baj, hogy egyáltalán ne lenne alapjuk. Az AfD jobb szélén valóban vannak szélsőségesek, akik most „előjöhettek a ruhásszekrényből”, valóban provokáció volt egyikük részéről – ráadásul teljesen feleslegesen, mert semmit nem hoz a konyhára – szégyenemlékműnek nevezni a berlini holokauszt-emlékművet, ahogy egy másik AfD-politikusnak sem kellett volna egy Németországban született török Anatóliába való „eltakarításáról” értekeznie. Az egyébként briliáns Alice Weidel (a párt egyik prominense) is ok nélkül írt e-mail-levelezésében becsmérlően idegen népcsoportokról. (Egyébként az ő e-mailjeinek a médiában való kiszerkesztése nyomán emlegetett Vera Lengsfeld Stasi-módszereket.)
A probléma az: ma már nem arról van szó, hogy mit mondott vagy nem mondott Alice Weidel, Alexander Gauland, Frauke Petry, Björn Höcke vagy bármely más AfD-politikus. A hétvégén véget ért a kampány. Ami számít: az az 5-6 millió AfD-szavazó, aki minden médiaellenszél dacára erre a bevándorlásellenes pártra adta a voksát. Igaz, a szavazófülke magányában tette: az előzetes felmérésekben még kevesebben mondták magukat AfD-szavazónak, mint amennyien a végelszámolásnál voltak, és a közvélemény-kutatók – természetesen merő véletlenségből – csak ennek a pártnak a támogatottságát becsülték jelentősen alá. (Ezt hívják rejtőzködésnek: a megkérdezettek egy része – a „nyílt társadalom” és a képviseleti demokrácia nagy dicsőségére – nem meri megmondani a kérdezőbiztosnak, hogy kit fog támogatni.)
Az AfD-re végül is 12,6 százaléknyian voksoltak, nagyjából 5,7 millióan, annyian tehát, amennyien Magyarországon az összes pártra leadják a szavazatukat egy választás alkalmával. A német politikának és médiának nem bűzölgő képződményként kellene kezelnie az AfD-t, hanem arra összpontosítania, hogyan lehetett mára ez a tömörülés Szászország legnagyobb, Türingia, Brandenburg, Szász-Anhalt és Mecklenburg–Elő-Pomeránia második legnagyobb pártja. Ezek mind az egykori NDK-hoz tartozó, úgynevezett új szövetségi tartományok.
De a nyugati területeken is sorra verekszi be magát az AfD a tartományi parlamentekbe. Azzal kellene tehát foglalkozniuk – levetve a politikai korrektség kényszerzubbonyát –, miért ilyen elégedetlenek a rá szavazó emberek. 5-6 millió polgárt nem lehet lenácizni. Aki ezt teszi, nemcsak saját magát teszi nevetségessé, de a probléma gyökerét sem fogja megérteni. Mert – ahogy ironikus versében a német Bertold Brecht utalt rá – a népet nem lehet leváltani.