Ebből a szempontból London kiválása Magyarország számára nagyon-nagyon rossz hír: a jelenlegi Európai Unió, illetve az eurozóna ugyanis igazából arról szól, hogy most egy újabb formát és ideológiát öltve Németország hogyan tudja megvalósítani kontinentális hegemóniáját.
Ennek, illetve az ezt leplező brüsszeli központosítási törekvéseknek az ellenzésében az Egyesült Királyság jó szövetségese volt nemcsak Magyarországnak, de a Berlin szemében természetes befolyási övezetnek tekintett visegrádi régió országainak is. Most egy ilyen jó szövetségest veszítünk, veszíthetünk el. Azonban nem ez az egyetlen kapcsolódási pont: a szuverenitáskérdés előtérbe kerülése is összeköti ugyanis a brit népszavazást és az utóbbi idők budapesti törekvéseit.
Azoknak persze messzemenőkig nincs igazuk, akik úgy láttatják, hogy az őszi magyar kvótanépszavazás ugyanúgy az unióból történő kilépést készítené elő, ahogyan azt a június 23-i referendum tette. Utóbbi ugyanis közvetlenül és természetesen egyértelműen az EU-ban történő maradásról/kilépésről szólt, míg nálunk a kényszer-betelepítés unió általi ránk erőszakolásáról szavazunk – ami minden ellenkező híresztelés dacára nem érinti uniós tagságunkat.
Szuverenitásunkat, de általában a tagállami szuverenitást azonban annál inkább. Politikai szinten tehát a két esemény persze összekapcsolható, jogi szinten azonban – leszámítva a népszavazásnak mint jogintézménynek az egyezőségét – nem.
Érdekes mellékszál természetesen, s nem elhanyagolható, hogy az az uniós vezető elit és értelmiségi holdudvar, mely szünös-szüntelen a demokrácia elvont fogalmára hivatkozik egyes tagállamokkal, például Magyarországgal vagy Lengyelországgal szemben, most hirtelen megriad a demokrácia legnemesebb eszközétől. Juncker úr nemrégiben azon szörnyülködött, hogy „a miniszterelnökök túlságosan a választóikra hallgatnak és földre borulnak a közvélemény előtt” ahelyett, hogy „full-time európaiként” viselkednének.
A luxemburgi külügyminiszter pedig – csakúgy mint pár hónapja spanyol kollégája – az EU halálát vizionálta, „ha uniós kérdéseket népszavazással döntenek el”. Sőt a Brexit óta előkerült a megunhatatlan „a nép hülye” érvkártya is: a helyzetet elemezve sokan arra jutottak, hogy amíg a konszolidált, értelmiségi, civilizált városi intelligencia a britek bennmaradására szavazott, a mucsai, lábszagú, proli, tudatlan és beszűkült agyú vidéki/városi munkásság a távozásra.
Azonban mivel utóbbiak alkották a többséget, most kiderült: a többség tanulatlan hülye, mert nem úgy szavazott, ahogy az elvont és nagybetűs Demokrácia apostolai azt elképzelték. Nem tudom megállni itt, hogy ne hozakodjak elő a városi legendával, azzal, hogyan is korholta Kun Béla 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukásakor a forradalom áldásaira méltatlanná vált munkásságot: „Gyáván visszaéltek a beléjük vetett bizalommal! Csak egyelőre odázzuk el a kommunista világuralmat, mert a proletariátus még nincs eléggé előkészítve eszméink befogadására!”
Én a magam részéről – önös magyar érdektől vezérelve – nem tartom jó lépésnek a Brexitet, de ne higgyük, hogy Magyarország nem fogja megkapni a magáét, ha szavazópolgárai többsége a szuverenitás védelme mellett teszi majd le a voksát ősszel. Mert – ahogy fentebb említettem – a magyar népszavazás a szuverenitásról (is) szól: arról, hogy adtunk-e felhatalmazást az uniónak arra, hogy tagállami (országgyűlési) hozzájárulás nélkül kényszer-betelepítést erőltessen Magyarországra.
Kicsit elszakadva a Brexittől, érdemes a dolog jogi oldalát vizslatni egy picit. Az esetlegesen érvényes és eredményes, adott esetben a „nem”-ek győzelmét hozó kvótareferendum után ugyanis nemcsak a „nép hülye” érvkártya fog előkerülni, hanem vélhetően „szakmai” érvekkel is megkérdőjelezik majd az eredményt – pontosabban azt, hogy az Országgyűlés mint a szuverenitás legfőbb hordozója tehet-e bármit a népszavazás következtében. Természetesen igen, hiszen a szóban forgó referendum kötelező erejű, tárgya pedig a parlament hatáskörébe tartozik.
Ebből a szempontból viszont érdemes figyelemmel lenni az Alkotmánybíróságra (AB): egyrészről arra a folyamatban lévő alkotmányértelmezési eljárásra, melyet Székely László ombudsman kezdeményezett a tavaly szeptemberi uniós kvótahatározat ügyében.
Másrészről pedig arra a párhuzamos indokolásra, amelyet Varga Zs. András és Pokol Béla fűzött az AB egyik utóbbi végzéséhez, s amely esetlegesen jó alapul szolgálhat majd az ombudsmani indítványról szóló döntéshez. A kettő azért kapcsolódik össze, mert valójában az uniós jog és a magyar alaptörvény eddig tisztázatlan viszonyáról szólnak.
Az ombudsmani indítvány – leegyszerűsítve – azt tudakolja a testülettől, hogy a belső, magyar jogban végrehajtható-e olyan uniós jogi aktus, amely ellenkezik az alaptörvénnyel. Az említett alkotmánybírák pedig annak a döntésnek az indokolását egészítették ki, amely elutasította Fodor Gábor népszavazásnak utat engedő kúriai határozat ellen benyújtott panaszát.
Maga az AB-döntés különösebb izgalmakat nem rejteget, az említett párhuzamos indokolás azonban annál inkább. S itt lelövöm a poént: az ugyanis arra jut, hogy „Magyarországot akarata ellenére tömeges bevándorlás eltűrésére kényszerítő egyetlen szabály vagy eseti döntés sem egyeztethető össze az alaptörvénnyel”, s megerősíti, hogy szuverenitási alapkérdésről az Országgyűlésnek, vita esetén pedig végső soron az Alkotmánybíróságnak kell döntenie.
Varga Zs. és Pokol helyesen mutatnak rá arra, hogy „Magyarország a csatlakozási szerződéssel nem a szuverenitását, hanem csak a szuverenitásából eredő egyes hatásköreinek gyakorlását engedte át az Európai Uniónak”. Ugyanis az Európai Unióról szóló szerződés alapján a „Magas Szerződő Felek” az EU-t egymás között hozzák létre, melyre ugyanezen szerződő felek – tehát a tagállamok – hatásköröket ruháznak át.
Erről szól a magyar alaptörvény is: Magyarország „az alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja”. Nem légből kapott ezért Orbán Viktor minapi jellemzése, miszerint „az EU nem Brüsszelben van, hanem huszonhét – most még huszonnyolc – fővárosban”. Tény: az unió saját szuverenitással nem rendelkezik, pusztán a tagállamok akaratából létezik.
Az egyes hatáskörök persze különbözőek: vannak, amelyeket a tagállamok teljesen átengedtek az uniónak; egyesek – például a bevándorlás- és menekültpolitika – osztott hatáskörben maradtak, míg természetesen vannak olyanok is, amelyeket egyáltalán nem ruháztak át Brüsszelre.
A párhuzamos indokolás mindennek kapcsán jól mutat rá, hogy „annak eldöntése, hogy egy hatáskör gyakorlása konkrét helyzetben, különösen a hatáskör kitágítása már a szuverenitás átvételét jelentené-e, az Országgyűlés, vita esetén pedig az Alkotmánybíróság mint az alaptörvény védelmének legfőbb szerve hatáskörébe tartozik”.
Vita esetén pedig – véli a két alkotmánybíró – a szuverenitás fenntartásának vélelméből kell kiindulni, tehát „ha vannak olyan érvek, amelyek egy hatáskör gyakorlásának tagállami szuverenitásban fenntartása mellett szólnak, akkor még abban az esetben is azt kell vélelmezni, hogy a hatáskört Magyarország nem engedte át az uniónak, ha az átengedés mellett is szólnak érvek”.
Márpedig amellett igen erős érvek szólnak, hogy a bevándorláspolitika, s ezzel együtt a közrend fenntartása és a belső biztonság megőrzése tagállami hatáskör.
Csak abban bízhatunk, hogy a testület ezen érvrendszer mentén vizsgálja és dönt majd remélhetőleg még ősszel az ombudsmani beadványról, s mondja majd ki, hogy az alaptörvénynek igenis van egy olyan belső magja, alkotmányos identitása, melyet még uniós jog sem írhat felül. S ez messzemenőkig nem csak politikai érv lesz, amelyen a befolyásos véleményformálók is elgondolkodhatnak majd a népszavazás eredményét értelmezve.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója
