„A művész nem azt festi,
amit lát, hanem azt,
amit másoknak meg kell mutatnia.”
Edgar Degas
A tél utolsó lórúgásainak napjaiban váratlanul, de nem meglepetten szembesülhetünk a jövő évi parlamenti választások harsány ellenzéki előszeleivel. A miénknél sokkal hamarabb kerül sor a német, a francia és a holland választásokra, hatalmas tétekkel, a tamtam, illetve a hangzavar mégis mintha itt lenne a legnagyobb, már most, jóval a kampányidőszak előtt. Igaz, ebben sincs semmi különös, hiszen az ellenzéki pártok egyike-másika nyíltan kimondta: kampányuk folyamatos, mielőbb le akarják mondatni a kormányt. A Demokratikus Koalíció elnöke például 2014-ben és 2015-ben szinte havonta deklarálta: ez a kormány nem éli meg 2018-at. Hát, ebben most nem felé áll a rúd (másban sem, de erről később.)
A négy választás előkészületeiben két markáns hasonlóság is felfedezhető. Mind a négy ország hasonszőrű véleményformáló értelmisége egy-egy fő ellenséget jelölt ki, „bárkit, csak őt nem” jeligével. Frauke Petryt (Alternatíva Németországnak, AfD), Marine Le Pent (Nemzeti Front, FN), Geert Wilderst (Holland Szabadságpárt, PVV), és Orbán Viktort. A másik hasonlóság a véleménytálalások módszerei-ben érhető tetten. Ebben a post-truth (igazság utáni) világban a látványos, zajos színjátékok a meghatározóak. A kimondott szavak, mondatok igazságtartalma és belső értéke az elérni kívánt hatáshoz képest másodlagos.
Németország az Európai Unió messze legerősebb állama. Egykor még a német–francia tengely által dominált EU-ról szólt a fáma, mára az előadás egy főszereplőssé vált. Túlzottan is. Nemrég Angela Merkel Törökországba utazott Recep Tayyip Erdogan elnökkel tárgyalni, hivatalosan az EU és Törökország kapcsolatáról. Így a médiumok. Fegyelmezetten kérdem: miért tartjuk Federica Mogherinit és az Európai Bizottságot? Már a látszatra sem adunk?
Az euró léte tovább erősítette a németek pozícióit. A perifériás országok viszonylatából felhalmozódott exporttöbblet jól demonstrálja erőfölényét. Ráadásul egy speciális eszközt is bevetettek, amire egyébként Donald Trump első elnöki nyilatkozatainak egyikében is utalt. Hallgatólagos megegyezés volt arról, hogy az ULC (egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték munkabértartalma) növekedési ütemének összhangban kell állnia az Európai Központi Bank (EKB) inflációs céljaival, ami e század első évtizedében 2 százalék volt.
Nos, a németek a kettő helyett tudatosan nulla százalékot produkáltak, amit a kevésbé erős tagországok érthetően belső leértékelésnek tartanak. Némethonban ma már meg is vannak a jelei a munkavállalói elégedetlenségnek, de ez könnyen kezelhető. A migráció eseményei alaposan repedeztetik a német politikai rendszert. Olyannyira, hogy a merkeli „wir schaffen das” („képesek vagyunk rá”) mára az ellenkezőjére fordult. Ráadásul hazatért, és egyből az SPD kancellárjelölti székébe repült a sci-fik világába való életrajzi és családi hátteret magáénak tudó Martin Schulz, akinek népszerűsége máris vetekszik a kancellár asszonyéval. (Azért lássuk be, ez is egy sci-fi.) Érzésem szerint a fő cél az, hogy a belső erőviszonyok konkrét arányától függetlenül maradjon meg a nagykoalíció, és semmi hatalmat az AfD-nek.
Franciaország válságok sorát éli. Világhatalmi státusa ezer sebből vérzik. Egy fejlett országhoz képest súlyos gazdasági problémákkal küzd. A migráció számos újabb feszültség forrása lett. Náluk a legutóbbi időkben az elnökválasztás képlete leegyszerűsödött. Bajnak baj, szomorúnak szomorú, de nem tragédia, ha az első körben valamelyik Le Pen (ma már a lány, Marine) győz. A második fordulóban a „demokrácia erői” összefognak, és megakadályozzák a „szélsőjobb” elnökségét. Ez most is így van (lesz?), de van két csavar. Egyrészt a Nemzeti Front erősödött és szelídült. Másrészt az agonizáló baloldal rávetődhet egy tompa fénysugárra. A jobboldali előválasztáson meggyőző fölénnyel nyert Francois Fillont a ma divatos zajos látványkeltéssel próbálják hitelteleníteni azzal, hogy bizonygatják: az elnökjelölt felesége ugyan törvényesen volt férje munkatársa, ám nem dolgozott. Így a baloldali előválasztáson meglepetésre győztes, Francois Hollande-hoz köthető Emmanuel Macron is reménykedhet.
A hollandok, akik tavaly népszavazáson utasították el az uniós–ukrán társulási szerződést, amit sokan az EU végének a kezdeteként értelmeztek, szintén fontos választás elé néznek. Az országban igen erős az a holland Szabadságpárt, amely hírhedten muszlimellenes. A tét tehát itt is nagy, amit mi sem bizonyít jobban, mint Mark Rutte liberál-konzervatív miniszterelnök minapi nyílt levele és a hozzá kapcsolódó interjúk. A kormányfő a betelepültek számára – nyilvánvalóan fél szemmel a választásokra tekintve – világossá tette, hogy akinek nem tetszik Hollandia és a holland jogrendszer, nyugodtan távozhat, senki sem fogja visszatartani. Ez is merőben új hozzáállás.
Nálunk a helyzet több szempontból is speciális. Az, hogy a fősodratú világhatalmi erők és hazai kiszolgálóik szemében a nem fősodratú gazdaság- és társadalompolitikája miatt szálka a kormányfő, teljesen érthető. A pénzügyi világ által elvárt mutatóink jók, illetve javulóak. Még a legzseniálisabb kormányellenes független közgazdászoknak is el kell ismerniük, hogy a gazdasági növekedés nem hitelből történik, mint 2002 és 2008 között. Láthatóan javultak a munkavállalók pozíciói is. A közvélemény-kutatók szerint a Fidesz–KDNP nagyobb erőt képvisel, mint valaha. Ráadásul idén társadalmi nemek (genderológia) mesterszakot indít az ELTE. Mi kell még?
„Orbánnak mennie kell” – zárja teátrálisan, és a honi történelemben visszacsengően sorait a lánglelkű Tamás Gáspár Miklós a HVG-ben megjelent „Aggodalmaink” című, január 31-i írását. A cikk szinte minden sora visszaadja a már említett zajos látványkeltés stílusát. Gondolatmenetének egyik rövid interpretációja a következő lehet: az állam nálunk önző magánemberek egyesülésének zsákmánya, a közpénz elveszti közpénz jellegét, iszonytató gyűlölet halmozódott fel Orbán Viktorral szemben, az állampolgárok érzik, hogy parlamenti választásokkal nem lehet megbuktatni a kormánypártokat, ellenzéki pártok nincsenek, esetleg a Jobbik, de az nem szalonképes, a konzervatívoknak szólniuk kellene a miniszterelnöknek, hogy menjen, Orbán Viktornak be kellene látnia, hogy rá nincs szükség, elég egy szikra, hogy minden felrobbanjon. „Lehet, hogy egy – Isten őrizz – kigyulladt metrószerelvény vagy ilyesmi lángba és vérbe borítja hazánkat.”
Szándékosan nem fűzök kommentárt az előzőekhez, csupán egy állatorvosi lónak is beillő tükröt akartam felvillantani. Erről a bázisról azonban már egyáltalán nem szabad csodálkozni azon, pedig kellene, hogy Lengyel László ellenzéki pártok vezetőit hívja magához a hogyan továbbot megvitatni. (Azért annyit jelezzünk: ha az ellenzéki pártok hívták volna meg a házigazdát, mondja el, mit tanácsol, az e században is életszerűbb lett volna.) A találkozót követő botrány akkor tört ki, amikor a DK elnöke közhírré tette, hogy alelnökét az ominózus beszélgetésen ellene akarták hangolni.
Annyi ma már világos, hogy nem az most a legfontosabb, lesz-e Jobbik–baloldal összefogás. Arról egyébként sem ők, hanem mozgatóik döntenek. Majd. Jelenleg az a kérdés a legérdekesebb, hogy sikeres lesz-e Gyurcsány Ferenc kiszorítása volt pártja berkeiből. Most a DK-elnök vesztésre áll, de messze még a hajnal. A harcok áldozatokat kívánnak. Mivel az ellenzéki hangoknak az utcán nem a pártok adnak hangot, az áldozatok sem közülük kerülnek ki. A felelősség azonban a médiumokon túl az övék is. A Respekt- és RTL Év embere-díjas fekete ruhás nővér, Sándor Mária élete majdnem tragikusan végződött. Vajon hány belvárosi nagy belmagasságú szoba lakója érez emiatt lelkiismeret-furdalást? És a villamosokon magányosan és szorongva utazgató zöld dossziés „adóellenőrért”?
Hogyan befolyásolja majd közvetlen jövőnket két, egymástól távol eső, de a magyar belpolitikai életre nagy súllyal nehezedő friss hír? A Liget-projekt a világ négy legjobb megaprojektje közé került a cannes-i MIPIM Awardson, egyetlen európaiként. Mi lesz most az élő fához kötözködéssel? (Szerintem még intenzívebb lesz.) Az OLAF négyesmetró-jelentése elérhető. Mik lesznek a következmények? Ez az a csalás elleni hivatal, amelynek munkáját fércműnek aposztrofálta Szanyi Tibor, miközben a balliberálisok hét éven át folyamatosan oda küldték feljelentéseiket a kormány ellen.
Még csak az év elején tartunk, és jövőre nem is az év elején lesznek a választások. Nagyon sűrű év lesz, óriási lesz a neoliberális nyomás kint és bent egyaránt, de végig tartsuk szem előtt Ignotus szavait: „A múlttal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról.”
A szerző közgazdász, egyetemi tanár