A gyermek az egyének és családok értékrendjében – a lengyelországihoz hasonlóan – változatlanul kimagaslóan magas. Ezzel magyarázható, hogy a kívánt gyermekszám még mindig a népesség fenntartásához szükséges kettő felett van. Ennek ellenére a ténylegesen vállalt gyermekek száma (egy nő által élete során vállalt gyermekek száma) rendkívül alacsony, már nem sokkal haladja meg az egyet (1,3 körül van). (Ennek is következménye az, hogy rohamosan csökken a szülőképes korú nők száma. A két tényező együtt – változatlan feltételek mellett – előrevetíti a népesség rohamos csökkenését.)
A kívánt és a vállalt gyermekek száma között tehát óriási szakadék van. Ez azt jelzi, hogy a gyermekvállalást nem az értékrend korlátozza elsősorban. Óriási jelentősége van tehát annak, hogy a népesedéspolitika időben segítse a családokat a gyermekvállalás előtt tornyosuló akadályok leküzdésében. Az anyagi nehézségek okozta problémákat ugyanis sokkal könnyebb orvosolni, mint azt, ha egyszer már a gyermektelenség megszokott életmóddá vált.
A gyermekekkel kapcsolatos értékrend a magyar nemzetnek még nem lerombolt szociális tőkéje. E tőke megőrzése és megerősítése tehát gyors cselekvést igényel. Olyan vagyon ez, mint az ingatlanvagyon. Ha időben nem történik meg a romló állapot helyrehozatala, maga a vagyon is veszendőbe mehet. Tehát ennek fényében kell értékelnünk minden olyan lépést, amely segíti a kívánt gyermekek megszületését.
Jelenleg az a helyzet, hogy az első gyerek ugyan egyre nehezebben, de még zömmel megszületik.
Az első gyereket pedig egyre kevésbé követi a második. Ha pedig ez így van, akkor a harmadik gyermek vállalásának modellértéke is csökkenhet. Holott a háromgyermekes családmodell azért mentendő meg, mert mindig lesznek gyermektelenek és egygyermekesek. Tehát a népesség csak akkor tartható egyensúlyban, ha modellértékű marad a háromgyerekes család. Így jöhet létre átlagban az (ha a kétgyermekesek száma is nőni fog), hogy a két szülőre valamivel több, mint két vállalt gyerek jusson, tehát a szülői korosztályt egy hasonló nagyságú követhesse.
Ma már alig kell indokolni, hogy a család- és népesedéspolitikában a korábbi intézkedéseknél is nagyobb hatású lépéseket kell foganatosítani. Nyilvánvalóvá vált, hogy tovább kell menni, és a népesedési folyamatokat a mélypontról vissza kell rántani. Ehhez nagy erejű, nagy visszhangot keltő lépésekre volt szükség.
A drámaian romló gyermekvállalás jelentős részt a lakhatás finanszírozásának rendezetlenségére vezethető vissza. A mai fiatal generáció az előzőkhöz képest méltánytalanul kedvezőtlenebb helyzetben van akkor, amikor lakásról kell gondoskodniuk. A Kádár-korban nagyvonalú lakástámogatásokkal segítették a gyermekeket vállalókat, mintegy ezzel mérsékelték azt, hogy az alacsony jövedelemben nem volt benne a lakhatás megteremtésének költsége. A lakásprivatizáció során pedig egy generáció jelentős rétegének szinte ingyen osztottak ki lakásokat. Mivel a lakhatás költségei – elsősorban tőkeköltségei – jelenleg sincsenek benne a bérben, ezért a lakhatás és gyermekvállalás együttes terhei sok pár számára vállalhatatlanná váltak.
Ezen a helyzeten jelentett segítséget a családi otthonteremtési kedvezmény, a csok. Mivel a népesedéspolitikában tömegeket is megmozgatni képes hatás szükséges ahhoz, hogy a kialakult súlyos népesedési folyamat más irányra váltson, a 2015-ös csokprogramhoz képest a kormány jelentősen megnövelte a gyermekes családok lakhatási támogatását: három gyermek vállalása esetén 10+10 millió forintos lakáscélú tétellel (vissza nem térítendő támogatás, illetve kedvező hitel). Ez azt jelenti, hogy a háromgyermekesek, illetve a három gyermeket vállalók megkaphatják az államtól egy átlagos lakás árának közel felét (vidéken még annál is többet, mivel ott alacsonyabbak a lakásárak, igaz, a jövedelmek is).
Ennek a támogatásnak a demonstratív értéke legalább olyan fontos, mint a forintösszege. A gyermekvállalás újra bekerül a közbeszédbe, életmódformáló mintává válhat. Ez azért fontos, mert az életmódot formáló felületeken – a média, a kultúra sok területén – a gyermekvállalás alig jelenik meg. (Itt jegyezzük meg, hogy a hazai átlagkeresetek alacsony szintje mellett körülbelül ez az a támogatási szint, amely mellett a gyermekek mellett a lakáshoz jutás költsége finanszírozható.)
A kívánt gyermekszámtól való elmaradást a lakhatási nehézségek mellett több más ok magyarázza. Ezek között is nagy súlyú teher a nők számára, hogy várható nyugdíjukat jelentősen csökkenti majd éppen a gyermekvállalás miatt kieső keresetük (illetve lemaradásuk a keresetek emelkedésében), nem is beszélve a karrierpályájukon a gyermeknevelési terhek miatt elszenvedett hátrányokról. Ennek sajátos visszahatása az, hogy egyre több nő a kereseti karrierben való helytállásra törekszik. Így sokuk csak egyetlenegy gyereket vállal (vagy esetleg még azt sem).
A 2016-ra megnövelt és megkönnyített lakáshoz jutási kedvezmények részben a fentebbi
keresetkiesést (és karrierpálya-hátrányt) is pótolják, hiszen a saját tulajdonú lakás nyugdíjaskorban már jövedelemnek, egzisztenciának számít. A saját tulajdonú lakást a nyugdíjas – a rezsin túl – már „ingyen” használhatja, hiszen használatával szemben már nincsenek tőkeköltségei, és lakásbérleti díjat sem kell fizetnie.
A demográfiai folyamatokat rontja az is, hogy véleményünk szerint a gyermekes – elsősorban a többgyermekes – családok elvonási terhei még mindig magasak. E családok kétszeresen is részt vesznek a közteherviselésben: a kereseteik után járó magas elvonásokat tetézi az is, hogy maguknak is finanszírozniuk kell a gyermekekbe történő, milliós nagyságrendű beruházást. Ezért úgy gondoljuk, hogy ezeket az elvonásokat részlegesen vissza lehet juttatni a gyermekvállaló családoknak. Ennek fényében értékelve a 2016-os új támogatási programot azt is hangsúlyozzuk, hogy a szülők valójában a elvonások egy részét – méghozzá jelentős részét – kapják vissza lakástámogatásként.
Úgy számolunk, hogy a 2016-ra meghirdetett – elsősorban a három gyermeket vállalókat nagyvonalúan segítő – lakástámogatási program révén a jelenlegi népesedési tendenciák érzékelhető javulása remélhető. Népesedési vastörvénynek számított, hogy a kétgyermekeseknek közel egyharmada vállal harmadik gyermeket. A jelenlegi demonstratív népesedéspolitikai intézkedések hatására ez az arányszám minden bizonnyal növekedni fog. Kismértékű javulás esetén is csak az ő körükben évi mintegy tízezer kívánt, de korábban nem vállalt gyermek születhet meg. Ezzel az egy év alatt megszületett gyermekek száma már visszakapaszkodhat a pszichológiai szempontból határnak számító évi 100 ezerre, illetve a fölé.
De nem csupán a harmadikként vállalt gyermekek száma nő meg. Várható az is, hogy a most egygyermekes családokban is csökken majd a szakadék a kívánt és tényleges gyermekszám között. E családok nagyobb száma miatt a kisebb elmozdulás is komoly eredménnyel kecsegtet. Azt sem lehet kizárni, hogy az egyetlen gyermek is jobb eséllyel születhet meg. Mindezt figyelembe véve annyit bátran becsülhetünk, hogy az évente megszülető gyermekek száma érdemben meg fogja haladni a 100 ezret. Ennek az eredménynek a társadalom-lélektani értéke legalább akkora lenne, mint a számszerű hatás.
Mivel az egygyermekesek számára a három gyerek vállalása nehezen előrelátható, sokat javítana a helyzetükön, ha a második gyerekük megérkezésekor olyan kedvezményes és kiváltható hitelt kapnának, amelyet a harmadik gyermek megérkezésekor kapott támogatással már törleszthetnének. Tehát mentesülnének attól a bizonytalanságtól, hogy több évre nehezen belátható helyzetben kell elkötelezniük magukat. Mégis ez a hitel már mintegy megelőlegezné számukra a kedvezményt, de csupán kedvező hitel formájában. Annak törlesztése biztosabb út lenne számukra, mint egy jobb, de nehezebben belátható jövő vállalása. Ezzel nőne e családok hitel iránti bizalma is, amely a 2008-as válság óta még mindig nem állt helyre. Tekintve, hogy ez esetben hitelről van szó, a két gyermek vállalására rásegítő rendszer az állami költségvetést nem terhelné számottevően.
Cikkünkben a pénzben megvalósuló támogatás hatásait igyekeztünk mérlegelni. Annak fontosságát a múltra visszatekintve kívánjuk érzékelhetővé, megragadhatóvá tenni. Gondoljuk el azt csupán, hogy ha az 1970–1974-es népesedéspolitikai program (minden hibája ellenére) elmaradt volna, akkor a jelenlegi népességszám alig haladná meg a 9 milliót. Még nagyobb arányban esett volna ki az állami bevétel, hiszen az akkor született gyermekek a ma munkaképes korúak számát növelték meg. Ha a gyermekvállalás 40 évvel ezelőtt nem javult volna meg, akkor ma kevesebben dolgozhatnának, tehát kevesebb lenne az állam bevétele (durva becslésként mintegy 800 milliárd forinttal).
A gyermekvállalás értékének megőrzése alapvető feladata a népesedéspolitikának. De, mint számos sikeres népesedéspolitikát folytató országban láthatjuk, a siker – a pénzügyi programon túl – kulturális, erkölcsi, média- és más támogatást is igényel. Így gyerekbarát bevásárlóhelyekre, gyerekbarát lakókörnyezetre, gyerekbarát pihenőhelyekre, gyerekbarát tévéprogramok sokaságára is szükség lesz ahhoz, hogy a gyerek mint társadalmi érték fennmaradjon, sőt erősödjön.
(A szerzők közgazdászok, egyetemi oktatók)