A globalizáció hívei és képviselői, a globális pénzügyi és gazdasági hatalmak, a multinacionális gigacégek, az Európai Unió jelenlegi elitje, a fősodratúnak nevezett, neoliberális elkötelezettségű médiumok tulajdonosai és vezetői és általában a nyugati közvéleményt alakító személyek egyöntetűen hirdetik, hogy a nemzetállamok kora lejárt, be kell tagozódniuk egy nagyobb, globális egységbe.
Miért gondolják ezt? Azért, mert úgy vélik, hogy a világ átfogó – ha úgy tetszik, holisztikus – problémáira és kihívásaira a nemzetállamok képtelenek adekvát válaszokat adni.
Megítélésük szerint ennek három oka van: egyrészt a XXI. századi kihívások és válságok összetettsége olyan mértéket ért el, amelyet a nemzetállami szinteken működő kormányok egyenként sem teljes mélységében átlátni, sem kezelni nem tudnak. Másrészt a nemzetállamok szerintük csak arra képesek, hogy a szűk, provinciális nemzeti érdekeket tartsák szem előtt, ennek megfelelően a gazdasági, társadalmi, környezetvédelmi, migrációs stb. problémákat nemhogy nem oldják meg, hanem tovább élezik. Harmadrészt még ha a nemzetállamok kormányai kellő bölcsességgel át is látnák a legbonyolultabb összefüggéseket is, akkor sem rendelkeznek azokkal az intézményi, jogi és egyéb lehetőségekkel, amelyek birtokában nemzetközi, globális érvényű lépéseket tudnának tenni a válságok és kihívások kezelése érdekében.
Éppen ezért a globalizáció, az új világrend hívei olyan globális, internacionális intézményrendszer létrehozását sürgetik, amely a nemzetállamok felett áll, azokat is irányíthatja és utasíthatja. Természetesen már számtalan ilyen intézmény létezik, főként a pénzügyek, a kereskedelem és a gazdaság területén, ám ezek további kiterjesztését szorgalmazzák, sőt sürgetik, különös tekintettel a politika szférájára, ahol a nemzetállamok szuverenitása valamennyire még fennáll. Ennek a koncepciónak, sőt világszemléletnek szerves része az Európai Egyesült Államok létrehozása iránti szándék.
Az új, globális világrend hívei – élükön a globális pénzpiac gigahatalmú uraival – tehát meghirdették a nemzetállamok korának lejártát, a nemzetállamok végét. Már Hobsbawn, az ismert baloldali történész megírta 1992-ben A nacionalizmus kétszáz éve című könyvében, hogy a liberálisok és a marxisták szerint a nemzetek kialakulása és fejlődése az emberi fejlődésnek pusztán egyik állomása, amely folyamat a családok létrejöttétől egészen a jövő egységes világáig tart. (E nézeteket vallotta például Kis János, az SZDSZ filozófusa is a rendszerváltás hajnalán.)
Igazuk van-e ebben? Nincs, viszont a fenti okfejtést komolyan kell venni, és érvelni kell amellett, hogy miért nincs igazuk.
Először is kétségtelen, hogy a nemzetállamok mint társadalmi közösségek csak a XVIII–XIX. században jöttek létre, ez azonban nem jelenti azt, hogy múló, átmeneti jelenségek volnának. Amíg a törzsi-családi közösségek vérségi alapon tartottak össze, a vallás pedig a hit alapján teremtett közösségeket, addig a nemzet tagjai vértől és vallástól függetlenül társakat, honpolgárokat látnak egymásban. A nemzet komplex fogalom, jelentős szerepet játszik benne az etnikai összetartozás és a közös nyelv, a közös múlt, de mindezt mintegy összefogja és megjeleníti a közös területhez tartozás tudata, a hazatudat, amelyet egységes területi közigazgatás rögzít, és a folyamat végén megjelenik a nemzetállam, amely szimbolizálja és megtestesíti a nemzetközösséget.
A nemzetállam azért a társadalmi egységek leginkább modern és leginkább fejlett formája, mert a vértől és a hittől függetlenül szuverén, egymással egyenrangú polgárok fogadják el saját maguk számára közösségként. Ahogyan Roger Scruton fogalmaz a Mi a konzervativizmus? című könyvében: a nemzet az önmagáról kialakított elképzelésen alapuló közösség.
Ez már csak azért is így van, mert hiszen a nemzet tagjai, a honpolgárok döntő része nem is ismeri egymást személyesen, mégis egy elképzelt közösség, a haza, a nemzet részének tartják egymást. José Ortega y Gasset írja erről A tömegek lázadásában, hogy a nemzetállam a tagjainak spontán és mélyen átérzett összetartásából származik, minden nemzet tehát egyfajta lelkiség, titkoknak, közös tudásoknak olyan együttese, amelyet a kívülálló sohasem érthet meg teljesen – csak a saját nemzete vonatkozásában, teszem hozzá.
A nemzet tehát egy olyan érzelmi, szellemi és lelki közösség, amely mégis a legmodernebb közösség, mert a polgárok szabad döntésén és választásán alapul. Egyszerre racionális és emocionális társadalmi egység, amelyben a tagok felelősséget éreznek a tetteikért egymással szemben, illetve a területi alapon létrejött államot elfogadják olyan, maguk fölé emelt hatóságnak, amely a közösség érdekeit képviseli kifelé, és amelynek a döntéseit és határozatait magukra nézve kötelező érvényűnek fogadják el. Ebben az értelemben a nemzetállam a legmagasabb fejlettségű társadalmi organizmus, amely – ahogyan Scruton írja A nemzetek szükségességéről című munkájában – erkölcsi és jogi személyiséget alkot, a nemzetközi viszonylatok között a maga nevében cselekszik mint önálló egység.
A nemzetállam tehát szabad polgárok szabadon választott közössége, amely érzelmi és lelki alapokon nyugszik. Ez a modern történelem legtágabb és legnépesebb társadalmi közössége, amelyikben megmaradt az összetartástudat, és ami a legfontosabb: a mi-tudat. Ezen a szinten felül már nincs olyan mi-tudat, amely a tagok számára a felelősség, a kötelességvállalás és a közös hatóságnak való alárendelődés normáit kötelező érvényűvé tenné. Éppen ebből következik, hogy a nemzetközi viszonylatokban már nem találunk valódi társadalmi közösségeket, mert a globális intézmények világából hiányzik a mi-tudat, hiányzik az ebből fakadó érzelem és lelkiség, a másik oldalon pedig a racionális összetartozás tudata. Vagyis azért lehetetlen képezni a nemzetállamok felett álló, azokat ráadásul helyettesíteni tudó, globális intézményeket és közösségeket, mert nyomaiban sem látszanak az ehhez szükséges racionális és emocionális mi-tudat gyökerei.
Ez a súlyos probléma az Európai Egyesült Államok víziójával is: képtelenség felülről, oktrojáltan, egy elitokrácia által létrehozni valamifajta európai intézményrendszert, amelyet az európai polgárok a magukénak éreznének. Európai vagy legalábbis európai uniós mi-tudat, racionális és emocionális elkötelezettség, európai lelkiség nélkül mindez hiú ábránd, és nem is működik. Ettől távol vagyunk, és ezért válik szánalmas erőlködéssé az, amit Juncker, Merkel, Schultz és az európai elitokrácia próbál az unió tagállamaira kényszeríteni egység címén. Az viszont biztos, hogy a világ minden táján kétszáz éve kialakult nemzetállamok azok, amelyeknek érdekei, értékei, hitei és céljai mentén alakulnak a dolgok ezen a glóbuszon, és ez meglehetősen tartós jelenségnek látszik.
Másfelől arra is rá kell mutatni, hogy a nemzetállam a demokrácia egyedüli letéteményese. Demokrácia csak nemzetállami keretek között képzelhető el, aminek pontosan az a polgári mi-tudat az alapja, amely szerint a számunkra idegen honpolgárt is a nemzet részének, a nemzetközösség tagjának fogadjuk el, és mint ilyenért felelősséget is vállalunk. Ugyanis a társadalmi és politikai csoportok között természetesek a konfliktusok, és ezek kezelése csak akkor lehet békés, ha létezik a minimális nemzeti összetartástudat, az az érzés, hogy a honfitársaim által létrehozott politikai csoportokat, pártokat akkor sem semmisítem meg, ha nem értek egyet azokkal. (Kivétel, ha az életemre törnek.)
A demokrácia viszont csak akkor állhat fenn, ha a politikai versenyben érvényes a többség dönt elve, és a bármilyen ideológiájú politikai tábor általi kormányzást minden, azzal egyet nem értő honpolgár is elfogadja és tudomásul veszi – éppen a közös nemzettudat alapján.
Nos, ez az oka annak, hogy a modern nemzetállamokon belül békésen, demokratikus eljárások keretein belül kezelik az egyes nemzeti csoportok közötti politikai konfliktusokat. (Afrikában, ahol a választások után véres polgárháború robban ki, nem beszélhetünk nemzetállamokról, inkább országok felbomlásáról és újjáalakulásáról, nem beszélve a közel-keleti és észak-afrikai iszlám országokról, amelyek a legtöbb esetben mesterséges területi képződmények, ezért se nem nemzetek, se nem nemzetállamok, és végképp nem demokráciák.)
És ez az oka annak, hogy a nemzetközi relációban, a globális és geopolitikai küzdelmekben újra és újra háborúk robbannak ki. Azért, mert nincs és aligha lesz univerzális, kozmopolita mi-tudat a glóbuszon, tehát nincs elég lelki korlát az előtt, hogy ne pusztítsuk el egymást.
Hát ezért ragaszkodunk a nemzettudathoz és a nemzetállamokhoz: belső egyensúlyuk miatt még mindig több esélyt adnak a nemzetközi békére és egymás kölcsönös tiszteletben tartására, mint a globális új világrend.
A szerző politológus