A szavazók közel egy éve, a decemberi választáson döntöttek úgy, hogy szeretnének új és őszinte politikusokat látni, véget vetni a megszorító intézkedéseknek és korrupciós botrányoknak. Két új erő parlamentbe kerülése fellazította a kétpártrendszert, melyet eddig a jobboldal és a szocialisták váltógazdasága jellemzett.
„Végre történik valami, ez már demokrácia” – mondták lelkesen spanyol ismerőseim, amikor megkezdődtek a tárgyalások a pártok vezetői között. De az új, négypárti felállás nem a várt eredményt hozta.
A számok ugyanis azt mutatták: a kormányalakításhoz vagy egy nagyobb és két kisebb politikai erő koalíciója kell, vagy a két nagyobb, egykori rivális párt összefogása. A lelkesedés hamar alábbhagyott, hiszen kiderült: egyik vezető sem enged a maga igazából, és képtelenek megegyezni. A programokról való szakmai egyeztetések helyett a spanyol parlament inkább egy cirkuszra kezdett hasonlítani. És a történet megismétlődött: a patthelyzet miatt júniusban újra szavaztak a spanyolok, de a felállás megint nem változott sokat. A szerdai, majd pénteki parlamenti szavazáson nem kapott bizalmat a kormányalakításra felkért jobboldali vezető, Mariano Rajoy.
A helyzetet jól jellemzi a Jueves szatirikus magazin múlt heti címlapja. A képen Rajoy jelent meg, kezében a Kisjézussal, akinek fejéhez fegyvert tart. „Tegyél miniszterelnökké, különben nem lesz karácsony” – írta a szövegbuborék. A dolog pikantériája ugyanis, hogy ha a bizalmi szavazást követően két hónapig nem sikerül megegyezni, a jogszabály szerint a királynak 54 nappal későbbre kell kiírnia az új választást. Ez pedig december huszonötödikére esik, ami minden bizonnyal kivágná a biztosítékot a szavazóknál. Annál is inkább, hiszen joggal tehetjük fel a kérdést: ha a második választás nem hozott eredményt, egy harmadik miért tenné?
„Ez van, ha egy politikai rendszer ekkora átalakuláson megy keresztül. A problémát a számok jelentik, a számok pedig ördögiek” – fogalmazott Antonio Barroso, az amerikai központú politikaikockázat-elemző cég, a Teneo Intelligence egyik munkatársa. De mi is történik egy országgal, ha nincs felhatalmazott vezetése? A hétköznapokban semmi, mondhatjuk. Az emberek ugyanúgy mennek dolgozni, a gyerekek iskolába járnak, esténként pedig lármásan zajlik az élet a mediterrán országban.
Sőt a spanyolok most cinikusan nevethetnek, hiszen a fenyegetések ellenére, melyek a befektetői bizalom elvesztéséről szóltak, a gazdaság mutatói egyre jobbak lettek az elmúlt évben. A hitelminősítőkkel nem akadt gond, és a Brexit hatásai sem érződtek úgy, mint más európai országokban. Az élet tehát látszólag ment tovább, a bürokratikus gépezet pedig szépen elirányítgatta magát. De ha körbenézünk Európában, láthatjuk, hogy nem Spanyolország az első példa.
Belgiumban például 2010–2011-ben 580 napig nem tudtak kormányt alakítani a flamand és vallon felek, csak az ország leminősítése rántotta össze a koalíciót. A rendszer látszólag ott is rendben elműködgetett, sőt Belgium jobban teljesített gazdaságilag, mint az európai átlag. Ma már azonban tudjuk, hogy közben a takaros utcák takaros házaiban Európa legnagyobb terrorhálózata alakult ki a titkosszolgálatok tudta nélkül.
Persze nem írnám le ennyire Spanyolországot, de joggal merülhet fel a kérdés, hogy mit tud tenni egy politikailag blokkolt ország, ha baj van. Kontinensünk nem a legbékésebb időszakát éli, ahogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter fogalmazott, ma már nem túlzás azt állítani, hogy Európa biztonsági válsággal néz szembe. És ehhez jön a gazdasági válság és a migrációs krízis is, melyből az ibériai államnak bőven kijutott az elmúlt években.
Spanyolországot ráadásul nemcsak külső problémák, hanem egy belső veszély is fenyegeti: a szétesés veszélye. Leggazdagabb tartománya, Katalónia élére tavaly függetlenségpárti vezetés került, akik már megkezdték az elszakadás jogi előkészítését. Hiába ismételgeti Madrid és az alkotmánybíróság, hogy a kilépés „alkotmányellenes”, ki tudna bármit tenni az ellen, ha Katalónia holnap bejelentené a függetlenedését?
Senki nem állíthatja, hogy ilyenkor nincs szükség erőskezű vezetőkre. A demokratikus patthelyzet láttán azt mondhatnák, hogy a spanyolok szépen megmutatták, mik a demokrácia hátulütői. Hogy mikor jön el az a pont, amikor a túl sok választási lehetőség, a megosztottság parlamenti képviselete groteszk cselekvésképtelenséget hoz létre. „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma, nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik” – mondta egyszer Winston Churchill, és hadd értsek vele egyet. Bár a spanyoloknál nem rózsás a helyzet, ezt mégsem a rendszer hibájának rónám fel.
Sokkal inkább okolnám az emberi tényezőket. Mert ha a szándék megvan, az mindig eredményre vezet. Érthető, hogy a pártok politikailag racionálisan cselekszenek, hiszen ha az egykori ellenfelüket hagyják kormányt alakítani, akkor saját szavazóik elveszítése foroghat kockán. De ebben a helyzetben a saját, avagy a párt érdekei helyett az egész közösségét kellene előtérbe helyezni. A politikusoktól, akik elvileg a köz érdekeit szolgálják, talán elvárható lenne ez az alázatosság. Ha mindegyikük így gondolkodna, nem kellene attól sem tartaniuk, hogy szavazatot veszítenek, hiszen nem tűnne furcsának az egyezkedés.
De úgy néz ki, a spanyol pártvezetőknek most csak az üzenet nem jött át. A választóik üzenete, akik változást akartak. Pedig még van idő, ha mindenki enged, akkor elkerülhető a harmadik választás. De amennyiben nem lépnek, éppen az válhat valóra, amitől tartanak: támogatóik elvesztése.
Mert ez a tradicionálisan vallásos nép, akárhogy is magyarázzuk, nem fogja jó szemmel nézni, ha Jézus születésének napján szavazni kell mennie. Csak tovább nő a szakadék a választók és a politikusok között, és még nagyobb lesz a kiábrándultság. A spanyolok majd lemondóan legyintenek, és nem mennek el voksolni.
Ez jelentheti majd a demokrácia igazi válságát.