Áll a bál Szakács Árpád kulturális sorozata körül, amely – folytatásban – arra keresi a választ, hogy a kétharmados kormány kultúrpolitikájában miért nem érvényesül, látszik a politikai fölény. Amint érzékelem, már a kérdésfeltevés is megosztja a hozzászólókat. Van, aki szerint Szakács Árpád pontosan vázolta fel a helyzetet, van, aki szerint nem annyira.
Szerintem a cikksorozat nem pusztán hiánypótló, de az utóbbi évek legfontosabb kulturális kordokumentuma, és tiszta tónusával, szókimondásával szembesülésre késztet mindannyiunkat. E sorok írója annyit ért a kultúrpolitikához, mint hajdú a harangöntéshez, de könyvolvasó, zenehallgató, képzőművészetet kedvelő polgárként van gondolata az eddigiekről.
Éppen ezért most három epizóddal igyekszem hozzájárulni a vitához: Száraz Miklós György írására reflektálok, szóba hozom a Heti Válasz szerkesztőségi cikkét és megidézem Pion István reagálását a Zoom.hu-ról.
Száraz Miklós György cikke jó szándékkal, de hibás előfeltevéssel keletkezett. Írója alaposan félreértette a vita tétjét és jellegét: itt nem a szekértáborok összebékítéséről, morális oszlopállításokról és egymás jelképrendszerének vizsgálatáról folyik a diskurzus, hanem arról, hogy a magyar kultúrát melyik csoport határozza meg az elkövetkező időkben. Bár a bal térfélen unos-untalan jó és rossz kulturális termékekről cseverésznek, mintha éppen csak a minőség volna az egyetlen kritérium, valójában ők is szekértábort alkotnak.
Bizonyság erre, hogy esztétikai érvek helyett közéleti fegyverekkel támadnak – pontosan úgy, ahogyan a jobboldalon, azzal a méretes különbséggel, hogy mi sosem vitattuk, hogy létezik a két tábor, a kétféle ízlés, és hogy a hegemóniáért, ha jobban tetszik, a lelkekért harc folyik. Ballagjunk csak be bármelyik könyvesboltba, tekintsük át a kínálatot, és ha nem vagyunk teljesen elfogultak, tökéletesen kirajzolódnak azok a témakörök, érzékenységek, felvetések, amelyeket a baloldal vagy száz éve maga előtt görget. Ez aligha véletlen, ez tábor, nem a magányos szívek klubja.
Bár Száraz Miklós György több ízben is érthetetlenül behódol annak a baloldali mítosznak, miszerint csak ők tehetségesek, a jobboldal korifeusai nem (csak egyetlen idézet a cikkből: „Nem lehet-e, hogy az úgynevezett konzervatív oldal ítészeinek, kritikusainak, televíziós és rádiós személyiségeinek egy része annyira műveletlen – mondhatnám képzetlennek, bizonytalannak vagy gyávának is –, hogy még a saját szűkebb területén belül is képtelen az önálló [és helytálló] véleményalkotásra”), az igazság az, hogy a műveltség és felkészültség nem az egyik vagy másik oldal sajátja.
Közhely, de a nemzeti – nem pedig nemzetközi – elkötelezettségű intézmények, kiadók nem pusztán egy-egy kormányváltás következményeként, de a teljes Kádár-korszakban, majd az utána következő huszonnyolc évben is kisebbségben voltak. Kisebbségben vannak ma is. És nem azért, mert egy-egy államtitkár vagy olvasószerkesztő nem kellően művelt, tájékozott, hanem azért, mert a posztkommunista hálózat érintetlen maradt, a jobboldali tájékoztatást pedig fel kellett építeni.
Szakács Árpádnak tökéletesen igaza van, ha Prőhle Gergellyel példálózik. Az ő személye és munkássága hajszálpontosan beleilleszkedik abba a Fideszen kívüli áljobboldali térbe, amelynek tagjai sértettségből, rossz ízléstől vezérelve vagy egyszerűen csak érdekből szolgálják azt a konglomerátumot, amely a posztkommunista hálózatból mára maradt. Ennek utolsó játszóterülete a magyar kultúra. Bevett hídfőállásaikhoz körömszakadtukig ragaszkodnak, és van is esélyük a túlélésre, különösen ha olyan helyről kapnak apanázst, fizetést, tiszteletdíjat, mint Prőhle Gergely Petőfi Irodalmi Múzeuma. Eljárása jogilag kikezdhetetlen, erkölcsileg vállalhatatlan.
Az igazgató úr ízlése ugyanis egy irányba lejt: ahogyan szemrebbenés nélkül pénz utaltat, felolvasóestet, emlékülést, konferenciát szervez olyanoknak, akik Magyarországot a legalpáribb színvonalon, kórusban ócsárolják a világban – nos, ugyanezt a csendes beletörődést nem tapasztaljuk a mi értékeink iránt. Talán elkerülte a figyelmemet, de Prőhle Gergely adós még az Erdélyi József-szimpóziummal, ahol személyesen olvassa fel magánvéleményét, miszerint a Solymosi Eszter vére költője botrányversétől függetlenül is az egyik legjelentősebb XX. századi magyar lírikus. És hadd ne folytassam a sort élő klasszikusokkal, kortárs zsenikkel, akik nem férnek fel az Esterházy-matiné kifizetési listájára. Az egy irányba lejtő ízlés soha nem véletlen.
Ahogyan a Heti Válasz váratlan kifakadása sem. Az egész vitában ez volt a legmeglepőbb, egyszersmind legelfogadhatatlanabb epizód. A Heti Válasz ugyanis szerkesztőségi cikket közölt, amelyben kiállnak Prőhle Gergely mellett (Mi Prőhlével vagyunk, Heti Válasz, május 4.). Ebben nem kevesebbet sugallnak, mint hogy az irodalmi igazgató bírálata valamiféle vagy-vagy kérdés, emitt vannak a vad bunkók, amott az okos emberek, és hogy nem minden politika a világon, a tehetségnek pedig helye van a PIM-ben („Orbán János Dénesnek csakúgy, mint Karafiáth Orsolyának” – ennél a mondatnál azért elhomályosul a tekintet, és nem Orbán János Dénes miatt…).
Azonkívül, hogy a Heti Válasz a szokásos függetlenségipari technikával lerázza magáról a tárgyilagosságot, és halálmegvető bátorsággal kiáll állandó szerzője mellett, szigorúan szakmai alapon hadd tegyek valamit szóvá. Mostantól, ha megjelenik a Magyar Időkben egy véleménycikk, a Heti Válasz mindig szerkesztőségi cikkben határolódik majd el? Újságíró szerkeszt nyilatkozatot az újságíró ellen? És kedves kollégák, ott, a Heti Válasznál: Szakács Árpádnak nincs joga leírni – mellesleg adatokkal, tényekkel alátámasztva – a véleményét? Felettébb úgy fest a helyzet, hogy a Heti Válasz szerkesztőségi cikke Szakács ürügyén üzenet a kormánynak, a „hatalomnak” – ez meg olyan kispályás, olyan méltatlan. És kissé paranoid is.
Pion István, akivel hajdanán együtt dolgoztam a Széles Gábor-féle Magyar Hírlapban – és érdekes beszélgetéseket folytattunk, tekintve, hogy tudtommal ő az egyetlen rögbimúlttal rendelkező alanyi költő ebben a hazában, és akkoriban jó srác volt –, szintén megnyilatkozott (Tényleg a kormányhoz lojális művészek járnának a legjobban a kulturális kétharmaddal?, Zoom.hu, május 27.). Példás alapossággal kiszámolta, hogy melyik intézménynek mennyi pénzt kellene kapnia, ha már a kétharmad osztja a pénzt. István úgy gondolja, hogy a liberális-egyenlősítő oldal itt jelentős elmaradásban van, és elrettentő példaként többek között felhozza különféle művészeti akadémiák, írószövetségek, egyletek költségvetését, hogy azok milyen sokat kapnak, bezzeg mások meg milyen keveset.
Drága István, rosszul látod a helyzetet! Az igazság az, hogy a kétharmad nem az elosztásnál, hanem a politikai hatalomgyakorlásban érhető tetten. Az a kulturális termékcsoport, amellyel te és a barátaid turnéznak, nem eladható, nem piacképes. Az általad kiszerkesztett Magyar Állami Operaház és a Nemzeti Színház pedig presztízsintézmény. Tudod, a bunkó kétharmad jobban érzi magát az Operában és a Nemzetiben, mint a Krétakör előadásain, ahol sztereóban verik a péniszeket. Mert az emberek mán (sic!) csak ilyen bunkók ebben az országban. Ez a kétharmad ereje, tudod? Hogy ti kulturálisan nem léteztek cirka kilencmillió ember számára, hidd el, ezért nem ők a hibásak. Arról már nem is beszélve, hogy bárhogyan is osztják el a közpénzt, bármit tesznek, joguk van hozzá: megnyerték a választásokat, téged és engem képviselnek. Nem olyan bonyolult. Négy év múlva újra meg lehet próbálni, hogy a földalatti kultúra elcsípje a milliárdokat.
Végezetül egyetlen említés Vásárhelyi Mária témába vágó írásáról (A kettészakított világ, Sztárklikk.hu, június 2.), amelyet felesleges ismertetni, igen, pontosan olyan, amilyennek el tetszik képzelni. A lényeg, hogy ebben a Szakács-féle sorozatot közlő Magyar Időket Ungarische Beobachternek nevezi. Nem ironizálva, nem idézőjelben. Tényszerűen. Ez nem pusztán sértés, hanem valamilyen agyra húzódó gyulladás. Mit tudom én, nem vagyok orvos. Ilyenkor olyan szívesen átkarolnám Száraz Miklós Györgyöt, hogy értelek én, lehet, hogy itt-ott még igazad is van. De ezekhez csak egy milliméterrel is közelebb? Nem lehet. És nem is kell.
A szerző újságíró