Annyiban igaza van a hazai ellenzéknek, hogy 1294 migráns esetleges befogadása nem oszt, nem szoroz – a kvótaügy valóban nem erről a kis csoportról szól.
A kérdés ugyanis – mint ahogy általában a pusztán joginak álcázott problémák – messzemenőkig a jogon túli világnézeti háttérre vezethető vissza. Ahhoz, hogy megalapozott választ tudjunk adni arra, az Európai Unió Bírósága (bíróság) vajon megfelelő döntést hozott-e múlt héten a kvótaperben, előzetesen arra kell tudnunk választ adni: milyen Európát szeretnénk saját magunknak és az utánunk következő generációknak?
Az egyik oldal, amely az emberiség történeti törvényszerűségeként hisz a progresszióban és a nyílt társadalom eszmerendszerében, azt mondja, hogy a kulturálisan többé-kevésbé homogén nemzetállamok a fejlődés útjában állnak, hiszen létükkel és a létezésüket garantáló határokkal a „mi” és az „ők” megkülönböztetésére épülnek.
A megkülönböztetés pedig rossz, mert szembemegy az egyenlőség, a semlegesség és a diszkriminációmentesség eszméjével. Így a nemzetállam hagyományos struktúráival, más csoportoktól megkülönböztethető történelmi mítoszaival, nyelvével, kultúrájával gátja az „egység a sokféleségben” ideájára épülő világfalunak.
A másik oldal alapvetően tagadja a multikulti ilyetén paradigmáját, mert a baljós végzet homályos sejtelmét véli benne felfedezni: tagadva az egymástól gyökeresen eltérő kulturális és társadalmi viszonyrendszerek egyenlőségét és csereszabatosságát, azt vallja, hogy a nemzetállami alkotmányos identitás és ezen keresztül a nemzeti szuverenitás önmagában álló érték, ennélfogva ellenzi a Willkommenskulturon alapuló bevándorlóország-jelleget.
Így nem pártolja például az európai zsidó–keresztény (és egyébként még a felvilágosodásban gyökerező szekuláris–humanista) hagyományoktól gyökeresen különböző magatartásmintákkal rendelkező idegen csoportok tömeges befogadását, vagy azt csak úgy hajlandó elfogadni, hogy e csoportok teljes egészében átveszik az itteni őshonos kódrendszereket. Tehát nemcsak integrálódnak, de asszimilálódnak is, amit a politikai korrektség nyilvánvalóan ellenez, és az emberi jogi fundamentalizmus jegyében tilt.
A nagy kép tehát ez: utópiákon nyugvó multikulturalizmus vagy a józan észen alapuló nemzetállami jövő, amely koordinátarendszerben a bírósági döntés nyilvánvalóan előbbi értelmezést erősíti, tehát rossz. Ezen a meglehetősen összetett problémastruktúrán belül a morális vakáción lévő európai uniós bírák verdiktje csepp a tengerben, és ha az Európai Bizottság nem kapna attól vérszemet, el is lehetne intézni egy kézlegyintéssel. Mert végül is mit mondott ki a bíróság nagytanácsa? Pusztán ennyit: „A bíróság [a szlovák és magyar] kereseteket elutasítja.” A kereseti kérelmek ismeretében ez azt jelenti, hogy a testület szerint a határozat eljárásjogi hibában nem szenved, így az egy érvényes norma (a bírósági döntés pillanatában).
Több érve között ugyanis Magyarország kormánya legfőképpen azt állította, hogy a nevében „átmeneti és ideiglenes” kvótahatározat egyáltalán nem átmeneti és ideiglenes, mert alapvetően módosítja a menekültügyi kérelmek elbírálásának helyére vonatkozó Dublin III. rendeletet, amely nem egy speciális, hanem egy rendes jogalkotási aktus.
Ha ez viszont így van, akkor a kvótahatározatot nem lehetett volna meghozni az uniós alapszerződésben foglalt, csak átmeneti intézkedések meghozatalakor alkalmazható speciális „szükséghelyzeti mechanizmus” keretein belül, hanem ezzel szemben rendes jogalkotási eljárást kellett volna lefolytatni. Mivel e „szükséghelyzeti mechanizmus” egy új és eddig sosem alkalmazott procedúra, hivatkozható joggyakorlat nem nagyon állt rendelkezésre, és a bíróság így lényegében saját belátására alapozva úgy ítélte meg, hogy a határozat igenis átmeneti és ideiglenes jellegű, hiszen egy pontosan behatárolt, 120 ezres személyi körre vonatkozik, ráadásul az „véglegesen szeptember 26-án jár le”.
Utóbbi megállapításra rögtön kitérünk, de a kérdésre tehát, hogy a bíróság miről döntött most, a tömör válasz: arról, hogy a kvótahatározatot érvényes eljárásban hozták meg. Terjedelmi korlátok miatt jelen írás nem térhet ki egyebekre részletesen, de széljegyzetként azért megemlítendő: döntésében a bíróság (is) folyamatosan az EU területén „egyértelműen nemzetközi védelemre szoruló személyekről” beszél.
Ez plasztikusan mutatja, hogy a bírák a menedékjognak egy globális szociális ellátáshoz való jogként történő értelmezését vallják, szemben azzal, hogy menedékjog valójában csak és kizárólag a származási országhoz legközelebb eső, már biztonságos országban jár. (Erre írta valahol Pokol Béla, hogy történelmi naivitás volt az összes jogot emberi jogi alapokra helyezni.)
De ezen a ponton térjünk vissza arra, hogy a bíróság szerint szeptember 26-án „véglegesen” lejár a kvótahatározat. Ez egy lényeges megállapítás, hiszen az Európai Bizottság szerint viszont azt szeptember 26. után is számon lehet kérni, miközben maga a határozat is azt írja zárórendelkezéseiben, hogy azt „2017. szeptember 26-ig kell alkalmazni” – tehát gyakorlati következménye azt követően nem lehet(ne).
Itt tehát ellentmondásba kerültek az uniós szervek: a bíróság, alátámasztandó, hogy megfelelő eljárásban hozták meg a kvótahatározatot, azzal érvel, hogy az ideiglenes. A bizottság viszont azt mondja, hogy azt szeptember 26. után is végre kell hajtani: így viszont az értelemszerűen nem ideiglenes döntés, tehát azt nem megfelelő eljárásban alkották meg, ergo – ahogy Magyarország azt állítja – érvénytelen.
Persze Junckeréket ez nem zavarja: Avramopulosz biztos már pár órával a bírósági döntés után elmondta, hogy a renitens tagállamokkal szemben heteken belül a következő bírósági fázisba léptethetik a Magyarország, Csehország és Lengyelország ellen a nyár óta szintén a kvótahatározat kapcsán folyó kötelezettségszegési eljárást.
Természetesen nem mindegy, hogy erre pontosan mikor kerül sor: ha még 26. előtt, akkor a bizottság nyilvánvalóan arra fog hivatkozni, hogy még az alkalmazhatósági időszakon belül fordult a bírósághoz, így annak az akkor hatályos szabályok szerint kell eljárnia.
Másik oldalról persze nem biztos, hogy a bizottságnak presztízskérdést kell csinálnia az ügyből: hiszen tavaly április óta az uniós szervek asztalán fekszik az ideiglenes kvótamechanizmust felváltani szándékozó, állandósított és automatikus elosztási javaslatuk, amelynek elfogadását megpróbálhatják felgyorsítani (vagy hozathatnak a belügyi tanáccsal egy új „ideiglenes” határozatot).
Az uniós jogot felhasználó szervekkel szemben tehát érdemes megfontolni a belső jogi eszközöket: az Alkotmánybíróság egy korábbi értelmezésében már elkezdte kibontani az alkotmányos identitás és nemzeti szuverenitás doktrínáit, amelyeket éppen a kvótahatározattal összefüggő ombudsmani indítvány nyomán ősszel esedékes újabb alaptörvény-értelmezésükben továbbfejleszthetnek.
Ezt követően pedig – végső eszközként – a magyar alkotmányosság eszközével lehetne rést ütni az uniós pajzson: elvi lehetőség ugyanis van arra, hogy az Alkotmánybíróság a magyar jogszabály fogalmába beleértse az uniós normákat, így a kvótahatározatot is. Ekképpen pedig lehetőséget adhatna Magyarország kormánya számára, hogy a magyar alkotmányos identitást és szuverenitást sértő uniós jogi aktusokat is megtámadhassa az Alkotmánybíróságon.
Hiszen, ahogy arra már Varga Zs. András alkotmánybíró egy párhuzamos indokolásában rámutatott: „Magyarországot akarata ellenére tömeges bevándorlás eltűrésére kényszerítő egyetlen uniós döntés sem egyeztethető össze az alaptörvénnyel.” A csatát a bírósági döntéssel tehát lehet, hogy most megnyerte Brüsszel, de a háború vége még messze van.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója
