E folyamatot hiába leplezik le és nevezik nevén egyre többen a Vatikánból, Párizsból vagy a CIA központjából, valahogy mégsem illeszkedik modern, kényelmes világképünkbe. Pedig ahhoz, hogy a hibrid hadviselés keltette helyzetet még eséllyel pacifikálni lehessen, az első lépés a szembenézés a tényekkel.
A hadviselés első generációja a XVII–XVIII. században volt jellemző. A vonalban, oszlopban és négyszögben harcoló gyalogság kora ez, amikor az ütközetek elfogadott forgatókönyv szerint zajlottak. Nem az ellenség megsemmisítése, hanem egyértelmű előny kivívása volt a cél, és a győzelmet is ez jelentette.
A második generációs hadviselés a XIX. század végén a modern technika vívmányainak kísérleti terepasztalán, az ismétlőpuska, a tüzérségi gránát, a vasút és a géptávíró, valamint a harci gázok megjelenésével öltött új formát. A csapatmozgás és tüzérségi tűz tömeges alkalmazása jellemezte, miközben a harceljárások továbbra is lineárisak maradtak. A cél az ellenség haderejének, anyagi hátterének meggyengítése, a hátország potenciáljának a feltörése volt. Csúcspontját a rendkívüli harctéri veszteséggel járó első világháború csatáiban fedezhetjük fel.
A harmadik generációs hadviselés új fordulatot hozott, hisz megjelentek a nonlineáris harceljárások: a manőver, a gyorsaság, a meglepetés a módszer. Az ellenség megsemmisítése helyett lélektani egyensúlyának megzavarása, azaz a harcképesség felszámolása került előtérbe. A hátország is érvényes katonai célpont volt, mivel akkorra már a háború totális háborúvá vált. A harmadik generációs hadviselés a vietnami és az úgynevezett hatnapos közel-keleti háborúval érte el csúcspontját. A második és harmadik generáció közötti átmeneti időszak és átfedés még ma sem ért véget, hisz léteznek olyan fegyveres erők, amelyek ragaszkodnak a második generációs hadviselés doktrínáihoz és eljárásaihoz.
A XX. század hatvanas éveinek végén kezd kialakulni a hadviselés negyedik generációja, amely egy azóta is tartó háborús evolúciós folyamat eredménye. Alapvetéseit láthatjuk Algériában, Afganisztánban, Koszovóban, a Gázai övezetben és a világ különböző más pontjain. A negyedik generáció megjelenésével az állam fokozatosan elveszítette hadviselési monopóliumát. A harc domináns – látható – formája sajátos módon a felkelés lett, amelynek hátterében idegen hatalmak jelentek meg támogatóként, irányítóként (például az „arab tavasz” Észak-Afrikán végigsöprő hulláma, amely ráadásul egyszerre több országban jelentett összehangolt akciót). A felkelők új szervezési modellt alkalmaztak: a decentralizált, látszólag önszerveződő hálózatok szövevényét, amelyet szinte lehetetlen megsemmisíteni.
De a legfontosabb változás, hogy nemcsak a frontvonalak, hanem a béke és háború közötti határ is annyira elmosódik, hogy felismerhetetlen a különbség. A harc végképp nonlineárissá válik, nem érzékeljük a hadszínteret, és ebből következően a hátországot sem. Ebben a küzdelemben nincs számottevő különbség civil és katona között sem. A radikális iszlám követői például egyenesen tagadják a különbségtétel létjogosultságát.
A harcot finanszírozók és a katonáknak szállást, ételt nyújtó asszonyok ugyanúgy a küzdelem részesei. És ha már itt tartunk, a kultúrák is harcban állnak, hisz a keresztény világ ismét védekezésre kényszerül a legeltökéltebb ellenféllel, az iszlámmal szemben. De ezzel párhuzamosan az a hindu India is, amely csak a brit gyarmati uralom alatt szabadult meg muszlim császáraitól, napjainkban ismét erőszakos muszlim hegemónia célpontja lett.
A műveletek ma már egy időben folynak a katonai mellett a gazdasági, a politikai, a társadalmi dimenziókban, valamint a nemzetközi életben. Ezen a nagy és tágan értelmezett terülten szétszórt, kis létszámú alakulatok küzdenek, amelyek jellemzői a mozgékonyság, a rögtönzés, és a rajtaütés képessége. A szaknyelvben sivatagi nomád eljárásnak nevezett akciók túlterhelik a védelem vezetési és irányítási rendszerét. Példa erre az Iszlám Állam harcászati taktikája, ahol látható, hogy a légi támadások mellett egy szárazföldi offenzíva hosszú háború kockázatával járna.
A katonai cselekményeken túl megjelennek olyan eljárások és eszközök, amelyeket eddig nem tekintettünk a hadviselés módszerének. Törvényes politikai tevékenységek sora, köztük tömeglázító demagógia, utcai politizálás, zavargások támogatása. Valamint bekapcsolódik a „mindennapi terrorizmus”, azaz a bűnözés is, amely magával hozza az erőszakot. Az európai polgárjog nyújtotta védelem, párosítva az ellenség gátlástalan magatartásával, a törvények felrúgásával, garantálják a káoszt. Kijózanító példa volt erre a 2015. december 31-én Kölnben és más városokban szervezett szexuális bűncselekmények sora.
Végezetül megjelennek a genfi egyezmények szerint törvényellenesnek minősülő harceljárások, magatartásformák. A foglyok megcsonkítása, kivégzése éppúgy idetartozik, mint a szabotőrök zavartalan működése. A legdöbbenetesebb példa erre, hogy a hatóság – a látszólagos béke miatt – nem járhat el az embercsempészekkel szemben úgy, mint szabotőrökkel. A kémeket és szabotőröket ugyanis háborúban nem védi a hadifoglyokat megillető klauzula: eljárás nélkül azonnal „kivonhatók” a rendszerből. Ma azonban az állam az atrocitásra nem válaszolhat hasonló módon. A negyedik generációs hadviselés nem az előző három hadviselési forma logikus folytatása vagy fejlődési eredménye, sokkal inkább a harmadik generációs hadviselés újraértelmezése. Nem nemzetek állnak szemben egymással, sőt a szemben álló felek sem mindig egyértelműen azonosíthatók be, a kiváltó okok azonban láthatók, hisz épp az állam általános legitimációs válsága generálja a negyedik generációs hadviselést.
Lássunk néhányat a kiváltó okok közül. A nemezetek fölött átnyúló nemzetközi szervezetek befolyása megnőtt, miközben a rossz döntésekért sem az adott szervezet, sem annak tisztségviselői nem vállalnak felelősséget. Ilyen szervezetek az ENSZ, az EU, a NATO, az Iszlám Konferencia Szervezete, a Világbank stb. Jó és mindennél aktuálisabb példa a folyamatra, hogy az EU elhibázott migrációs politikájának felelősségét és következményeit a tagországokra akarják hárítani. (Görögország nem megfelelően védekezik, Magyarország nem fogadja el a kvótát.)
De megjelennek olyan nemzetközi szervezetek is, amelyek semmilyen módon nem kötődnek nemzeti értékekhez, ilyenek a médiabirodalmak, a multinacionális cégek, a vallási mozgalmak, és vannak bőségesen illegális rendszerek, úgy mint embercsempész- és kábítószer-hálózatok, nemzetközi terrorszervezetek. Külön kategóriát alkotnak – több százezres nagyságrendben – az NGO-k (non-governmental organizations – kormánytól független szervezetek), amelyek készek szembeszállni a fennálló renddel és törvényekkel, akár kormányok megdöntésére is szövetkezve. (Nehéz persze elképzelni, hogy a hátterükben ne lenne idegen hatalom akarata.)
Korunk legnagyobb és ma még kontrollálhatatlan kihívása – amely támogatja a „felkelőket”, a negyedik generációs hadviselés katonáit – az információtovábbítás és a közlekedés szédítő fejlettsége. Elsősorban az internet, amely normál helyzetben az életünk segítője, de rossz kezekben a nyugalom és megszokott világunk sírásója lesz. Az ellenség ezt az eszközt hatékonyabban képes támadásra használni, mint ahogy a hatóságok védekezni tudnának. Ráadásul a probléma éppen az, hogy a negyedik generációs hadviselés gyakran nem érzékelhető, épp az új módszerei és nonlineáris mozgása miatt. Olyan „harcosok” is támogatják a hadjáratot, akik nem is tudják – jóhiszemű céljaik miatt –, hogy rosszindulatú stratégia áll a háttérben.
A hadászatban az nyer, aki előbb ismeri fel az ellenség módszerét, és képes megfelelő választ adni arra. Európa számára elérkezett az idő, hogy őszintén, reálisan mérje fel jelenlegi helyzetét, és legalább védekezzen, ha már ráeszmélt, hogy megtámadták.
(A szerző titkosszolgálati szakértő)