A Magyar Idők is beszámolt róla (december 6.), hogy az ELTE-hez csatolják a Műegyetem gazdaságtudományi karát, a GTK-t. A híradást az előző napon, az Emmi oktatásért felelős államtitkársága által hozott, sokakat meglepő döntés alapozta meg. Meg kell jegyezni: a sajtóban megjelent szalagcímek nem egészen felelnek meg az államtitkársági közlemény tartalmának, az ugyanis „csak” a konfliktusos helyzettel kapcsolatos fenntartói kezdeményezésről és az érintett egyetemek szenátusához való, véleménykérő hozzáfordulásról beszél. Tehát ez még nem egészen maga az elcsatolás, de azért teljesen érthető a november 30-án elcsatolási kérelemmel az oktatásért felelős államtitkársághoz fordulók (szakadárok) ujjongása, miként a BME vezetőinek lelombozódása is. Az események felpörögtek: az ELTE szenátusa máris kitárta ölelő karjait a BME-ről magát leamputálni akaró gazdasági kar felé.
Ennyi bevezető után érdemes rögtön megvizsgálni a történelem kezdete óta örök alapkérdést: kinek használ? Kinek használ a GTK elcsatolása? A válasz – most kivételesen – nem adható meg az ugyancsak örökérvényű francia szállóigével (cherchez la femme!, vagyis keresd a nőt!). Az oktatásért felelős államtitkárság a hallgatókat jelöli meg haszonélvezőként, mondván, „a jelenleg fennálló helyzet nem teszi lehetővé, hogy a kar és az egyetem az oktatási-kutatási értékek és hallgatói érdekek sérelme nélkül működjön tovább”. Ez az érvelés nyelvileg csak mulatságos, tartalmilag viszont hajmeresztő.
Az államtitkárság mintha elfelejtené, hogy talán nem minden GTK-s hallgatónak lenne sérelemmentes az ELTE-re pottyanni, s hogy a BME-n maradó többi kar hallgatóit a GTK hiányából fakadóan új sérelmek érnék. Az államtitkárság indoklása jól jelzi, hogy ő az egyetemi karokat kis téglácskáknak tekinti, amelyeket éppen abba az egyetembe tologathat, ahová azok vagy éppen az ő aktuális kedve jónak tartja. Talán nem is véletlenül került be az új felsőoktatási törvénybe ez a szervezetfejlesztési megoldás, amely sokkal inkább egy vállalati topmenedzser szemlélete, mintsem egy a humán és civil értékeket patikamérlegen egyensúlyozó filoszé.
Mi sem természetesebb, a szakadárok is a hallgatóknak akarnak kedvezni, de ők szélesebbre nyitják a kedvezményezettek körét. Az október vége óta a nyilvánosság előtt zajló függetlenségi harcuk során rengeteg mindenre hivatkoztak. Érdekekre, értékekre, múltra, jelenre, jövőre, és az is természetes, hogy saját magukat sem felejtik ki. A „szégyen” feliratos táblák alatt menetelve megtartott, november 15-i tüntetésük vezérszónoka ugyan még azt a vezérjelszót adta ki, hogy „BME – GTK – forever!”, és erre zúgott a vastaps (én halkan még éljeneztem is), de lám, 15 nap múlva véget ért a mindörökké, és szakadárrá vedlett a vezérszónok, aki egyébként a válságkezelés legendás professzora. Ilyen szavahihetőség mellett bármiféle hivatkozásuk is legyen, számomra az több mint mulatságos: nevetséges.
Ámde a sok hamis hivatkozás ellenére éppenséggel még akár használhatna is a GTK elcsatolása a hallgatóknak, legalábbis teoretikusan ezt se zárjuk ki. Ennek megítélését azonban nem a rektort sokszor alpári hangnemben szapuló hallgatói képviselők kinyilatkozására kellene alapozni, hanem tárgyilagos elemzéssel mérlegelni. Az államtitkárság vajon honnan veszi azt, hogy majd éppen az elcsatolás teszi lehetővé a kar és az egyetem hallgatói érdekek sérelme nélküli működését? Biztos az abban, hogy az ELTE-n kell képezni az igazi és sérelemmentes műszaki menedzsereket? Azokról beszélek, akik képzésének állami finanszírozását alig néhány éve még éppenséggel meg akarta szüntetni az államtitkárság.
Őértük, a műszaki menedzserekért, azért aggódok, mert 15 éve tanítom nekik az anyagismeretet. Mindegyiküket szóban vizsgáztatva, alighanem több időt töltöttem közöttük, mint a szakadár oktatók együttvéve (az más lapra tartozik, hogy a vizsga eredménye sok diáknak lehetett fájdalmas). Szögezzük le tehát, hogy a hallgatók érdekeire való hivatkozások teljesen önkényesek.
A következő haszonélvező-jelölt az ELTE. Neki vajon használ a GTK odacsatolása? Még nagyobb akar lenni? Kell neki egy kis közgazdászképzés, egy kis menedzserképzés, egy kis MBA-képzés, meg a vele járó hozadék? Nem kizárt, illetve most már tudjuk, hogy kell neki. A hozadéknak viszont, a nyilván erősen remélt pénzen kívül, fontos része még a BME-exrektorhelyettes-exdékán és az ő elszakadási harcban megedzett csapata. Ők a Műegyetemet az utóbbi tíz évben már rendesen a saját képükre szabták, de most mégis mennének egy házzal tovább. Az ELTE imponáló gyorsasággal, egy hét után megadott válaszát már ismerjük: gyertek. Eléggé nyilvánvaló, hogy hónapokkal előbb kezdték a válaszkeresést.
Használ-e a GTK elcsatolása a Műegyetemnek? Annyiban biztosan használ, hogy ekként garantáltan eltűnik annak a gátlástalan hatalomtechnikai értékrendnek, a voluntarizmusnak az utánpótlása, amelyet a szakadárok vezérképviselőinek közel két évtizeden át tartó egyetemvezetői működése itatott be a patinás intézmény falaiba. De ne feledjük Márait, aki azt mondta egy másik izmusról: a legrosszabb az, ami utána jön. Tény, hogy az amputálás megmentheti egy beteg életét, de az is biztos, hogy amputált lábbal legfeljebb gombfociban lehet valaki gólkirály. Tehát aki most Műegyetemet amputál, az a hóhérsággal kacérkodik, hacsak nem tudván tudja, hogy az amputált testrész újra kinő, és biztosan szebb és jobb lesz, mint a régi.
Végül térjünk vissza a műegyetemi civakodást elunó államtitkársághoz, amely a legnagyobb súlyú szereplő a játszmában. Ő a – bocsánat: A – fenntartó. Ám az államtitkárság nem képviselő-testületi alapon működik, hanem a vezető hozza a döntéseket, ezért egyszerűen adódik a következtetés: a GTK elcsatolásával felérő államtitkársági döntést maga az oktatási államtitkár hozta. Tőle azonban még egyetlen újságíró sem kérdezte meg azokat a részleteket, amelyek nagyon is lényegesek lehetnek, és talán nem is államtitkok. Legalább azt, hogy ő személyesen mikor és kivel tárgyalt először a kezdettől nagyon magabiztos szakadárok nyilvánvalóan régóta elhatározott elszakadási terveiről.
Nem kellene szétverni a Műegyetemet.
A szerző egyetemi tanár