„De hát mit csináltak a románok húszesztendős nagyváradi tartózkodásuk alatt? Mindenekelőtt meghamisították a város igazi jellegét, s a külsőségeken igyekeztek bebizonyítani, hogy ez a város mennyire román. Új neveket adtak az utcáknak, átmázolták az üzletek cégtábláit, román nyelvű étlapot parancsoltak a vendéglőkbe és minél több helyet bekentek román nemzeti színekkel. A Szent László térről eltüntették László király szobrát, a Bémer térről Szigligeti mellszobrát.”
Akár ma is íródhattak volna a fenti sorok, hiszen érdemben azóta sem változtak a packázási módok. Az egykor többségében magyar Sebes-Körös-parti város főterére sem került vissza a lovagkirály kilencven éve száműzött szobra. Ám itt nem a mából, hanem a két háború közötti korszakból villantak fel epizódok az Utazás Erdélyben és Erdély körül című kötetből. Tonelli Sándor külső szemlélőként kiválóan érzékelteti művében, milyen állapotok is uralkodtak Szent László megszállt városában alig húsz évvel Trianon után, tíz kilométerre az új határsávtól. A szerzőnek különös érzéke volt ahhoz, hogyan szemléltesse és elemezze a város arculatának változásait, könyvének pedig mindezen túl nagy erénye, hogy a brutális kontrasztokat is láttatja.
Mert a szemtanú ír arról az időszakról is, amikor Várad egyik napról a másikra levetkőzte papagájszínű rongyait az 1940-es visszacsatolás idején: „A románok kivonultak Nagyváradról és a szörnyűséges piszoktól és balkáni elhanyagoltságtól eltekintve, jóformán nyoma se maradt húszesztendős ottlétüknek. Aki valamit komolyan meg akar tartani, az akár a politikai, akár pedig a magánéletben állandóságra törekszik és ennek megfelelően igyekszik berendezkedni. A románoknál minden, amit csináltak, az ideiglenesség jellegét viselte magán. Nem építettek és sem középületet, sem magánházat nem tataroztak. Mindent abban az állapotban hagytak meg, ahogy az impériumváltozás alkalmával a magyaroktól átvették.”
A számunkra elvesztett háború után végül minden visszaállt az ismert nagyromán kerékvágásba. Megújult a nagy projekt is, aminek következtében a 70-es évek végére felerészt elrománosodott a lakosság. De nézzünk csak a mélyére ennek a folyamatnak, mert ekkoriban már megkezdték elásni azokat a magyar hétköznapokat megkeserítő aknákat, amelyek visszafordíthatatlan károkat okoznak manapság is.
Eleinte nem nyúltak semmihez. Majd romboltak, de csak egy nyúlfarknyit. Aztán beindultak a buldózerek, a magyar nevű külvárosi utcák helyén új darázskaptárak épültek. A tesztüzem sikerült, jöhetett a stratégiai fontosságú városközpont. Térrendezés címén el is akarták költöztetni a régi székesegyházat, a Szent László téri katolikus templomot, de ezt végül megakadályozta a lakosság imával, csellel és, ami nagy szó: felekezetre való tekintet és vér nélkül. Történt mindez 1964-ben.
Majd lefektették a legalattomosabb aknát, amit Bukarest csak alkothatott. Nagyvárad egykori Házsongárdját, az Olaszi temetőt vették célba, ahová a magyar 1779 óta temetkezett. Bihar vármegye történelmi családjai mellett ’48-as honvédok is nyugodtak itt, sőt még Madách felesége és Rómer Flóris, a magyar régészet atyja is itt remélt örök álmot. A helyi múlt megismerésének e forrása néhány éve eltűnt a térképről, és bizony nem Ceausescu taroltatta le, hanem a pozícióját ilyen lépésekkel őrző mostani városvezető, Ilie Bolojan (ejtsd: Ilije Bolozsán). Hogy egy váradi tollforgatót idézzek, ebben az istentelen húzásban a magyar érdekképviselet felelőssége is súlyos volt akkoriban, hiszen cinkos tétlenségével utat engedett a pusztításnak.
De az itt elásott aknát csakis Bolojan tudta működésbe léptetni. A szocializmus idején ugyanis morbid, ám fölöttébb dörzsölt módon körbeépítették a területet tömbházakkal. A szépen gondozott sírkertet így bezárták, hiszen sűrű lakóövezet mellett temetkezőhelyet nem szabad fenntartani ugyebár.
A magára hagyott kis Házsongárd így lassan vandálok prédájává vált, még a szemetet is a kriptákba öntötték. B. úr a kétezres évek végén végül kimondta a verdiktet: a földdel kell egyenlővé tenni az Olaszit, hiszen az rontja a városképet. Fellebbezésnek helye nincs. Szemernyi tisztelet és jóindulat nélkül hányták csomóra a csontokat, majd dobálták emberhez méltatlan, megszenteletlen tömegsírokba – ahogy akkoriban egy döbbent szemtanú mesélte. Ezt még Tonelli se hitte volna.
Zöldövezet van most már az én őseim sírja helyén is, meg játszótér, ahová jó szándékú ember nem viszi ki a gyermekét fogócskázni. És itt nincs vége a történetnek: hogy még egy utolsót rúgjanak belénk, az újonnan létrejött parkot elnevezték Mihai Viteazulról, a román diktátor kedvenc uralkodójáról, akit arcátlan módon az első román országegyesítőnek tart a bukaresti kurzus, merthogy a zsoldosvezér kis időre betette a lábát Erdélybe is.
Tehát a nagyváradi magyar múlt egy darabját könyörtelenül eltörölték, a kolozsvári kápó, Gheorghe Funar pedig minden bizonnyal elégedetten csettintett kollégája akciója hallatán.
De kell nekünk tartanunk azoktól, akik a halottainktól is félnek? Nem kérdés, mert még mindig van bőven vesztenivalónk. Nagyváradon különösképpen, hiszen Kolozsvár, Arad és Gyulafehérvár után láthatóan itt is létrejövőben van egy új „műveleti terület”, ahol a harcot történelemhamisítással, átplasztikázással, megfélemlítéssel, megalázással és provokációval vívják ellenünk, csak mert zavaró tényezők vagyunk. Mert már nincs szó ideiglenességről, eljött a berendezkedés korszaka itt is.
Láthatóan egyre inkább nyeregben érzik magukat azok, akik nem itt születtek, akiknek a magyar a „sátán nyelve”, akik úgy félnek a piros-fehér-zöld színkombinációtól, mint vámpír a fokhagymától, s akik múlhatatlan kisebbségi komplexusukat leginkább a nagyzoló ortodox templomok építésével tudják kezelni, és még sorolhatnám a tájidegen „gyógyíreket”.
Mindez olyan, mint egy fékevesztett verseny, Románia nemzeti missziójának maratonja, amiben jellemzően nem a régi román barátaink, hanem a hivatalnokok, a rendőrök és a politikusok vesznek részt. Tűzön-vízen, sírkövön, gótikán, barokkon, szecesszión és még a városalapító Szent László emlékén is átgázolva. Ezt ráadásul felerősíti idén Erdély elszakításának centenáriuma is.
Ennek bizonysága, hogy nemrég kiderült, Emmanuel de Martonne is szobrot kaphat a városban. Ő volt az a buzgó francia térképész, aki annak idején körülrajzolta a jócskán meghízott új Romániát minden rablott területével együtt. Neki, a magyarság egyik első számú sírásójának akarnak most szobrot állítani azon a Nagyváradon, ahol annak ellenére, hogy 25 százalékra csökkent számbéli arányunk, számszerileg még mindig ugyanannyi a magyar, mint a századfordulón: közel ötvenezres.
Tehát nem nulla. Ha nem maradt volna egy lélek sem belőlünk a városban, akkor talán megérteném, hogy Martonne szobrával tort akarnak ülni rajtunk. De nem, ez is csak provokáció, mert zavarja őket az, hogy még mindig itt vagyunk. Annyian, mint Nagykanizsa lakossága, és jóval többen, mint a mai Székelyudvarhely teljes népessége. Tehát tényező a helyi magyar, annak ellenére, hogy nincs érdemi képviselete a helyi döntéshozatalban, és szégyenszemre még saját alpolgármestere sincs, aki védhetne, fékezhetne.
Az ügybuzgó, immár városközponti utcák kiszélesítésén (értsd: magyar időkre emlékeztető épületek bontásán) is dolgozó Bolojan mellett pusztán egy magyarságügyi tanácsadó működik, aki nemrég maga jelentette ki: gőzerővel zajlik egy teljesen új Várad építése, és ha nem térünk magunkhoz, néhány esztendő múlva már valóban nem fogjuk tudni sajátunknak érezni a várost. Mert Erdély kulcsának mostani áldatlan helyzete felkiáltójel, amelyre az egész Kárpát-medencének oda kell figyelnie.
Váradot kínozzák.
A szerző újságíró
