A Magyar Írószövetség május utolsó szombatján az idén nyolcadik alkalommal tartotta meg Iszkázon a Nagy László-emléktúrát. A résztvevők szokás szerint a múzeummá és emlékhellyé átalakított szülőház kertjében gyülekeztek, és először is megkoszorúzták a költő domborművét. Ezt követően két részre oszlott a társaság.
A vállalkozó szellemű többség a Somló megmászására indult, amit én magam soha nem hagynék ki, a kisebbség pedig, Szentmártoni János elnök főszakácskodásával, nekilátott az ünnepi ebéd elkészítésének. Délután négy óra körül Liszi Melinda, a Békéscsabai Jókai Színház tagja és zenésztársai adták elő a magyar klasszikusok mellett zömében Nagy László verseiből összeállított műsorukat, majd zárásként a költő fiának, Nagy Andrásnak a vezetésével borkóstoló verseny következett.
Szóval minden az immár hagyománnyá nemesedett rituálé szerint történt, újdonságot csak az jelentett, hogy Bíró Gergely írótársunk ezúttal Nagy László felcseperedett dédunokájával együtt helyezte el a koszorút a domborművön, én pedig a Somló csúcsa felé haladva Csontos Jánosra emlékeztem, aki három évvel ezelőtt még társunk volt a meredek emelkedőkön, társunk az elmélkedésben a világ és benne Magyarország sorsáról.
Az iszkázi emléktúra egyébként szigorúan zártkörű rendezvény, ám ennek az ideinek olyan előzményei voltak, amelyek mégiscsak nyilvánosságért kiáltanak. Ami ezeket az előzményeket illeti: az április nyolcadikát követő napokban lázas kutatásba kezdtem az egyes települések választási eredményei után.
Megnéztem a szülőfalumat, a feleségem szülőfaluját, régi szerelmeim, barátaim, ismerőseim, rokonaim lakóhelyét, néhány ismerős budapesti kerületet, és a legtöbb esetben örömmel konstatálhattam, hogy korábbi és mostani életem helyszínei nem hagytak cserben. Jól és okosan döntöttek. Aztán az emléktúra közeledtével megnéztem az iszkázi adatokat is, és amit ott tapasztaltam, attól egyszerűen elámultam. Éppen ezért most egy időre minden érzelgés helyett adjuk át a szót a szikár szociológiai adatoknak.
A Veszprém megyei négyes számú választókerülethez tartozó faluban a névjegyzékben és a mozgóurnát igénylő választópolgárok jegyzékében szereplő, a szavazókörben lakcímmel rendelkező választópolgárok száma kétszázhatvanegy, az átjelentkezett választópolgárok száma négy. A leadott szavazatok száma száznyolcvanhat, ebből érvénytelen mindössze kettő. Azaz a választásra jogosultak 71,26 százaléka járult az urnák elé, ami körülbelül két százalékkal múlja felül a különben is magas országos átlagot.
A választókerületben tizenhat képviselőjelölt indult, közülük a később toronymagasan győztes Kovács Zoltán, a Fidesz–KDNP jelöltje százhetvenkét voksot kapott, a jobbikos Töreky Milán hatot, az MSZP–Párbeszéd színeiben induló Gőgös Zoltán ötöt, a Szegény Emberek Magyarországért Párt (SZEM) jelöltje, Gyécsek Dávid egyet, az LMP és a Momentum nullát, azaz zérót.
A pártlistákra leadott szavazatok még ennél is világosabban mutatják az iszkáziak véleményét. Ott ugyanis a Demokratikus Koalíció úgyszintén nulla, azaz nulla szavazatot kapott. Nagy László szülőfalujában tehát a hőzöngő és a vereség után visszavonult Gőgös Zoltánra legfeljebb csak a legközelebbi rokonok szavaztak, míg Gyurcsányra még azok sem, pedig Pápa légvonalban alig húsz kilométerre van ide. Valószínűleg éppen ezért ismerik az itteniek, mint a rossz pénzt.
Az iszkázi sikernek nyilván több eredője van. Szerepet játszottak benne természetesen a politikai tényezők, Kovács Zoltán egyénisége, kampánytevékenysége és a Fidesz programja. De ugyanígy szerepet játszott benne, hogy az itt lakók nincsenek nap mint nap kitéve a Schilling Árpádok, az Alföldi Róbertek, a nagyképű színházi és filmrendezők, az uszító liberális írók tudatromboló tevékenységének, nincsenek kitéve a Vígszínházhoz hasonló kulturális intézmények folytonos áthallásokkal operáló magas művészetének, se a tömegtüntetések primitív, trágár szólamainak.
De szerepet játszott benne az is, hogy ezek a „vidéki, falusi taplók” még megőriztek valamit szorgos, öntudatos őseik emberi integritásából. Ha már az irodalomnál tartunk, nemcsak büszkék falujuk legnagyobb szülöttjére és öccsére, Ágh Istvánra, hanem ismerik a verseiket, a munkásságukat is.
Az idősebbek közül nem egy ott volt 1979-ben a Farkasréti temetőben Nagy László temetésén. Az őket gyalázók táborából vajon hányan ismernék egyáltalán ezeket a neveket? Hányan tudnának idézni a műveikből? Hányan tudnák, hogy hol nyugszik a csodafiú-szarvas? Legfeljebb röhögnének az egészen.
Nagy hiba lenne azonban az iszkázi eredményekből valami hamis falusi idillt kovácsolni. Ennek igazolására elegendő egy pillantást vetni a legutóbbi másfél évtized demográfiai változásaira. 2004-ben a falu lakossága kereken 400 fő volt, ami a 2015. január elsejei adatok szerint 348-ra csökkent, 2017-ben pedig a legutóbbi hivatalos felmérés 316 iszkázi lakost tartott nyilván, ennek közel kétharmada nyugdíjas.
Ezek a számok is önmagukért beszélnek, akárcsak a választási eredmények. Hogy fenékig ürítsük a keserű poharat: a XX. század elején az akkor még különálló Alsóiszkáz, Felsőiszkáz és Középiszkáz népessége együtt több mint ezer embert számlált.
A baloldali kormányzás idején a liberális közgazdászok, szociológusok, filozófusok, demográfusok nem véletlenül hangoztatták nyakra-főre a falusi életmód elavultságát, és szorgalmazták a falusi településrendszer leépítését. Nem kell a faluba iskola, nem kell háziorvos, nem kell munkahely, hajtogatták unos-untalan, mindenki menjen a közeli centrumokba, oda kell terelni az embereket.
Akkor is tudtuk, hogy a maguk jól felfogott érdekében hazudnak, de az idei választások még fényesebben igazolták a felfogásuk mögött rejlő hátsó szándékot. Persze hogy a centrumokba akarják terelni az embereket, hogy ott aztán a legkülönbözőbb kulturális és politikai manipulációikkal a maguk oldalára állítsák őket. Hiszen ők aztán nagyon jól ismerik az ember esendőségéről és a végtelenségig manipulálható természetéről szóló történelmi leckét.
A nemrég éppen itt, ezen a fórumon zajló irodalmi vita egyértelműen rámutatott arra, hogy az ellenzék azért szerepelt az országos átlagnál jobban Budapesten, mert a felelős kultúrpolitikusok és az állami forrásokból gazdálkodó mecenatúra továbbra is állami pénzekből teszi lehetővé a kormány gyalázását és lejáratását. Aki Budapestet meg akarja nyerni, annak a kultúrában is vonzónak kell lennie, hangzott a végkövetkeztetés.
A vidék Budapestnél jóval immunisabb a kulturális romboló munkával szemben, éppen ezért itt másfajta tevékenységre van szükség. A falu régi társadalmi súlyának visszaállításáról álmodozni dőreség, de elsorvadásának, kihalási folyamatának feltartóztatására, megfiatalítására még van esély.
Aki a vidéket meg akarja tartani, annak iskolát, háziorvost, munkahelyet kell adnia. A kormány Modern falvak programja nyilván éppen ezt a célt akarja szolgálni. Csak nehogy ennek a programnak a pénzeit is alkalmatlan személyekre bízzák, mint történt az a kultúra esetében! Mert akkor az iszkázi emlékház fiának szép verssorait némileg módosítva senki nem viszi át fogában tartva se a magyar falut, se Magyarországot a túlsó partra.
A szerző író, műfordító