Az Európai Unió vezetése ismét kimutatta a foga fehérjét: ha egy tagállam kormánya szembehelyezkedik a brüsszeli fősodor nézeteivel, akkor ahelyett, hogy érdemben foglalkozna a felvetett kérdéssel, inkább az EU alapértékeire hivatkozva büntetni próbálja a tagállamot.
Ennek nyilvánvaló célja a nyomásgyakorlás, hogy ezzel meghátrálásra kényszerítse a tagállam kormányát vagy végső esetben meg is buktassa azt, ezzel helyzetbe hozva a helyi ellenzéket.
Nem, ezúttal nem a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentés elfogadásáról van szó, hanem arról, ahogyan Salzburgban a legutóbbi EU-csúcstalálkozón Theresa May brit miniszterelnökkel viselkedtek.
Igaz, a britek a kilépés kezdeményezésével messzebb mentek, mint bármelyik rebellis kormány valaha, de a világ ötödik legnagyobb gazdasága esetében ha más nem, hát a józan ész mégiscsak azt diktálná, hogy próbáljanak működőképes kompromisszumot keresni.
Ehelyett az Európa-párti politikusok, a status quo fenntartásában érdekelt üzleti körök és a jelek szerint az unió vezetése is nagy erőkkel azon dolgozik, hogy valahogy visszafordítsa a szigetország kilépését vagy legalábbis biztosítsa a szoros kötelék fennmaradását.
Feltehetően ezt célozza az EU tárgyalódelegációjának – és Salzburgban az unió vezetésének – merev és a brit javaslatokkal szembeni elutasító álláspontja. Mivel az Egyesült Királyság lényegesen többet importál az EU-ból, mint amennyi az oda irányuló kivitele, az uniónak is érdeke lenne elkerülni, hogy jövő márciusban a britek megállapodás nélkül „zuhanjanak ki” az EU-ból, de Brüsszel továbbra sem mutat kompromisszumkészséget.
Ahogy Jeremy Hunt külügyminiszter egy BBC-interjúban fogalmazott: úgy nem lehet tárgyalni, hogy minden brit javaslatra nemet mondanak. „Ha az EU azt hiszi, hogy ezzel meghátrálásra kényszerítheti Londont, akkor nagyot téved” – jelentette ki.
Az e heti pártkonferencián Hunt arra ragadtatta magát, hogy az állampolgárai távozását korlátozó Szovjetunióhoz hasonlította az EU-t, amiért aztán kapott is kritikát bőven, idehaza és külföldön egyaránt.
Theresa May azért van rákényszerülve a kompromisszumos megoldásra, mert a londoni parlamentnek majd jóvá kell hagynia a kilépésről szóló végső megállapodást. Egy megállapodás nélküli brexitet azonban – amikor is az Egyesült Királyság kiszorul az egységes európai piacról és a
Világkereskedelmi Szervezet feltételrendszere szerinti kereskedelemre kényszerül az EU-val – aligha fog megszavazni az erősen megosztott brit parlament. Ha pedig nincs parlamenti jóváhagyás, akkor valószínűleg új választást és/vagy újabb népszavazást kell kiírni.
Ugyanakkor az EU által felvetett megállapodási javaslatok sem igen számíthatnak többségi támogatásra. Az egyik nagy kérdés a szabad munkaerő-vándorlás korlátozása, ami Brüsszel szerint eleve kizárja az egységes piachoz való hozzáférés lehetőségét.
A konzervatívok brexitpárti része viszont ebben még átmeneti időre sem akar kompromisszumot kötni, hiszen számukra a kilépés egyik fő célja éppen a határok és a bevándorlás teljes ellenőrzésének visszaszerzése volt.
Viszont az Egyesült Királyságnak van egy olyan határa, ahol nagyon nem szeretnének újra ellenőrzést bevezetni: ez pedig az Ír Köztársaság és az északír tartomány között húzódó szárazföldi határ, ahonnan az 1998-as nagypénteki békemegállapodással mára végleg eltűntek az ellenőrzőpontok, és az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság ma egyfajta mini-Schengent alkot, amelyen belül útlevél nélkül, szabadon mozoghatnak az állampolgárok és az áruk.
Egy szabadkereskedelmi megállapodás nélküli brexit után viszont ez a határ lenne az, amely elválasztja az Egyesült Királyságot az egységes európai piactól, a határellenőrzés visszaállítása viszont politikailag ahhoz lenne hasonló, mintha Hegyeshalomnál újraépítenék a betonsorompókat.
A most elutasított brit javaslatok szerint ezt a helyzetet a modern, számítógépes árukövető technológiákkal fizikai határellenőrzés nélkül is lehetne kezelni, az EU szerint viszont egy megállapodás nélküli forgatókönyv esetén csak az jelenthet megoldást, ha az északír tartomány az egységes piac része marad, az új kereskedelmi határt pedig az Ír-tenger jelentené.
Azon túl, hogy egy szuverén állam egységét akarja megbontani, ez a javaslat azért is különösen cinikus, mert a Theresa May vezette konzervatív párt a 2016-os előre hozott választásokon elveszítette abszolút többségét, és kormányzását az északír Demokratikus Unionista Párt (DUP) külső támogatása teszi lehetővé – azé a párté, amely a nevében is Észak-Írország és Nagy-Britannia uniójáért áll ki, és amelynek minden, az államszövetséget gyengítő (következésképpen az egységes Írország megvalósulását erősítő) megoldás elfogadhatatlan.
Így az, hogy Arlene Foster, a DUP vezetője elutasította egy ilyen belső határ gondolatát, Brüsszelben sem kelthetett meglepetést – már csak azért sem, mert egyes sajtóértesülések szerint az ellenzéki pártok képviselői közül többen is súgnak a La Manche-csatorna túloldalán.
Vagyis ennek a javaslatnak csak a további brit kompromisszumok kicsikarása lehetett a célja akkor, amikor Theresa May eleve a keményvonalas brexitpártiak célkeresztjében van, és minden további engedmény gyengítheti a miniszterelnök – és a brexitmegállapodás – konzervatív párton belüli támogatottságát.
Egy új választás és egy azt követő munkáspárti kormány persze az üzleti világ és az EU szempontjából sem teljesen kockázatmentes, mert Jeremy Corbyn pártvezér inkább szélsőbaloldali, mint globalista, és a szabadversenyes kapitalizmus helyett inkább államosításokat ígér.
És egyelőre azt sem lehet biztosan tudni, hogy ha Corbyn ki is ír egy második EU-népszavazást, azon választható lesz-e a maradás.
Vagyis Brüsszelnek mégiscsak az ismert brit partnerrel kellene valahogy dűlőre jutnia. A politikát azonban sajnos túl sokszor nem a józan ész, hanem az érzelmek és az indulatok vezérlik.
A szerző újságíró
