„Náci pi…a” – ezt a kis kommentet firkálta valaki stílusosan vörös filctollal Tormay Cécile VIII. kerületi emléktáblájára, amely a Kőfaragó utcában, az író egykori bérházán található. Bárhogyan is nézem, az illető csak a nagy szoborleöntő elődök korcs utódja lehetett, vagy talán Dániel Péter szelleme kísérti a kerület utcáit éjszaka. Ráadásul Tormay emléktábláját 2012-ben vörös festékkel is leöntötték, de az biztató, hogy erre már nem volt mód.
Az emléktáblát lefényképeztem, hogy ne tűnjön el nyomtalanul a vandalizmus és az emberi hülyeség eme kis remeke, másnap pedig visszatértem és letöröltem az obszcén firkát. „Lelke rajta” – gondoltam. Egy hét múlva ismét a Kőfaragó utcában jártam, és őszintén meglepődtem, amikor újból láttam vörösleni a nemrég letörölt obszcén feliratot, amelyet ezúttal nagyobb és vastagabb betűkkel írtak fel a márványtáblára.
Ekkor döbbentem rá, hogy ez nem egyszeri eset volt, nem egy, a görbe romkocsmai este után hazaballagó nyikhaj vagy a pártállami nosztalgiabuliból hazafelé masírozó káder szemét szúrta Tormay Cécile. Nem, valaki rendszeresen visszatér ide, és visszaírja. És ne higgyük, hogy az alkalmi idióta csak egy a sok agyalágyult közül. Ő egy társadalmi típus, egy különös flaszterjelenség. A vörösfestékezők nemének tagja, a filctollasok rendjéből. Szellemi ősapái azok, akik Horthy István kormányzóhelyettes Vámház körúti emléktábláját – amely már elég régóta nincs a helyén – öntötték le vörös festékkel, és ugyanaz a típus, amelyik vérszemet kap, ha egy Trianon-emlékmű akad az útjába. Így vívja szüntelen, ,,végső” kulturkampfját, és így írja ki magát a jóérzésű emberek közösségből, mert megnyilvánulásával nemcsak a nőket sérti meg, hanem még az emléküket is.
Az ilyen ember szellemi rokonai azok az ukrán szélsőségesek, akik időnként meggyalázzák a vereckei honfoglalás-emlékművet vagy Petőfi Sándor szobrát, és azok is, akik összefújták az aradi Szabadság-szobrot és obszcén szövegeket festettek rá. Ők lélekben a globális proli honi változatai.
Tormay Cécile 1937-ben halt meg. Hogy mégis miért nevezik nácinak, és mi köze volt hozzájuk? Semmi az égvilágon. Talán aljas módon a német származására célozgatnak ezzel vagy a híres-hírhedt Bujdosó könyvére, amelyben feltárta a Tanácsköztársaság és a vörösterror embertelen és nemzetellenes bűneit. Pedig nagyon jól tette, és az előző rendszerben ez épp elég volt ahhoz, hogy valakit nácinak lehessen bélyegezni. Különben író volt, Nobel-díjra is jelölték, a szellemi frontokon küzdött a trianoni diktátum ellen, megalapította a Napkelet című folyóiratot, az ellen-Nyugatot. És ha már itt tartunk, érdemes felidézni egy irodalomtörténeti epizódot, amelynek egyik főszereplője ő, a másik pedig a minapi irodalomtörténeti szülinapos, Ady Endre.
Történt egykor, a Monarchia idejében, hogy a nyugatos költő szabadkőműves támogatói a fővárosi bírálóbizottságban elérték, hogy ne Tormay Cécile kapja meg a jelentős pénzjutalommal járó I. Ferencz József Irodalmi Díjat, hanem inkább Adynak ítéljék 1909-ben a rangos elismerést. Vagy ahogyan a költő mondja, „akkoriban Pesten folyton viziteltem a 2000 koronás díj ügyében”. Mindez arról jutott eszembe, hogy Tormay Cécile a Kőfaragó utcai címéről küldte be a saját pályázatát. Rémisztően ismerős, déjá vu történet, nemde?