Ezt sem gondoltuk volna, akár csak harminc évvel ezelőtt is. Európából, benne Magyarországról eltűnőben vannak a munkások. Nemcsak az úgynevezett iparosok, lakatosok, kőművesek, asztalosok, hanem a klasszikus értelemben vett gyári munkások is, a forgácsolók, a cipőfelsőrész-készítők, a hegesztők, a magasépítők, a melegburkolók. Már a szolgáltatásokkal is baj van, kevés a gépkocsivezető, a pincér, a nővérhiány már égető, postást alig kapni, lassan már fodrászból sincs elég.
Nyugat-Európa ebben is előttünk jár. Ott már sokkal nagyobb a munkáshiány, és a gazdaságuk csak azért nem állt még fejre, mert a török, lengyel, szlovák, magyar útépítők, kőművesek, pincérek és hegesztők egyelőre nagyrészt betöltik a hiányt. A politika különös fintora, hogy az angolok, franciák, hollandok emiatt fel vannak háborodva. A brexit egyik kiváltó oka éppen ez volt, hogy a lengyel kőművesek ne vehessék el a britek kenyerét.
Pedig dehogy veszik, a britek egyre kevésbé akarnak kőműveskedni, a lengyelek (magyarok, szlovákok, románok) nélkül nem volna, aki házakat építsen, a britek mégis úgy érzik, rosszul járnak a vendégmunkások beengedésével. Ráadásul a lengyel vendégmunkások is elégedetlenek, mert sem azt a bért, sem azt a megbecsülést nem kapják meg, amit angol kollégáik. Mindennek tetejébe az otthoni lengyelek is rosszul járnak, elveszítvén a legjobb munkaerőt. Vesztes-vesztes játszma ez, ami biztos jele annak, hogy a rendszerrel magával van a baj.
Marx és követői még abban hittek, hogy egy napon a munkásosztály átveszi a hatalmat a Földön. Tévedtek. A munkásosztály a XXI. századra szép csöndben megszűnt. Munkások még vannak, osztály már nincs, még abban az értelemben sem, hogy valamiféle közös identitás, értékrendszer, belső szolidaritás, esetleg valami közös, külső megbecsülés kötné össze a tagjait. A fogalom cseppfolyóssá vált, a munkás a politika számára már csak mint elnyerendő szavazat birtokosa maradt érdekes, az is csupán a választási kampányok idejére.
És ez nagyon nagy baj. Ahogy a korábbi államokat a parasztság tartotta fenn, a modern állam a munkások vállán nyugszik. Munkások nélkül nincs semmi, még élelem sincs, mert a legtöbben nem falun élünk, hogy gyalog elmehetnénk a helyben megtermelt tejért és kenyérért.
A tőke emberei, a nagyvállalkozók már jól látják ezt, és kongatják is a vészharangot. Nyugat-Európa politikusai e kongatásra válaszul találták ki a munkások importját. Németország, amely hosszú idő óta Európa minden erényének és hibájának mintaországa, már évtizedekkel ezelőtt berendezkedett előbb a jugoszláv, aztán a török, majd a vasfüggöny leomlása után a közép-európai vendégmunkásokra. Az innen származó emberimport visszaesése után találtak rá a migránsokra. Dehogy sebészekre és számítástechnikusokra vártak, helyettük útépítők, idősgondozók és szerelőszalag melletti betanított munkások kellettek, kellenek ma is, évente akár félmillió új ember.
Vigyázat, ne dőljünk be a propagandának: a migránsválsággal kapcsolatban annyit emlegetett szolidaritás merő szemfényvesztés. Persze vannak széplelkű, Schöngeist „humanisták”, többnyire a jóba beleszületett emberek, akik őszintén csodálják önmagukban a nagylelkűséget és segítőkészséget, ezért őszintén támogatják a migránsok befogadását, hogy legyenek, akiken nagylelkűségüket gyakorolhatják. A politikusok azonban ezt az érzelmet csak ürügynek használják, hogy országaik munkaerő-problémáit legalább rövid távon orvosolni tudják. Tudják, tapasztalják, hogy munkáskezekre van égető szükség, mert a született európaiak fogynak, és aki van, az sem hajlandó a kétkezi munkára.
Mi, magyarok úgy gondoljuk, hogy ennek nem lesz jó vége, ebből mi ki akarunk maradni. De munkásból nálunk is hiány van már most is, és még sokkal nagyobb hiány lesz, ha a jelenlegi trendet nem sikerül megfordítani. Nem csak az elvándorlásról van szó, mélyebben van a probléma gyökere: a munkáslét végzetesen leértékelődött. Törekvő ember nem akar munkás lenni, törekvő szülőnek eszében sincs munkásnak adni a gyerekét.
Ipari nagyvállalkozók egy ideje már a maguk tapasztalatából tudják, hogy baj van. Magyarország hosszú küszködés után végre növekedési pályára állt, a gazdaság gyarapszik, a termelés bővül. A folyamat azonban egyhamar megszakadhat, ha nem lesz elég munkás, aki termeljen. A problémára a nagyvállalkozók a gimnáziumok számának radikális csökkenését, a gyerekek szakképzésbe átirányítását ajánlják. Ám teljesen igazuk van azoknak, akik tiltakoznak a javaslat ellen. Ahogy a demográfiai válságra sem megoldás az abortusztilalom, a munkáshiányra sem az a gimnáziumok bezárása. Az embereknek joguk van megválasztani a gyerekük iskoláját, és senkitől sem várható, hogy a gyereke jövőjét a nemzetgazdaság érdekeinek rendelje alá. Az embereknek még a tévedéshez is joguk van, nem az állam dolga, hogy helyettük döntsön.
A megváltozott világban, az új problémák idején a régi megoldások adminisztratív eszközökkel, tilalmakkal és előírásokkal nem tehetők használhatókká, a régi kulcs az új zárat akkor sem nyitja, ha erővel próbáljuk forgatni benne. Azzal, hogy gyökeresen megváltozott a társadalom viszonya a munkássághoz, Európa, benne Magyarország teljesen új feladatot kapott a történelemtől, és nem teheti meg, hogy a válasz kimunkálása helyett emberimporttal odázza el a feladatmegoldást. Valójában a munkásság fogalmának újrafogalmazására volna szükség.
Valljuk be önmagunknak: a munkássá válás útja ma a sikertelenség útja, legtöbbször az választja a szakképzést, akinek nem sikerül a gimnázium. Ez így zsákutca. A továbbtanuláson, a gimnáziumi érettségin, vagy akár a felsőiskolán át kell új utakat nyitni a szakmatanulás, a munkáslét felé. Új munkásosztályra volna szükség, amelybe tartozni nemcsak anyagi, hanem társadalmi megbecsüléssel is jár.
A dolog nem egyszerű. A diplomás autószerelő, érettségizett kőműves, egyetemet járt asztalos, főiskolát végzett sofőr már ma sem ismeretlen jelenség, ha nem is általános. De mi lesz azokkal, akiknek – önhibájukból vagy a körülmények hatására – még az elemi iskola sem sikerül rendesen? Ezen a ponton a társadalom végletes kettészakadása fenyeget, az pedig nem fogadható el. Lépni mégis kell, mert a késedelem végzetes lehet. Európa, és benne Magyarország nem rendezkedhet be arra, hogy a kétkezi munkát majd a betelepült szolganépek végzik el az itteniek helyett. Nem tehetik, mert erkölcstelen és életveszélyes: a történelem arra tanít, hogy a szolganépek előbb-utóbb mindig fellázadnak, és akkor jaj addigi uraiknak.
Néhány évtizeddel ezelőtt komoly társadalomtudósok és közgazdászok is hirdették, hogy majd a robotizáció mindent megold, nem is lesz szükség munkásokra, az emberek a szolgáltató ágazatokban dolgoznak szinte mind, a gyári munkát a gépek elvégzik helyettünk. Mint szinte minden utópia, ez is hamisnak bizonyult. Munka és munkás nélkül soha nem lesz civilizált élet.
Európai, magyar munkás nélkül nincs európai jövő.
A szerző újságíró
