Mind a már aláírt, a Kanada és az EU közötti (CETA) szerződésben, mind a tervezett TTIP-ben hangsúlyosan szerepelnek az úgynevezett beruházási bíróságok mint újonnan bevezetendő intézmények (pontos nevük: beruházási viták rendezésének nemzetközi bírósága). Ezek a beruházási – vagy más néven választott – bíróságok azt a célt szolgálnák, hogy a multicégek és az egyes országok kormányai közötti vitákban igazságot tegyenek. A jelenlegi elképzelések szerint a vállalatok bármikor beperelhetnének államokat, ha úgy vélik, hogy a nemzetállami törvények és szabályok egyike-másika korlátozza a kereskedelemhez és a profithoz fűződő jogukat. Ha pedig a választott bíróságok nekik adnának igazat, az adott kormánynak vissza kellene vonnia a per tárgyát érintő jogszabályt vagy határozatot.
Frans Timmermans, az Európai Bizottság (EB) alelnöke vagy Cecilia Malmström asszony, az EB kereskedelmi biztosa lelkesen állítják, hogy az új beruházási bíróságok a jogállamiság követelményeinek megfelelően járnak majd el, s védeni fogják a kormányok szabályozáshoz való jogát.
Minden jel arra utal azonban, hogy ennek éppen az ellenkezőjéről van szó: az új, eddig soha nem látott beruházási bíróságok jogilag, s ezen keresztül politikailag is egy szintre emelik a multicégeket és a nemzetállamokat. Ez pedig paradigmatikus változást jelent: mind ez idáig, a XXI. század elejéig az volt a természetes állapot, hogy a nemzetállamokon belül megalakuló és működő gazdasági vállalkozások a nemzeti parlamentek és kormányok által létrehozott jogszabályok keretei között működtek.
Ez mutatta, hogy egy országon belül állam és piac viszonyában mindig az államé az elsőbbség, mert míg az állam vezetőit demokratikus elvek alapján választják meg a polgárok, s az állam az ő nevükben a társadalom egészének jólétéért, a közjóért felel, a cégek egyéni magánérdekeiket követik, s mint ilyenek, nem lehetnek egyenrangúak a közösségi, nemzeti célokat megvalósító állammal. A jogvédelem, a vállalkozás szabadságának védelme megilleti őket – s ezt is az állam biztosítja –, de az állammal való jogi egyenlőség nem.
Az új beruházási bíróságok szimbolikusan azt mondják ki, hogy az egyéni profitérdek egyenrangú az állam által képviselt közérdekkel. Vagyis, a közjó semmivel sem magasabb rendű, mint az egyéni haszon. Ennek súlyos, messzire ható következményei vannak és lehetnek. Olyanok, amelyek alapjaiban felforgatják az euroatlanti világ nemzetállamokra és parlamenti demokráciákra épülő berendezkedését. Az EB elitje természetesen bagatellizálni próbálja a szabadkereskedelmi megállapodásokban megjelenő beruházási bíróságok szerepét, mi viszont egyetlen szavukat se higgyük el ebben a vonatkozásban.
Ha jobban belegondolunk, az állam döntőbírói, korlátozó, szabályozó szerepe és az állam, a piac és a társadalom közötti egyensúly állapota jellemezte az euroatlanti demokráciákat egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig, innentől kezdve azonban az állam fokozatosan szorult háttérbe, és a globalizálódó piac egyre több helyen átvette az irányítást. A globális pénztőke azonban hosszú távú uralmi céljait ekkor még részlegesen – de csak részlegesen! – alárendelte a két világrend közötti küzdelemből fakadó szempontoknak.
Láthatjuk, hogy az elmúlt negyedszázadban felborult a hagyományos, az euroatlanti – de főként európai – világot jellemző egyensúly a piac, az állam és a társadalom között. A fentebb jellemzett változások következtében ugyanis, a neoliberalizmus uralkodóvá vált eszméjének segítségével a piac – a globálissá vált piac – kívánja átvenni a meghatározó szerepet az államtól, mintegy annak helyébe lépve; ezáltal a közjó és a társadalmi szféra közösségi érdekei nagymértékben háttérbe szorulnak.
Az internacionalista, kozmopolita nemzetközi pénzügyi körök egyre inkább rákényszerítik akaratukat a nemzeti államokra, s mivel a demokráciák működése éppen a nemzetek, nemzetállamok szintjén releváns, a demokrácia is alárendelődik a piac irányításának. Márpedig a jó államhoz és a jó kormányzáshoz nemzetállami szuverenitás, szabad választások, önálló gazdaságpolitika és természetesen demokratikus jogállam kell, ám mindezeket veszélyezteti a globális piac.
Külön fontos itt kiemelni a piac átalakulását. A piac, eredeti értelmében, a helyi, másképpen a nemzeti vállalatokat és cégeket, illetve ezek viszonyait jelentette. Az állam-piac-társadalom egyensúly is úgy jöhetett létre, hogy a cégek a területi joghatóság (a nemzetállam) felügyelete, jogszabályai és ellenőrzése alatt működtek, s ebbe beleértendők voltak a pénzintézetek is. Azonban a nemzeti piac helyét fokozatosan átvette a globális piac: a multinacionális gigacégek átlépték a nemzeti határokat, s tevékenységük nemzetek felettivé vált.
Colin Crouch angol politológus és szociológus ezzel összefüggésben írja A neoliberalizmus furcsa túlélése című könyvében, hogy az állam és a piac közötti konfliktusok helyett pontosabb lenne egy hármas összecsapásról beszélni, amelyben az állam, a piac és a nagyvállalatok versenyeznek egymással. A mainstreamnek számító neoliberális gazdaságfilozófia sem általában a piacra támaszkodik az állammal szemben, hanem a multinacionális cégek politikai befolyására, arra, hogy utóbbiak a politikai folyamatok belső szereplőivé válnak. Valójában tehát nem a helyi, nemzeti kis- és középvállalkozások jelentenek veszélyt a demokráciára, hanem a gigacégek, amelyek veszélyeztetik a helyi piacot is.
S itt térjünk vissza a beruházási bíróságokhoz: mivel a gigacégek, illetve a mögöttük álló, hipergazdag pénzügyi körök a jogállamokat belülről korlátozó jogszabályok felett állnak, minden lehetőségük megvan arra, hogy e választott bíróságok tevékenységét kívülről befolyásolják, sőt irányítsák. Mindez azonban beláthatatlan következményekkel jár együtt: azzal, hogy a népszuverenitáson, szabad választásokon létrejött államhatalom alárendelődik a senki által meg nem választott magánhatalomnak, multicégeknek és a mögöttük álló nemzetközi bankoknak.
Szabad ezt vállalnunk?
A szerző politológus