1968. augusztus 21. nem tartozik a magyar történelem dicsőséges dátumainak sorába. Ötven éve ezen a napon, moszkvai akarattal szovjet, lengyel, keletnémet, bolgár és magyar katonák kezdték meg Csehszlovákia megszállását. Ezzel egy 1968 januárjában elindított hosszú játszma végére tett pontot az Elbától keletre fekvő világ és a Szovjetunió Kommunista Pártjának ura: Leonyid Brezsnyev.
Pedig ez az év nem indult magyar szempontból rosszul. 1968 januárjában a hatvanas évektől folyamatosan tervezett és 1966-ban elfogadott, jóllehet állandó vitáktól övezett gazdasági reformok immár valóssággá váltak. Kádár János – úgy tűnt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) reformgondolkodású vezetőinek javaslatát elfogadva más útra terelte Budapest moszkvai széljárásokhoz alkalmazkodó hajóját. Az új „tengerre” tévedt magyar szocializmus ladikja előtt a közeli vizeken veszélyesnek látszó, de talán hasznos „olajfolt” bugyogott.
Magyarország északi szomszédjánál egy szlovák származású vezetőt, Alexander Dubceket választották meg a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) Központi Bizottságát vezető első titkárnak. Kádár új kollégájával már ezt megelőzően is találkozott néhányszor, s bár egyes szakirodalmi munkák szerint barátság is szövődött közöttük, inkább futó ismeretségről lehetett szó.
Kádár nem adta könnyen a barátságát, zárkózott ember volt, még akkor is, ha a felszínen olykor-olykor hajlamosnak bizonyult más arcát mutatni. Amennyiben a politikai szükségszerűség megkívánta, könnyedén eljátszotta a néppel összekacsintó kedélyes, megközelíthető vezetőt. Repertoárjában mindig akadt egy kis színészkedésre hely és idő. Éppen ezért nehezen hihető, hogy Dubceket alaposabban ismerte volna. Miért is kellett volna ismernie vagy barátkoznia vele?
Egyrészt a CSKP új apostola szlovák kommunista politikus volt, s ezt megelőzően a csehek és nem a szlovák kommunisták uralták a szomszédos országot. Semmilyen haszna nem származott Kádárnak egy szlovák kommunista barátságából. Az MSZMP főtitkára ízig-vérig kommunista politikusként mindig jól olvasott a sorok között. A hatalma vagy akár az élete múlhatott egy rosszul megkötött barátságon és szövetségen.
Kádár annyit tudott csupán, hogy a CSKP új főtitkára reformok bevezetésén fáradozott. Ezek a reformok azonban nemcsak a gazdaságot, hanem a társadalmat és magát a politikai rendszert is érintették. A kettő között szoros összefüggést láttak a csehszlovák reformerők, míg Magyarországon minden éppen ellenkezőleg történt.
Szó sem lehetett arról, hogy a gazdaság mellett a politikai rendszer átalakítását is megkezdjék. A Dubcek által lépésről lépésre megvalósított sajtószabadság elképzelhetetlen volt Budapesten. Más kérdés, hogy a prágai értelmiség sokkal többet akart, olyan demokráciát, amelyet csak a képzeletben lehetett összeegyeztetni a diktatúrával. Az „emberarcú szocializmus” ideológiájával éppen az volt a gond, hogy minden apró lépéssel egyre több lett az ember, és egyre kevesebb a baloldali elnyomás. A sajtószabadság ugyanis szorosan összefüggött a véleménynyilvánítás szabadságával, amely a demokrácia és nem a szovjet típusú diktatúra építőköve volt.
1956-ban a szovjetek elfojtották a társadalmi és politikai reformok miatt kirobbant magyar forradalmat. Kádár János ennek köszönhetően került hatalomra, nehezen elképzelhető, hogy ne lett volna tisztában azzal, hogy a Dubcek által elindított folyamatok kiváltják majd Leonyid Brezsnyev neheztelését.
Amennyiben valóban a barátjának érezte Dubceket, kérdés, miért nem figyelmeztette már 1968 januárjában arra, hogy mi az, amit megtehet, és mi az, ami életveszélyes. Ötven évvel a történtek után érdemes leszögezni, hogy Kádárt nem foglalkoztatta egy felkapaszkodott szlovák kommunista vagy akár Csehszlovákia sorsa, csak annyiban, amennyiben az összefüggött a saját pozíciójával. A gazdasági változások végrehajtását Magyarországon és saját hatalmának megőrzését, különösen ez utóbbit tartotta prioritásban. Kádár és Dubcek barátsága olyan mítosz, amely Kádár felelősségének minimalizálási szándékával született meg.
Dubcekre 1968. január végi első találkozásuk (január 20–21.) idején lehetőségként tekintett. Az NDK-ban Walter Ulbricht, Bulgáriában Todor Zsivkov bírálta a magyar reformtörekvéseket, ezért Csehszlovákia új vezetőjének tervezett változtatásai elterelték a figyelmet Magyarországról. Dubceknek Kádár szövetséges volt, talán példakép is. A magyar főtitkár kedvezően nyilatkozott róla Brezsnyevnek.
Februári, komáromi találkozójuk után úgy tűnhetett Dubceknek, hogy támaszra lelt Kádárban, miközben a bolgár és az NDK-s kommunista vezetőkön kívül immár az 1956-os események másik tanúja, a reformok útjáról visszafelé poroszkáló lengyel Wladyslaw Gomulka is elutasította a csehszlovákiai változásokat. Ezzel Kádár elvesztette az utolsó olyan külországi kommunista politikust, akire támaszkodhatott.
Az 1968-as márciusi, drezdai találkozón Brezsnyev elítélte a csehszlovák változásokat. Kádár fejében nyilván megfordult, hogy ez tragikus lehet a magyarországi reformok szempontjából is. Egyedüliként maradt a „prágai tavasz”, az „emberarcú szocializmus” és Dubcek oldalán a májusi, moszkvai tanácskozáson is. Ellenezte az ekkor már körvonalazódó katonai beavatkozást.
Valójában magát védte, hiszen ha elismerte volna, hogy Prágában ellenforradalom zajlott, akkor mit mondhatott volna Brezsnyevnek a már folyamatban lévő budapesti gazdasági reformokról? Nem is beszélve arról, hogy az MSZMP KB-ben is akadtak olyanok, akik ellenezték az új gazdasági mechanizmust. Nekik igazolás volt mindaz, amit Brezsnyev Csehszlovákiáról mondott.
Kádár nyugati szalonképessége a játszma serpenyőjében ballasztot jelentett. Mindenáron meg kellett őrizni a Nyugat jóindulatát is. Kádár azt akarta elhitetni, hogy valami olyasmire kényszerítik, amellyel mélységesen nem értett egyet, de tehetetlen. Budapesten a hazai reformok támogatójaként a Kreml vonakodó szövetségesének mutatta magát. Bekerítették, és időközben már a szovjetek kérése is megérkezett egy esetleges Prága elleni fegyveres akcióra.
A nyugati sajtóban inkább áldozatnak, mint megszállónak vélték Kádárt, miközben a The New York Times egyik 1968. november 18-án megjelent cikke szerint Walter Ulbrichtról azt suttogták a szatellitállamok kommunistái, hogy szinte egyenlő Brezsnyevvel, és mint afféle főtanácsadója, elősegítette a Dubcek elleni akciót.
1968. július 14-én a csehszlovákok szándékos távolmaradásával – a szovjet, lengyel, magyar, bolgár és keletnémet pártvezetők – ezúttal Varsóban, ismét a prágai változásokról tanácskoztak. Kádár politikai megoldást szeretett volna, de Dubceket sem tudta arról meggyőzni, hogy részt vegyen a varsói találkozón.
A magyar pártfőtitkárnak a legsötétebb kijelentés Walter Ulbrichtól származott, aki ellenforradalmi veszélyt szimatolt nemcsak a csehszlovák, hanem a magyar fővárosban is. Ma Prága, holnap Budapest. Pontosan ez volt az, amitől Kádár a leginkább tartott. Magyarország elszigetelődött. Románia kivételével, amelyet meg sem hívtak a találkozókra, a Varsói Szerződés tagállamai immár nemcsak a politikai, hanem a katonai beavatkozás lehetőségét is lehetségesnek tartották.
Július végén és augusztus elején Ágcsernyőn és Pozsonyban úgy tűnt, a beavatkozás helyett a Szovjetunió és Csehszlovákia megtalálta a politikai kibontakozás útját. Utolsó felvonása volt ez annak a színjátéknak, amelyhez hozzátartozott – négy nappal a magyar részvétellel meginduló fegyveres beavatkozás előtti – a komáromi találkozó is, ahol állítólag Kádár figyelmeztette Dubceket.
Kádár nem támogathatta Dubceket, és nemcsak saját hatalmának megőrzése vagy a gazdasági reformok védelme miatt. 1956 leckéje 1968-ban is ott kísértett. Éppen Kádár ne tudta volna, hogy a Dubcek mögött álló értelmiség, a hangzatos jelszavak valójában éppúgy őt is veszélyeztették? Kádár számára Dubcek először hasznosnak tűnt, de aztán kezelhetetlenné vált. Egy állítólagos baráttal nem így bánik az ember, még akkor sem, ha a mítoszok valószerűtlen cimborája egy szomszédos ország kommunista politikusa.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa
