A király évtizedek óta csupaszon flangál közöttünk, de udvarias nép lévén ezt nem szoktuk szóvá tenni. Erre jön egy Szakács Árpád nevű újságíró, és megírja opusát a csóró uralkodóról. Benne nevek, tények, remek alapot adva a „listázás” szörnyű fenyegetéseinek vizionálására. Bár ha nem írt volna neveket, akkor most alaptalan, tényeket nélkülöző vagdalkozásnak titulálnák irományát. S remek apokaliptikus víziókat olvashatunk/hallhatunk a ballibektől, mi minden szörnyűség fog velük ennek utána bekövetkezni (csak legalább a tizede valóra válna…).
A vitának egyáltalán nem erről kellene szólnia, az egész ballib bagázs totál érdektelen az örökös nyafogásával, az olvashatatlan írásaival, a nézhetetlen rendezéseivel. Arról kellene beszélni, hogy 1. miért kell nekünk még most is folyamatosan ezzel a nyafogással együtt élni? 2. Miért érzi magát a jobboldaliak túlnyomó többsége idegenül és a ballib klikknek kiszolgáltatottan a – tágan értelmezett – kulturális szférában, s mindezt a harmadik politikai kétharmad után is?
Ad 1. Hosszú évek óta képtelen vagyok felfogni, miért kell nekünk itt a jobboldalon reagálni bármire, amit a ballib mond. Miért kell egyáltalán nekifogni megvitatni bármit velük? Mikor teljesen felesleges! Az élet egyrészt rövidebb, másrészt sokkal szebb annál, hogy ezerszer hallott pökhendi ballib eszmefuttatásokat és primitív vádakat hallgassunk meg ezeregyedszer is – utána meg feleslegesen válaszolgassunk, magyarázkodjunk. Van nevetségesebb és szánalmasabb annál, mint mikor excenzorok és MSZMP-tagok szélsőliberális művészkék ifiválogatottjával vállvetve oktatnak ki mindenkit diktatúrából, Európából, kereszténységből? Ezekkel vitázni? No ne már…
Ad 2. Állítólag nyolc éve dúl a legsötétebb jobboldali diktatúra, az egész haladó világ elítélt már minket, a Fidesz már szétlopta az országot és elfoglalt minden pozíciót, teleültette kisebb-nagyobb komisszárokkal az összes valamirevaló széket az államigazgatásban, a gazdaságban és a kultúrában. Szóval már meg kellett volna érkeznünk a lejtő aljára. De nem, az egyszerű jobboldali állampolgár azt látja, hogy majdnem ugyanúgy mennek a dolgok, mintha még mindig az áldott emlékű MSZP–SZDSZ-koalíció kormányozná kis hazánkat egyik válságkezeléstől a másikig.
Mielőtt nekiállnának sorolni a cáfolatokat: nem azt mondtam, hogy teljes egészében így van, azt mondtam, hogy így látjuk/érzékeljük a hétköznapokban. Ott fenn az Olimposzon a kormányfő és egyes magas állásúak elmondják a konzervatív hitvallásokat, de mire leér a köznéphez, az apparátushoz, valahogy mégis olyan balliborientált lesz. Hogy az irodalmi múzeumban ballibek lépnek fel belterjes ballib rendezvényeken? Persze. Könyvesboltok és könyvvásárok ballib szerzőajnározással? Persze. Iskolai tananyag ballib kánon szerint? Persze. Nézhetetlen színházi előadások és mozifilmek a legkülönfélébb ballib témákról? Persze.
Hallotta mostanság valamely gimnazista szülője ezt a mondatot a gyermekétől, hogy „Most megyünk és megnézünk egy klassz magyar filmet”? Pedig ezt kellene megvitatni, hogy miért ez az idegenség. Miért ez a gyávaság a jobboldali értelmiségben és államigazgatásban, hogy örökösen félszemmel a ballib megmondókon csüngenek? Professzorok Batthyány Köre, MTA, NKA, filmalap, soroljuk tovább? Olvassuk el a nyilatkozataikat, nézzük meg a döntéseiket! Csak szolidan, kiegyensúlyozottan! Nehogy beinduljon a ballib kórus és lemucsaizzanak minket!
Rövid közbeszúrás: ha már a politikát képezzük le a kultúrában, akkor 2018-ban a magyar választók nemcsak parlamentet és kormányt választottak, hanem nagyon hangsúlyosan világnézetet is. S ennek a kulturális szférában történő érvényesítését igenis számonkérhetjük a Fidesz politikusain és az államigazgatás egyéb kinevezettjein. Mert nem 51 százalék mucsai vidéki bunkó szavazott a Fideszre 49 százalék felvilágosult, végtelenül européer liberális ellenében. A trendi ballib produktumokra is ugyanannyian kíváncsiak egyenlő esély mellett, mint amennyien a Liberálisok nevű formációra szavaznának, ha el merne indulni egy választáson. Az ország túlnyomó többsége igenis a mucsai nemzeti kultúrát választja – már ha van alkalma választani, s nem mindenhonnan csak a liberális siránkozás és devianciaözön ömlik rá.
S nem attól lesz itt jobboldali magyar nemzeti kultúra, ha néhány konzervatív-nemzeti szervezetet vagy csoportot kitömnek milliókkal – attól csak pár ember életszínvonala ugrik meg egy időre. Attól még a kulturális közbeszédet és gondolkodást továbbra is a ballib tematizálja. Ez olyan, mint a migráció. Kiröhögjük és megvetjük a nyugat-európai döntéshozókat és „értelmiséget”, hogy őseik földjét átengedik egy hamis ideológia és egyszerű gyávaság okán egy hódító idegen népességnek.
A mi konzervatívjaink a viselkedésükkel átengedik őseik kulturális örökségét egy hódító idegen eszmeiségnek valami hamis ideológia és egyszerű gyávaság, Stockholm-szindróma, kisebbrendűségi komplexus, megfelelési kényszer stb. okán. Például magunk között megvitattuk már a jobboldali irodalmi kánont? Megírtuk a gyermekeinknek a jobboldali történelmi és irodalmi tankönyveket?
Helyszűke miatt csak egyetlen eklatáns példa (hosszú-hosszú oldalakon át lehetne folytatni): magyarérettségi, 2018. Tétel: Balázs Béla. Ki más is ugrana be egy átlag irodalmár agyába a XX. századi magyar irodalomról, mint éppen Balázs Béla? Elvégre világlátott ember volt, nem darvadt itt a magyar ugaron, meg hát a szélsőjobb ellen is derekasan küzdött a maga módján. Aztán meg az önmenedzselésben sem lehetett rossz, ha az összes sztálini csisztkát átvészelte, s hazajöhetett 1945-ben átnevelni kissé azt a tízmillió fasisztát. Úgyhogy jövőre talán próbálkozzunk Aczél Tamás regényével, ő még jelentős nemzetközi sikert is aratott vele!
Ennek apropóján egy sokkoló ötlet: Esterházy Péter is érettségi tétel volt, Balázs Béla is – oké, rendben. De akkor vegyünk egy nagy levegőt, és jövőre tegyük be Wass Albert egyik novelláját érettségire! Higgyék el, katartikus hatása lesz! Gróf urunk neve varázslatos hatással van ballib honfitársainkra, akik persze az életmű igen alapos ismeretében nyilatkoznak róla.
Vagy esetleg a Nyírő-novellák szerkezeti felépítése mint érettségi tétel? Ja, hogy azt nem lehet, mert ő nyilas volt? És Balázs Béla mi volt? Csak nem kommunista? Azt lehet? Gondolom, nála elválik a politikai szerepvállalás az írói munkásságtól. Érdekes, hogy csak a baloldalon válik mindig szét a kettő, a jobboldalon soha. De hát mit akarunk: díj is van róla elnevezve, 1959 óta, s évente odaadja a miniszter úr, máig is. Szegény Lukács Gyuri bácsit meg folyton simfelik, s még egy vacak plecsnit sem neveztek el róla, amit ki lehetne osztani évente a leghaladóbb filozófusnak.
És miért, hogy szinte akárhol bolyongunk a legtágabban vett kulturális államigazgatás útvesztőjében, bombabiztosan mindig rátalálunk egy-egy ballib kötődésű döntéshozóra? És akkor persze már „kiegyensúlyozottan” kell fogalmazni, akkor már „mérlegelni” kell. Akkor már jobb nem „megmondani az őszintét”.
Persze egyszerűbb kimenni villogni a frankfurti könyvvásáron, hogy nekünk is vannak ám remek ballib szerzőink, akik ugyanúgy szidnak mindent, ami magyar, mint az átlag német publicista. Ennél sokkal nehezebb és munkásabb lenne felépíteni a jobboldali/nemzeti magyar szerzőket/filmeseket/képzőművészeket stb. Az munka, energia, fáradság és még a ballib sajtó is folyamatosan pocskondiázna.
Akkor meg minek, ha a ballib médiában lehetek olyan hiperkulturált européer keresztény-konzervatív, mint Prőhle Gergely a mostani vihar kitörése óta? Nem a ballibet kell kiszorítani, hiszen egyenlő feltételek között kiszorul magától. Van valakinek olyan nem fanatikus ballib átlag magyar ismerőse, aki elolvasott két, azaz kettő Nádas Péter-könyvet? A név szabadon behelyettesíthető másokkal.
Egyszerűen csak jobboldali szolidaritás és kurázsi kellene: ha bemegyek a tévéstúdióba, nem feltétlenül kell egyetértenem a habzó szájú ballib meghívott gyűlöletbeszédével, netán bátran ki lehet állni a saját, jobbos véleményem mellett. Vagy jobbos újságíróként recenzálhatok konzervatív könyveket a pillanatnyi ballib sikerkönyv helyett. Meg ha egy jobbos kulturális szereplőt megtámadnak, vajh reménykedhet-e benne, hogy a többiek szolidárisak lesznek vele (mármint ha igaza van)? Vagy inkább a „kiegyensúlyozott véleménynyilvánítás” jegyében még ők is beledöngölik kicsit?
Meg kellene már érteni, hogy a harc csak csekély mértékig folyik a húsosbödönért, a harc sokkal inkább a jövőért folyik: a gyerekeink és az unokáink lelkéért. Hogy gyermekeink a magyar kultúra tükrében egy végtelenül primitív, a roppant művelt Nyugattól fényévekre elmaradt, intoleráns-fasiszta-antiszemita-homofób stb., s éppen ezért mélységesen szégyellni való és megvetendő szellemi örökséget és társadalmat látnak-e, természetesen benne a megvetendő önmagukkal, vagy egy ezeréves, tiszteletre méltó nemzetet, amely a hibáival és az erényeivel nem jobb, de nem is rosszabb a kontinensen lakó többi népnél, s tágan értelmezett kulturális öröksége kiállja az összehasonlítást bárkivel.
S bár a jövendő generációk lelkéért folyó harcban nem állunk vesztésre, de azért nagyon messze vagyunk attól, hogy győzzünk.
A szerző könyvkiadó
SZAKÁCS ÁRPÁD CIKKSOROZATÁNAK EDDIG MEGJELENT RÉSZEI
KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? I.
KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? II.
KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? III.
KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? IV.
KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? V.
KINEK A KULTURÁLIS DIKTATÚRÁJA? VI.