Miközben hetek óta annak drukkol a világ értelmesebb fele, hogy mégiscsak létrejöjjön Szingapúrban az amerikai elnök és egy soha, senki által meg nem választott tömeggyilkos dinasztia harmadgenerációs sarjának a találkozója, vannak, akik a féket nyomják. Mégpedig a magyar–amerikai kapcsolatokban, ami nem két ellenség, hanem mégiscsak két szövetséges viszonyrendszere.
Egy hete jelent meg a The Washington Postban Heather Conley és Charles Gati – híroldalainkon már ismertetett – írása, amiben azon siránkoznak, hogy Washington már nem rázza fenyegetően a mutatóujját Budapest irányába, hanem a megbékítés politikájához folyamodott. Azt állítják, ez ugyanúgy nem kifizetődő, ahogy az 1930-as években sem volt az. Ízlelgessük a fogalmat: megbékítés, angolul appeasement. Ezt valamiért a Népszava hétfői száma „csitítgatásnak” fordította egyébként árulkodó című cikkismertetésében: „Elvtelen amerikai fordulat Orbán kegyeiért.”
Nincs róla tudomásunk, hogy az appeasement óvodapedagógiai kézikönyvekben is szerepelne, arról viszont van, hogy ez a kifejezés a történeti irodalomban a Nyugat elhibázott, Hitler-ellenes politikájára vonatkozik. Különösen Neville Chamberlain brit miniszterelnöknek arra a – valóban naivnak bizonyult – megközelítésére, hogy inkább vigye Adolf Hitler Csehszlovákiát, hátha beéri majd ennyivel.
Ez az 1938-as müncheni egyezmény lényege, aminek fényében még egyszer nekifutunk a Conley–Gati szerzőpáros állításának: Washingtonnak, illetve a Nyugatnak nem szabad olyan naivan viszonyulnia Orbán Viktor rendszeréhez, mint Hitleréhez, aki ugyan 1932-ben demokratikusan jutott hatalomra, de hónapokon belül tokkal-vonóval felszámolta az összes demokratikus intézményt. Ha a lebensraum (élettér) vagy a sonderbehandlung (különleges elbánás; a zsidóirtás eufemisztikus náci megfogalmazása) kifejezések történelmileg „foglaltnak” számítanak, nyugodtan be lehetne vezetni ezt az appeasementre is.
De főként nem ezért érdekes Conley és Gati írása. Nem is az ellendrukker-hozzáállásuk miatt, hiszen akinek volt már szerencséje ehhez a körhöz Washingtonban és Budapesten egyaránt, az pontosan tudja, milyen tevékenységnek szentelik ébrenléti idejük jelentős részét. Most azonban kiléptek mindennapi aknamunkájukból, kirakták a blökit a gangra. Megnyomták a pánikgombot. Erre – elnézést az olcsó poénért – nyomós okuk volt. Ugyanis javulnak a magyar–amerikai politikai kapcsolatok.
A héten Mike Pompeo külügyminiszter Szijjártó Pétert fogadta, és noha a két fél külön közléseiből az világlik ki, nem mindenben van még egyetértés, csaknem hat éve nem volt ilyen magas szinten a párbeszéd, ami önmagában pozitívum. A Népszava tegnapi számában nyilatkozó Heather Conley – egykori Bush-káder – elképzelhetőnek tartja, hogy Orbán Viktornak már kézbesítették is a Fehér Ház-i meghívót, amelyet Orbán – a lap szerint – „17 esztendeje hiába várt”.
Éppen fordítva áll a dolog. Gati és a hozzá hasonlóan gondolkodók tartják fontosnak, hogy Orbánt húsz éve, de 2001 óta feltétlenül ne fogadják a Fehér Házban. (Magyar miniszterelnök legutóbb 2009-ben járt ott Bajnai Gordon személyében, de ő csak John Biden alelnöknél vizitelhetett, miután Barack Obama egy pennsylvaniai úttal mentette ki magát.)
Úgy képzelik a kétoldalú kapcsolatokat, hogy Washingtonban majd szólnak, ha gondot látnak a magyar demokrácia, jogállamiság és a többi körül, a nyomaték kedvéért átadnak erről egy jegyzéket (non-paper), azt várva, hogy Budapesten sűrű elnézések közepette majd teljesítik ezeket az óhajokat. Ez legalább két esetben meg is történt. (Jupiter a kis ökörnek: Ez nem jelenti azt, hogy te is küldj non-papert, ha problémát látsz a mi demokráciánkban. Ott állhatsz a családi fotón a NATO-csúcson, de azért tudd a helyedet.)
Mármost lehet, hogy ez a megfelelő megközelítés a tongai királyság vagy a Marshall-szigetek esetében, de nálunk nem tűnik kifizetődőnek. A helyzet ugyanis az, hogy a magyar politika elmúlt bő tíz évéből – amikor is amerikai elnök nem fogadott egy magyar kormányfőt sem – nem úgy tűnik, hogy a magyar közvélekedést, a választási kampányokat ez a kérdés érdemben befolyásolná.
Nem azt állítom ezzel, hogy nem fontos dologról van szó: feltétlenül legalább egynapos hír a médiában, ha Trump meghívja Orbánt, ugyanúgy, ahogy Putyin is jön-megy, vagy Netanjahu is járt nálunk nemrég. De lehet élni egy ilyen meghívás nélkül. Ráadásul a jelenlegi amerikai elnök és a közvetlen elődje is olyannyira ellentmondásos figura, hogy nem biztos, hosszú évek múlva is lesz-e pozitív hozadéka az akkor elővett régi fotóknak.
Mindezzel együtt a magyar–amerikai kapcsolatrendszer feltétlenül fontos, ehhez nem fér kétség. A diplomáciai „grand slam”, a nagy négyes egyike az EU-val, a németekkel és az oroszokkal ápolt viszony mellett. Nagyon nehéz amellett érvelni, hogy ez a viszony ne fejlődjék.
A fejlődést márpedig a magas szintű találkozók elősegíthetik. Magától értetődő ez a nemzetközi diplomáciában. A minap Merkel és Macron sem azért utazott az újraválasztott Putyinhoz, mert ő a kedvenc politikusuk, hanem mert indokolja ezt Berlin és Moszkva, illetve Párizs és Moszkva viszonyrendszere.
Van tehát valami végtelenül önleleplező abban, ha valakik azon kezdenek el sipákolni, hogy túl pozitív fordulatot vettek a kétoldalú kapcsolatok. Hangsúlyozzuk: vannak továbbra is nézeteltérések, ez nem kérdés, és nem is természetellenes dolog.
Donald Trump régóta szorgalmazza például – a javára legyen mondva, a mellette álló Merkelre is rápirítva –, hogy a NATO-tagországok teljesítsék a vállalásukat, és a GDP két százalékát fordítsák védelemre, ne Amerika egyedül állja a költségek oroszlánrészét. Magyarországnak ebben elmaradása van – alig egy százalékot fordít erre a célra –, de a négy százalék körüli gazdasági növekedés lehetőséget kínál az előrelépésre. Nyilvánvaló: a hiányzó majdnem egy százalékpont különbséget – forintban százmilliárdokról beszélünk – sokkal könnyebb amerikai fegyverek beszerzésével ledolgozni, mint mondjuk sapkarózsák megvásárlásával. Elvégre minden szentnek maga felé hajlik a keze.
A végére hagytuk az amerikai szerzőpáros legálszentebb állítását. Talán érzik, hogy az ellendrukkereket sehol nem szeretik túlságosan, ezért cikkükben egy választói tömeg mögé bújnak. Azt állítják: a nyugati demokrácia értékeiben bízó magyarokat – értsd: az ellenzéki szavazókat – nem lenne szabad a Trump-kormánynak cserbenhagynia. Hogy is mondta Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédben? Egy lószart, mama! Megkérdeztem ehhez a cikkhez egy ellenzéki szavazó barátomat, igényli-e, hogy Washington nyomást gyakoroljon Budapestre.
Nem igényelte. Azt mondta, az éppen belviszályok által dúlt magyar ellenzéki pártoknak kellene összeszedniük magukat, és hiteles kihívót állítaniuk Orbánnal szemben. Olyat, akiről legalább ő maga elhiszi, le tudja győzni a Fideszt.
Ezek után kíváncsi lennék: hány százezer magyar neve áll azon a listán, akik állítólag az Orbán-kormány „megdolgozását” várják Washingtontól? A kérdés költői: nyilvánvalóan egy sem. Van egy levitézlett kör, amely szomjazza a hatalmat, és egyre frusztráltabb, amiért nem tudja visszaszerezni. A biológia nagy úr: egyesek esetében elképzelhető, már az egész életüket, vagy legalább aktív pályafutásukat ennek tudatában kell leélniük.
Szótár kell ezekhez az emberekhez. Demokrácia egyenlő: A mi hatalmunk. Emberi jogok egyenlő: A mi jogaink. Tolerancia egyenlő: Toleráljanak bennünket, mi nem tolerálunk senkit. A démosz? Ugyan már! Kit érdekel 2,8 millió megtévesztett kormánypárti szavazó?
Pár éve, már bőven a 2010-es Fidesz-győzelem után egy volt kollégám beszélt az egyik SZDSZ-ember gyermekével. Az aranyifjú épp elvégzett valamilyen iskolát, és azt mondta, a Bajnai-kormányban szeretne külügyminiszter lenni. Ma az egyik liberális törpepárt háza táján sepreget. Már akkor vágyta, szomjazta a hatalmat, alkalmasnak tartotta rá magát. Csak nem fér hozzá.