A második világháborút követő években úgy tűnt, hogy a kapitalista piacgazdaságok végképp túljutottak ezen a gondon. Azóta a XX. század kilencvenes éveiben, különösen a világgazdaság globalizálódásával és a 2008-ban kitört nagy pénzügyi és gazdasági válság hatására azonban ismét napirendre került. Az alulfoglalkoztatás, a munkanélküliek egyre növekvő és tartósan magas szintje, a munkaerő-kereslet túl alacsony színvonala vált ismét jellemzővé, normál állapottá még a legfejlettebb piacgazdaságokban is. Nincs ma a világon olyan fejlett kapitalista piacgazdaság, amely valamilyen formában ne küzdene ezzel a nehézséggel. Az Európai Unióban éppen a magyar foglalkoztatási biztos, Andor László idejében csökkent minden idők legalacsonyabb szintjére a foglalkoztatottak száma.
Magyarországon a szocialista gazdasági rendszer látszólag teljesen megszüntette ezt a problémát, a munkanélküliség helyett a munkaerőhiány, a túlfűtött munkaerő-kereslet vált problémává. Néhány közgazdász, mint például Kornai János professzor – többek között a Hiány című munkájában – ugyan felhívta arra a figyelmet, hogy a teljes foglalkoztatás csupán virtuális jelenség a szocializmusban is, mivel eközben az állami vállalatokon belül magas a kapun belüli munkanélküliség. Ennek ellenére később óriási csalódást jelentett, hogy a piacgazdaságra történő visszatérést követően szinte azonnal több mint egymillió emberrel lett kevesebb a foglalkoztatottak száma Magyarországon 1992-ben. Az alulfoglalkoztatás, a munkahely-kínálat a világon kimagaslóan alacsony szintje azóta is, immáron közel 25 éve fennáll. Tartós és jelentős hiány alakult ki munkahelyekből nálunk. A közgazdaságtanban széles körben elterjedt kifejezéssel élve tartós egyensúlytalanság, munkahelyhiány jött létre a magyar munkaerőpiacon, amely a főáramlatokhoz tartozó ortodox klasszikus, neoklasszikus, liberális avagy neoliberális közgazdasági elméletek állításaival ellentétben sem törekszik egyensúlyba kerülni. Sikerült ugyan különféle kormányzati intézkedésekkel csökkenteni ezt az egyensúlytalanságot például az első Orbán-kormány idején, de a tartós egyensúlytalanság ennek ellenére újra és újra, ráadásul egyre erőteljesebben mint keljfeljancsi, ismét felszínre került. Több közgazdász úgy vélte, hogy a legjobb lesz az idősebb munkanélkülieket korengedményes nyugdíjba küldeni, míg a fiatalokat továbbtanulásra ösztönözni – végképp legyengítve ezzel a társadalombiztosítás pénzügyileg amúgy is meglehetősen ingatag rendszerét. Más közgazdászok egész egyszerűen letagadták ennek a jelentős egyensúlytalanságnak a létezését, és azt mondták, hogy mindez csupán látszat, valójában csak strukturális munkanélküliségről van szó, amit az is jól mutat, hogy számos szakmában (gépi forgácsoló, targoncavezető, orvos, ápoló, szociális gondozó, teherautó-vezető stb.) jelenleg is kifejezetten jelentős munkaerőhiány tapasztalható. A foglalkoztatottság azonban, annak ellenére, hogy ma 23 év óta a legmagasabb, még a közmunkásokkal együtt sem éri el az 1990-ben jellemző smértéket (5,1 millió foglalkoztatott), nemhogy a Svédországban jellemző 80 százalék feletti foglalkoztatási szintet, de még a szomszédos Ausztriában, valamint Csehországban jellemző mértéket sem közelíti meg. Amennyiben a magyar adatokat a svédekével vetjük össze, akkor azt tapasztaljuk, hogy habár Svédországban legalább 800 ezer fővel kevesebb a munkaképes korúak száma, a gazdaságilag aktívak száma mégis 600 ezerrel magasabb, mint nálunk. Azaz Svédország és Magyarország között a gazdasági aktivitásban lévő eltérések teljes egészében foglalkoztatáspolitikai eredetűek.
A tartós munkahelyhiány, egyensúlytalanság a magyar munkaerőpiacon számos jelentős társadalmi probléma legfőbb okozója. Leginkább ezért alacsonyak a bérek más országokhoz képest, és emiatt magas tartósan a szegények, az önálló jövedelemmel nem rendelkezők, segélyre szorulók száma Magyarországon. Továbbá emiatt vállalnak sokan külföldön munkát. Ezért tartósan alulfinanszírozott nálunk a társadalombiztosítási alapok működése is. A tartósan alacsony foglalkoztatottság jelentősen csökkenti a gazdasági növekedést, a gazdasági és társadalmi fejlődés lehetőségeit. Ezért törekszik ma minden észszerűen gondolkodó ország minden eszközzel a teljes foglalkoztatás elérésére az Egyesült Államoktól Japánon át az újonnan feltörekvő gazdaságokig. Az Európai Unió 2020-as stratégiája ezért minimális célként a teljes lakosságra vetítve a 75 százalékos foglalkoztatási ráta elérését írja elő. Ezért nem dőlhetünk hátra elégedetten az Európai Unióban az elmúlt években elért, relatíve jelentős foglalkoztatásbővülés ellenére sem, és kell törekednünk minden erőnkkel a teljes foglalkoztatás, de legalábbis az EU által megcélzott 75 százalékos ráta elérésére. Minimális célként legalább annyival kellene növelni a foglalkoztatottak számát rövid távon, amennyivel növekszik a munkaerőpiacról kilépők (nyugdíjassá válók, külföldre távozók, egészségileg munkaképtelenné válók stb.) száma. Egy percig sem szabad hallgatni hamis prófétákra, félművelt politikusokra és szakértőkre, akik igyekeznek minket lebeszélni erről.
Újabban egyre többen állítják, hogy a szíriai, afganisztáni, afrikai menekültek tömeges beáramlása pótolhatja majd a negatív demográfiai trendek miatt hiányzó munkaerőt. Éppen ellenkezőleg! Amennyiben a bevándorlók nagy számban nálunk akarnának letelepedni, az pont azokon a helyeken, például az alacsonyan képzettek körében növelné meg a munkaerő-kínálatot, ahol már ma is a legnagyobb a munkahelyhiány. Ráadásul a menekültek nagy része, ha letelepedne nálunk, többségében az amúgy is nagyszámú hazai szegényhez tudna csatlakozni, és csak a már ma is jelentős forráshiányt, forrásszükségletet növelné tovább a szociális ellátások terén.
A szerző közgazdász, egyetemi docens
