Miért hallgat az értelmiség? Ezt a kérdést teszi fel a Magyar Idők kultúrhegemónia-vitasorozatának egyik friss írása. Igaz, odateszi az értelmiség elé a „jobboldali” jelzőt. Én lehagynám.
Az írók – s a valódi értelmiség java része – nem szeretik megnyilatkozásaikat egyszerű jobb-bal besorolásban látni. Nem „sunyításból”, ahogy a szerző oly kedvesen minősíti őket. Hanem mert emlékezetük hosszabb, mint az újságíróké, és gondolataik megalapozottsága mélyebb. Tudják, hogy a baloldali/jobboldali pár tartalmát milyen gyakran változtatta meg a politika és az újságírás csak az elmúlt évszázad, negyed évszázad alatt. És tegyük hozzá, valóban: a nemzedékenként változó korszellem is. De a virtuális térben is ezernyi a változat: vajon honnan nézve lehet valaki jobboldali vagy baloldali?
A jelző haszna ez esetben tehát kétséges. Az írók és értelmiségiek tudják, hogy a valóság és a szellemi élet nem lapos sík, nem lövészárok, nem parlamenti ülésterem – hanem legalábbis gömb formájú képzet vagy bonyolult térhalmaz, ha megpróbáljuk valamiféle geometriai alakzattal meghatározni. És ebben a képzelt gömbben vagy halmazban kötegnyi fontos téma hálózati árama cikázik ide-oda, a kultúrhegemónia kérdésén túl, amelyeknek az írók és az értelmiségiek a gondnokai évezredek óta: a szépség, a lélek, Isten, az anyanyelv, a hagyomány, a szerelem, a szenvedés, a rossz, a halál, a születés és a gyermekség szellemi áramai.
E feladhatatlan gondnokság vállalásáért adja meg nekik cserébe a sors, hogy nekik nem kell alkukat kötniük lényeges ügyekben – állítom a fentebb már idézett szerző másik tévedésével szemben. Mert tényleg, vajon miféle alkukat kötött hosszú évtizedei során, miféle igen-nemekről Weöres Sándor, Györffy György, László Gyula, Barcsay Jenő, Gaál István? És annyi más mérvadó értelmiségije fél-háromnegyed évszázadnak?
De a most folyó vitára térve, amely valóban fontos, tényleg hallgat az értelmiség? Nem. Megszólaltak már jelentős magyar írók – nevezzük őket nemzetinek, vagy polgárinak, vagy konzervatívnak. Megszólalt Mezey Katalin Kossuth-díjas költő és szerkesztő, akinél többet kevesen tettek köztünk szervezőként, szószólóként az elhallgatott kultúráért (mert arról van szó e vitában), negyedszázadon át. Sőt azelőtt is, a Kádár-korszakban. Megszólalt a Prima díjas Ács Margit, évtizedek óta az egyik legélesebb szemű gondolkodója és közírója a kultúrának. Megszólalt Kulin Ferenc, aki idestova negyven éve jelentős irányadója a szellemi és közéletnek.
Véleményeik meglehetősen összecsengenek: változásra, korrekcióra szükség van, a posztmodern ízlésterror elfogadhatatlan – de a szellem és a kultúra élete organikus, nem lehet bozótvágóval és fejszével nyitni benne ösvényeket. A változásoknak meg kell adni a kultúra önmozgásának hosszabb léptékű idejét – amely egyébként mindig együtt mozog a korszellem nagy változásaival.
És megszólalt az elmúlt másfél századot mindig teljes folyamatában szemlélő Alexa Károly is – ugyan nem a vitában, de mégis annak aurájában – Esterházy Péter művének mérlegéről. Példát mutatott írásában arra, hogyan lehet igazságot tenni alázattal és pontosan, elismeréssel és szigorúan, a kultúra ügyeiben. Pedig szókimondás dolgában ő sosem volt szégyenlős.
Ezek az írók vagy értelmiségiek, mondhatni szószólóink, nem sunyítottak az elmúlt negyedszázadban sem – mindig lehetett tudni, hol állnak. Megírták akkor is, amikor bátorság kellett hozzá. És ha egyebet nem lehetett tenni, hát társaikkal hosszú mostoha esztendőkön át intézményrendszert építettek és működtettek fillérekből a nemzeti kultúrának és gondolkodásnak, legyen az Makovecz Imre akadémiája, vagy a legendás Magyar Polgári Együttműködésért Egyesület, vagy sok küszködő folyóirat.
Az említett írók megszólalásait a mostani vitában nemcsak a megfigyelések pontossága jellemzi, hanem a mérséklet is a stílusban. Éppen mérsékletük és ízlésük a védjegye annak a tradicionalista kultúrának, amelybe ők oly mélyen gyökereznek.
Egyébként a változás a kánonokban, az egyensúly helyreállása már évekkel ezelőtt megindult a lelkekben és a kultúrában. Éppen hogy nem függetlenül a 2010-ben beköszöntött új nemzetstratégiától, de az elmúlt évtizedben beindult nagy fordulattól sem az európai szellemben. Új, mélyen alapozott magabiztosság, új beszédmód, új horizontok, tehetséges új arcok, felélesztett tradíciók.
Ha a politikának lehet tennivalója a kulturális változásban, az elsősorban az építés kell hogy legyen – amelyben cselekvési térre, eszközökre, elhatározottságra és magas színvonalú mozgatókra van szükség. Méltán emelkedik ki a feladatokból az iskolai tanmenet és tankönyvek ügye, amelyben valóban a tétovaság és a félmegoldások tenyésztek nyolc éven át.
De például – Granasztói Györggyel, Oláh Jánossal, Mezey Katalinnal és Szentmártoni Jánossal, együtt és külön-külön – politikusoknak évek óta emlegetjük annak szükségét, hogy legyenek otthonai és bázisai a magyar kultúrának a könyvesboltok. Mert most nem így van.
Szükséges létrehozni olyan állami tulajdonú piaci céget, amely a könyvterjesztés és a boltok nagy országos szeletében teszi szívüggyé, a minőségnek és a szakmaiságnak elkötelezetten, az értékes, magyarul írt könyvek bemutatását, eladását, és inspirálja kiadásukat és létrejöttüket. Egy ilyen rendszer létrehozásánál nagyobb jelentőségű lépést tenni a magyar kultúráért – az olvasók, mindnyájunk kultúrájáért – a politika aligha tudna.
Akadna méltó tennivalója az új magyar tulajdonosi osztálynak is. Nem kellene a világ pénze ahhoz, hogy egy, a nemzeti közösség iránt felelősséget érző csoport, követve Csányi Sándor, Demján Sándor és Béres Józsefék fényes kultúratámogató példáit, alapítson és fenntartson egy kulturális-közéleti hetilapot a sajnálatosan kimúlt Nagyítás helyébe, annak hibáit persze elkerülve. Nem színes képes magazinra volna elsősorban szükség, tetszetősen lekevert cikkekkel, nyesett szárnyú terjedelmekkel. Hanem valódi szellemi fórumra.
Mert íme, a Magyar Idők mostani vitája is bizonyítja: végzetesen elcsökevényesedett a párbeszéd képessége köztünk is, alkalmas, nyomtatott sajtóorgánumok hiányában. Nem ismerjük egymás gondolatait, s most pufogás és csapkodás folyik eszmecsere helyett. Egy napilap két véleményoldala – ez volna a magyar értelmiség aktuális gondolatcseréjének méltó fóruma? Ennyi? Nem futja ennél többre?
Mert joggal írta a kiváló regényíró Száraz Miklós György a Magyar Idők sorozatának részeként: mielőtt elhallgatottságunkat teljes mértékben egy ellenérdekelt kultúrafenntartó hálózat bűneként panaszolnánk fel, kérdezzük meg, hogyan bántunk mi magunk a tehetségeink ápolásával, a megszületett művek méltó megbecsülésével az elmúlt években.
A választ tudjuk: bizony szűkösen. De tudható a mentség is. Orgánumok és megfelelő terjesztési infrastruktúra nélkül nem juthat szóhoz az az értelmiség, amely észreveszi, interpretálja és színvonalasan értékeli a nagy új szellemi teljesítményeket, bevezeti őket a közbeszéd diskurzusaiba, és megtalálja, megteremti közönségüket.
Ezt a nemzeti tehetséggondozó szellemi feladatot tudná elvégezni egy jó hetilap legjobb erőkből felépített törzsgárdája. Akkor olvashatnánk méltó értékeléseket a közelmúlt közülünk eltávozott, de alig értett nagyjainak gondolatairól, s ez segítene az önbizalom visszaszerzésében és egy nyugodt kulturális erő felépítésében.
Lehetne eszmét cserélni, vitatkozni Nemeskürty István történelemlátomásáról, Kányádi Sándor Kárpát-medence-zarándoklatáról a versmondás életben tartására, Makovecz Imre filozófiájáról, a Röpülj, páva jelentőségéről. Molnár Tamás és Karácsony Sándor gondolatairól. Arról, hogy miért Ady Endre volt legnagyobb modern vallásos költőnk.
És széttekintve, például arról, mit adott a magyar tudomány a világnak 1956 szétszóratása óta, miért lett Nagy-Britanniában lovaggá ütve az orvos-biológus Sir George Radda, milyen szellemi úton jutott el addig a kaliforniai Bejczy Antal és Pavlics Ferenc, hogy oroszlánrésze legyen a Hold- és Mars-járművek tervezésében.
Arról, hogy milyen high-tech- és ökológiai újítások születnek itthon fiatal magyar kutatók műhelyeiben ma, és vajon hogyan fognak ezek megvalósulni. Hogyan lehet méltó feladatot és megélhetést adni nyugatról tapasztalatokkal megtérő tehetségeinknek.
Mert ezek mind a kultúránk napi témái (kellene, hogy legyenek).
A szerző költő, író, műfordító
