A súlyos betegségéből éppen hogy felépült Kazimierz Bielanski, a sambori gimnázium tizennyolc éves diákja, a helyi lovas nemzetőrség tagja titokban készült elhagyni a szülői házat, tudván, hogy két bátyja már Magyarország felé tart. Nem sejtette, hogy édesanyját pont az a gondolat ejtette kétségbe, hogy fiai „a kemencesutban lapulva” nem akarnak a Lengyelország helyreállításának reményével kecsegtető „magyar háborúba” vonulni.
A lengyel költészet legnagyobb alakja, Cyprian Kamil Norwid fogalmazta meg, hogy a XIX. század igazi hőse a lengyel anya, aki férjét, fiait, fivéreit a Lengyelországért vívandó háborúba küldi annak tudatában is, hogy csatatéri halál, rokkantság, vérpad, börtön, számkivetettség lehet a „jutalmuk”, s az ő sorsa a bosszúálló hatalomnak kiszolgáltatott özvegység. A titokban Magyarországra készülő Bielanski így ír édesanyjától vett búcsújáról:
„Amikor már bekanyarodtak a gang elé a hosszú szekerek, elébük négy-négy ló befogva, a vidáman elköltött bőséges reggeli után, amelyet a harc sikerére mondott pohárköszöntők tarkítottak, kezdetét vette a búcsúzkodás. Én azon gondolkodtam, hogy nem borulhatok szüleim lába elé, nem csókolhatom meg anyám kezét, s nem vehetek búcsút mindazoktól, akik oly drágák nekem. E magasztos pillanatban, amikor szinte minden szem könnytől csillogott, megszólalt az én drága anyám, nem rejtve véka alá fájdalmát amiatt, hogy ennyi lengyel gyerek hagyja oda szüleit, rokonait, barátait, hogy elmenjen a haza ellenségeivel harcolni… És így folytatta: nekem vannak fiaim, három is, akik velük tarthatnának, de közülük egyetlen egy se megyen. Szavaira nagynéném odament hozzá, s kezét megragadva mondta: »Nyugodj meg, lengyel Anya, mert fiaidnak csak egyike van itthon, méghozzá a leggyengébb, s ím, most ő is oda megy, ahol látni szeretnéd őket.« Nem tudom, miként történt, de egyszeriben az én drága anyám lábai elé borultam, s kezét és lábát csókolgattam odaadó szeretettel. Anyám szeméből hullott a könny egyenesen a fejemre, s imigyen mintha szentelt vízzel áldott volna meg engem.”
Kazimierz Bielanski a lengyel légió 2. dzsidás ezredének hadnagyaként hagyta el Magyarországot 1849 augusztusában. Túlélte a szabadságharcot az ugyanebben az ezredben szakaszvezető bátyja, Antoni és a tüzérként szolgáló Karol is. Bő évtized elteltével mindhárman viszontláthatták a szülői házat.
A XIX. század második felének lengyel emigrációjában kiemelkedő politikai szerepet játszó Zygmunt Milkowski, aki Tomasz Teodor Jez álnéven prózaíróként is nagy hírnévre tett szert, több regényt szentelt a magyar szabadságharcnak, amelyben a légió 1. zászlóaljában altisztként, a 3. zászlóaljában hadnagyként vett részt. (Leghíresebb regénye Fent és lent címmel 1963-ban magyarul is megjelent.) Az egykori kijevi diák legjelentősebb munkája a Bölcsőtől egy életen át című visszaemlékezés, amelynek három fejezetét, fejezetrészét szenteli az 1848–49-es magyar eseményeknek. A bevezetőben leírja azt is, miként küldték szervezetten az önkénteseket Galíciából Magyarországra. Az alább bemutatott jelenetre még 1849 tavaszán is gyakran sor került – igaz, akkor már csak konspiratív körülmények között működő irodákban:
„A bizottságot hamar megtaláltuk. Egyszerű verbuváló, vagyis lajstromozó iroda volt, mert nem verbuválták, csak fogadták és minősítették az önkénteseket. Három emberből állt: egy tagbaszakadt, bajszos kapitányból, egy aszott, sovány harákoló és csibukoló valakiből, és egy orvosból. Az önkéntesnek nyilatkoznia kellett, hogy nem kényszerből, hanem saját szent elhatározásából jött, és saját költségén megy Magyarországra. Akkor a kapitány a falnál rögzített mércéhez állította a jelentkezőt, az orvos pedig, miután a regruta levetkőzött, megvizsgálta. Aki a mértéket megütötte, és egészségesnek bizonyult, azt a köhécselő uraság lajstromba vette, és szabályos pecsétes igazolással látta el arra nézvést, hogy katonának alkalmas. Kiálltam a próbát, és megkaptam a papírt. Velem együtt többen jelentkeztek, köztük az a két ember is, akik nem feleltek meg a feltételeknek. Egyikük egy hüvelykkel alacsonyabbnak bizonyult az előírt magasságnál, a másikuk, egy tagbaszakadt szabadságos katona kijelentette, hogy nincs pénze az útra. Az első lamentált, majd elsírta magát, a második egyre azt kérdezgette: – No és akkor most mi lesz?… Hogyhogy nem utazhatom, amikor számolni is tudok az újaimon, és ütnivágni szeretném a németet?… Annyira szívembe lopta magát, hogy magamra vállaltam utaztatásának költségeit.”
A légió Józef Wysocki alezredes által vezetett zászlóalja, amely az aradi ostromseregben szolgált az 1. lengyel dzsidásezreddel együtt, 1849. február elején csatlakozott Damjanich János tábornoknak a Tisza középső vonalához vonuló bánsági hadosztályához. Milkowski leírja azt, hogy Törökszentmiklóson honfitársaival együtt miként találkozott a honvédsereg leghíresebb egységével, a kassai 9. vörössipkás zászlóaljjal: „A híres csapat nem festett oly deli férfiak hadának, mint feltételeztük. A hadsorokat alkotó férfiak rendkívül vegyes képet mutattak a magasságot, testsúlyt, arckifejezést illetően. Hármas sorokban haladtak el mellettünk. A szálfatermetű mellett alacsony haladt, a jóvágású mellett poszka. Felfedeztem egy köpcös, jól fésült úriembert, aranykeretes szemüvege fölött kackiásan félrecsapott vörössipkájában; mintha a kisvárosi női szívek hódítóját bújtatták volna angyalbőrbe. A másik meg úgy festett, mint egy kiugrott pap. A többséget tejfelesszájú legénykék alkották, akik szinte meggörnyedtek a nehéz puska alatt. Bizonytalan, imbolygó léptekkel haladtak. Üdvrivalgással köszöntöttük őket: Éljen a vörössipkás!”
Hogy a vörössipkások méltán rászolgáltak hírnevükre, annak a tavaszi hadjáratban az 1. lengyel zászlóaljjal együtt részt vett Milkowski is szemtanúja volt Tápióbicskénél, ahol láthatta „a tejfelesszájú legénykék” halálmegvető rohamát: „Két nap múlva Tápióbicskénél ütköztünk meg, ami azáltal maradt számomra emlékezetes, hogy lerongyolódott rólam a cipő, s mezítláb kellett helyt állnom a csatatéren. Menetelés közben ugyan zavart, de az ütközet során meg se fordult a fejemben, hogy mezítláb tapodom a földet – kitéve a legkülönfélébb sérüléseknek. Tápióbicskénél nem a hidat, hanem egy hosszú töltést kellett elfoglalnunk. Ennek megrohamozása és birtokbavétele pontosan ugyanúgy történt a kiadott parancs szerint, mint Hatvannál.
A réteken az osztrákok visszavonulását fedező ingoványosabb részek felé menetelő zászlóaljak parancsot kaptak a kitűzött cél elérésére. A visszavonulásuk útvonalát jelentő töltést az osztrákok keményen védték. Felállították ellenük a tüzérséget és a gyalogságot. A parancs vétele után három zászlóalj állt készen a rohamra. Jobbra tőlünk, megszaporázva lépteiket, a vörösspikások haladtak; osztályoszlopból szakaszokra bomolva, elnyúlva, futólépésben haladtak, mit sem törődve a rájuk zúduló pokoli tűzzel. A kartács és puskagolyózápor nem tartóztatta fel őket. Rendületlenül törtek előre. Átkeltek a töltésen és a túloldalon kisebb csoportokban az osztrákokra vetették magukat. Nyomukban futottunk mi. Ránk már nem lőttek.”
A vörössipkás zászlóalj súlyos veszteségeket szenvedett. A töltést elborították a sebesültek és a halottak, akiknek nem kis része egyik oldalon a vízben, a másik oldalon a csalánosban és a mocsárban esett el. Összesen több mint négyezer lengyel harcolt a szabadságharcban. A lengyel légió magvát „értelmiségi katonák” alkották, akik a honvédseregben szolgálókkal együtt vagy kétezren lehettek. Róluk írta Wysocki tábornok: „Rájuk minden körülmények közt bizton lehetett számítani, s ha lettek volna vagy tízezren, ki tudja, hogy még az orosz beavatkozás ellenére is milyen fordulatot veszen a magyar ügy.” A 2. dzsidásezred tagjai is többségükben értelmiségiek voltak. Közéjük tartozott Roman Gasiorowski, aki idős korára az eke szarvához kényszerült, de esténként remek stílusú levelekben és memoárokban örökítette meg magyarországi élményeit. Alább a vesztes temesvári csata egy sikeres epizódját örökítette meg, amikor a légió dzsidásszázadai visszaverik az osztrák hadsereg 4. (egyébként galíciai lengyelekből és ukránokból álló) ulánusezredének rohamát:
„Amikor megnyílt előttünk a tér, és üldözésükre indultunk, az első, aki megvillant előttem, tiszt volt, s mintha rám akart volna támadni.
Amikor azonban észrevette, hogy egyedül maradt közöttünk, megfordította a lovát és menekülésre fogta. »Mroczkowski, fogd el…« – nem tudtam befejezni a mondatot, látván, mi készül. Mert ő ahelyett, hogy helyben megfordította volna a lovát, megállt és jobbra nézett, a tiszt meg balra kommandírozta a lovat. Ha az egy helyben állót ily lendületben éri a vágás, mákgubóként hullhat le a feje, ráadásul az én figyelmetlenségem miatt. Még a lovamat is felsebeztem a sarkantyúmmal, hogy megakadályozzam a dolog ilyetén alakulását. De megtörtént! Nem tudván a lovamat megállítani, elviharzok mellette. S látom, hogy helyén a feje. A dzsidássá lett művésznek csak összefogott göndör haja omlik le hátán a nyeregtakaróra. »Ki vágott bottal a tarkómra?« – szólal meg Mroczkowski. Hál’ Istennek, a hátára omló sűrű hajzat megmentette az életét! Egy párizsi mesterfodrász se tudná oly egyenletesen levágni a hajat, mint az éles lovassági pallos, amely még a bőrét se sértette meg. Egy pillanat alatt megértettem, mi a haszna a francia vértesek sisakját díszítő, hátul leomló lófaroknak…”
A temesvári csata után tíz nappal a légió Orsovánál elhagyta Magyarországot. Wysocki tábornok ez alkalomból fogalmazott szózatban vett búcsút a magyar nemzettől: „Együtt harcolánk veletek, magatok tudjátok, nem zsoldosok gyanánt, nem személyes vagy önző érdekből, hanem egyedül azon reményben, hogy a ti szabadságotok kivívása s a mi részvételünk alapját képzendik egy további harcnak, életünk végcéljának, a Lengyelország függetlenségéért vívandó harcnak, mely nélkül Magyarország függetlensége sem fenn tartható, sem célhoz nem vezet. […] Tartsátok meg nemes szívetekben fenyegetett hazátokba jövetelünk emlékét!”
A szerző történész