Még jó tizenöt éve történhetett, hogy megkértek, ugyan beszélgessek már a francia nemzetközi rádió Budapestre érkezett munkatársával. Az illető utána megmutatta, hogy még kiknek a nevét írták fel neki, hogy érdemes lenne felhívnia. A lista elég egyoldalú volt; talán kitalálják, hogy melyik irányban. Ezért aztán azt sem úgy képzelem, hogy Heller Ágnes nyugdíjas filozófusnak órákig kellett csengetnie a balliberális párizsi lap, a nagyjából az ottani Népszavának megfelelő Libération szerkesztőségének ajtaján, hogy kijöjjön végre a portás, és szóba álljanak vele. Mindenesetre a vele készült interjú a napokban megjelent, a Libération pedig van olyan kedves, és nem kér tőlünk pénzt azért, hogy elolvassuk az interneten.
Vagy nem is olyan kedves. Az interjúban ugyanis hemzsegnek az olyan – időnként egymásnak is ellentmondó – állítások, amelyeken az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Rá-adásul pár hónap elteltével már másodszor lett rajtam úrrá egy rossz érzés: mint e hasábokon akkor beszámoltam róla, Valki László nemzetközi jogász egy tévéinterjúja után sem értettem, miért járatják le magukat idős értelmiségiek politikailag célzott, ám számukra vajmi kevés intellektuális hasznot hozó médianyilatkozatokkal.
Heller Ágnes a francia lapban többek között a következő állításokat teszi: a jelenlegi magyar politika leírására nem helyes a populizmus kifejezést használni, mert például Hugo Chávez néhai venezuelai vezető volt populista, „hiszen ő valóban a népet támogatta”. (Chávez elérte – tesszük hozzá mi –, hogy már vécépapírt se lehessen kapni Caracasban, ellenben órákat kelljen sorban állni és üzleteket fosztogassanak a nélkülözők. Szép baloldali vívmány. Persze a nép érdekében.)
Magyarország esetében azonban – állítja a messziről Párizsba érkezett asszony, aki, ahogy a mondás tartja, azt mond, amit akar – olyan oligarchiát hoznak létre, amelyben „a szegény szegényedik, a gazdag pedig gazdagodik. Inkább etnikai nacionalizmusról vagy etnonacionalizmusról kell beszélni. A kormányzásnak ez a módja a fajra épül, még ha ezt nyíltan nem is fogalmazzák meg. De jól látszik ez Magyarországon, ahol Orbán Viktor megkülönbözteti a nemzethez való tartozást és az állampolgárságot, szemben azzal, ahogyan Franciaországban a két elem összekapcsolódik. A magyarokhoz szól, beleértve azokat, akik külföldön élnek, miközben nem törődik a nem magyarokkal, akik pedig az országának az állampolgárai.”
Ezen a ponton a francia újságírónak vissza kellett volna kérdeznie, hogy ugyan milyen oligarchia az, amelyet 2,82 millió magyar szavazó támogat (tippünk: szép nagy, vágósúlyban lehet már), illetve hogy a mintegy kilencven százalékban a magyar nemzetiség lakta Magyarországon ugyan kikből állnak azok a – Heller saját szóhasználatával – „fajok”, amelyek képviselőit a magyar politika állítólag negligálja?
Éppen az szerepel számos, a migrációs válságra adott magyar reakciókról szóló nyugati elemzésben is, hogy a kelet-közép-európai országok azért nem nyitottak Európán kívüliek betelepítésére, mert történelmükből adódóan viszonylag homogén népességet alkotnak, például azért, mert nem voltak gyarmataik.
Rákérdeznénk: csak nem a cigányokról (romákról) gondolja úgy Heller Ágnes, hogy – egyébként az alaptörvénnyel ellentétesen, hiszen abban az áll, hogy a nemzetiségek államalkotó tényezők – negligálja őket a magyar politika? Ha így van, kérdezze meg magukat a romákat, például Járóka Líviát, az Európai Parlament első roma képviselőjét!
De Heller – mint igazi besserwisser, tudálékoskodó – máris vágja a választ. „A cigányok nagy része Orbán Viktorra szavazott”, állítja az interjúban. Érdekes, ahol én voksoltam, sem azt nem kérdezték, kire szavazok, sem pedig azt, hogy cigány vagyok-e, ám meglehet, Hellerék falujában ez máshogyan van. De ha valóban ez a helyzet, akkor mivel magyarázható, hogy olyanok szavaztak „nagy részben” Orbánra, akiket ő negligál? Talán nem ismerik fel az érdekeiket? Filozófusokra lenne szükségük, hogy felismertessék velük azokat?
De térjünk vissza ahhoz az állításhoz, miszerint oligarchia jön létre, a szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lesznek. A legjobb tudomásom szerint jelentős béremelkedések voltak és vannak Magyarországon, történelmi csúcsot ért el a rendszerváltás óta a foglalkoztatottság, és úgy vélem, a Fidesz választási győzelméhez nagyban hozzájárult, hogy tömegek lettek elégedettebbek – ha nem is teljesen elégedettek – az egzisztenciális helyzetükkel a nyolc évvel ezelőttihez képest.
Hozzáteszem: ezt csak erősen vélelmezem, mert (én legalább elismerem) nem vagyok járatos foglalkoztatás- és szociálpolitikai kérdésekben. Azt viszont biztosan tudom, hogy az egyenlőtlenségek növekedésének – már ha valóban növekszenek – semmi köze nincs az uralmi formákhoz, a demokráciához vagy az oligarchiához. Kínában és az Egyesült Államokban is nőnek az egyenlőtlenségek, noha az előbbi kommunista diktatúra, az utóbbi pedig demokrácia.
Érdemes kitérni a magyar és a francia állampolgárság-fogalom közötti különbségre is, ha már a filozófus szóba hozta. Franciaországban az őshonos nemzetiségeket egy erősen központosító politika gyakorlatilag bedarálta, és – kérte, nem kérte – mindenkit franciává tett.
Nagyítóval se keressen senki a párizsi nemzetgyűlésben nemzetiségi szószólót vagy képviselőt, ellentétben a magyar Országgyűléssel. Ehhez jön hozzá a gyarmatosítás öröksége, ami a magyar esetben értelemszerűen hiányzik, hiszen nem voltak gyarmataink. Az, hogy Franciaországban mindenki francia – legalábbis papíron –, tökéletesen alkalmas a párhuzamos társadalmak, no-go zónák, társadalmi beilleszkedési zavarok elkendőzésére. Legalábbis egy darabig.
Ha ugyanis nem lennének ilyen zavarok, például a több millió, Európán kívülről érkezett muszlim egy részének esetében, akkor nem szavazott volna tavaly 10,6 millió ember Marine Le Penre. És másnak az elkendőzésére is alkalmas. Heller Ágnes logikáját követve például a demokrácia szép példájaként kellene ünnepelnünk az új-kaledóniai népszavazást, amelyen a többség a Párizstól való elszakadással szemben foglalt állást. Csak éppen ebből nem derül ki a valóság: annyi európait telepítettek be az őslakos kanakok mellé, hogy előbbiek leszavazzák az utóbbiakat.
Magyarország történelme máshogy alakult. Területének és lakosságának jelentős részét elcsatolták, így a Kárpát-medencében az országhatárokon kívül is élnek nagy magyar közösségek. Az ő helyzetükre a magyar vezetésnek már csak az alaptörvény értelmében is tekintettel kell lennie; más megfogalmazással, de ez a kötelezettség a 2011 előtti alkotmányban is szerepelt.
Ha egy párizsi újságírónak fogalma nincs Közép-Európa történelméről, akkor segíteni kell neki megérteni, nem pedig elrettentő példaként idézni, hogy Budapest „faji alapon”, a „külföldön” élő magyarokhoz szól. Mert ugyan filozófiában sem vagyok erős, de valami azt súgja: valósággá nem válik valami pusztán attól, hogy nagy hangon híresztelik.
