Hosszasan időzök a könyvesboltban, tallózok a gyermek- és ifjúsági könyvek között. Nyolcéves unokámnak válogatok, nehezen döntöm el, még a mese köti le jobban, vagy már csempésszek bele egy kis magyar történelmet is az igazságos Mátyás királyról, a honalapító Szent Istvánról, a honfoglalásról.
A mesék hazai vagy nemzetközi klasszikusok legyenek-e, esetleg népmesegyűjtemény a maga gazdag magyar szókincsével, az egyenes és tiszta, a jó győzelmét hirdető gondolkodás közvetítésével? Válogatásomat nehezíti, hogy a gyerek öt éve Németországban él édesanyjával. Iskolába jár, jól beilleszkedett a német nyelvű környezetbe. Makacs következetességgel küldöm neki a mesekönyveket, hogy ne felejtse el az anyanyelvét, hogy lelkében éljen a tudat, ő magyarnak született, és maradjon is meg magyarnak. Ismerje a történelmét, a művészeti értékeit, a magyar táj szépségét, a magyar nyelv csodáját és gazdagságát.
Elszorult szívvel szembesülök azzal, hogy szókincse lassan beszűkül, egyre nehezebben fejezi ki gondolatait. Az iskolában németül tanult meg írni és olvasni, küszködve betűzgeti a magyar szöveget. Anyja magyarázkodik, hogy otthon mindig magyarul beszélnek és este magyarul mesél az általam küldött könyvekből. Ám a kisfiú hét közben 3 órát is alig van az anyjával, késő délután érnek haza az iskolából, este nyolckor pedig már alvás. Ebben a néhány órában is keveset beszélgetnek, azonnal leül a számítógéphez és agresszív tartalmú, jó esetben csak ostoba játékokat játszik. A családhoz tartozik anyja német társa, aki sokat foglalkozik a gyerekkel, együtt játszanak, megbeszélik a „férfias” dolgokat. De magyarul ő természetesen nem tud.
Öt évvel ezelőtt ez a német munkavállalás átmeneti jelleggel indult, a hazajövetel még mindennapi szándék volt. Aztán fokozatosan bizonytalanná vált, aktuálisan a szándék elhalványulni látszik. Mert még mindig nincs kifizetve az itthonról vitt adósság, mert a gyerek különórái sokba kerülnek, kéthavonta kinövi a ruháját, cipőjét stb.
Mert az ottani kis magyar közösség túlnyomó többsége, döntése igazolásaképpen, kórusban szidja Magyarországot, a kormányt, annak döntéseit, személy szerint a mindenkori miniszterelnököt, aki az ő nyomorúságukért egyedül és kizárólagosan felelős. Az itthonról jött látogatóra indulatokkal telve öntik vádjaikat, érveiket, kifogásaikat. És boldog – vagy annak hitt – önelégültséggel dicsekednek egzisztenciális biztonságukkal, melyet diplomás szállodai takarítóként meg tudnak teremteni. Utólag azért kiderül, hogy a férjek nemigen dolgoznak, nincs az a munka, amit ne találnának méltóságon alulinak, a hozzáállás többnyire itthon is ez volt. Egyedül kell a családot eltartani és törleszteni a bedőlt devizahitelt, de a magyar kormány csak alpári stílusban minősíthető, természetesen. Hazajönni pedig nem akarnak.
Ezeknek a fiataloknak – szerencsére még kisebb részüknek – egyre több követőjük van. A szorosan vett rokonság hetvenes éveit taposó házaspárja évente egyszer látja két gyermekét, tizenéves unokáik már nem értenek magyarul. Közeli ismerősöm elvált asszonyként elmagányosodva, vágyakozva mesél két leányáról és kisunokáiról. Egyikük Csehországban él, gyermekei egyelőre sem magyarul, sem cseh nyelven nem beszélnek. Ha látni akarja őket, neki kell útra kelnie. Másik lánya férjével együtt Németországban találta meg boldogulását. Ismerős házaspár tavaly karácsonykor fásultan mesélte, hogy mind az öt lányuk külföldön él, már az ünnepre sem jönnek haza, ők ketten magukra maradtak. Idős családtag lázas izgalommal várja egyetemista unokáját, aki kicsi gyermekkora óta Németországban él anyjával. Mióta önállóvá vált, rendszeresen jön haza a nagymamához, mert odakint nem érzi otthon magát.
Hosszú évek óta rendszeresen érkeznek kórházainkba Németországból, a skandináv államokból magyar orvosokat, egészségügyi szakembereket megcélzó állásajánlatok. Mérhetetlen kár elveszíteni ezeket az embereket! Minden magyart kár elveszíteni! Tudásuk, tehetségük, alkotóerejük felbecsülhetetlen érték az elöregedő társadalom számára. Számos körülmény vezetett oda, hogy a magyar nemzet az elmúlt évszázadok során szétszóródott, területe harmadára zsugorodott, lakossága ma már tízmillió alatt van.
A magyarság egy része idegen ország anyagi és szellemi gazdagságát gyarapítja. A globalizálódó Európa liberális vezetői a nemzetállamok felszámolására törekednek, megkérdőjelezve azok létjogosultságát. Ijesztő jövőkép! Mi azonban hazavárjuk fiataljainkat Liszt, Bartók, Petőfi, Radnóti, József Attila, Munkácsy, dicső emlékű királyaink, Árpád-házi szentjeink, nagyszerű, sikeres olimpikonjaink, világhírű tudósaink, előadóművészeink – és mennyi mindenki idekívánkozna még – örökébe.
Makacsul válogatom és elszántan bocsájtom útjukra a magyar mesekönyveket, újra és újra a németországi címre…
A szerző orvos