Elgondolkodtató, ha egy egyetem kara, esetünkben a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) Gazdaság- és Társadalomtudományi Kara (GTK), amely amúgy az országban és az egyetemen belül is az egyik legnagyobb, ki akar válni. Azért elgondolkodtató, mert egy ilyen lépésnél a legtöbb probléma, érzelmi teher, aggodalom és rengeteg többletfeladat éppen az elmenőket sújtja, tehát nyomós ok nélkül nem tesznek ilyet. Ezt sokan megértették az elmúlt hónapokban, talán csak a BME vezetése nem. Kiadott nyilatkozataik kizárólag azt hangoztatják, hogy valójában semmilyen probléma nincs. Csak a kar volt dékánja tájékoztatott késve, csak a kari vezetők és munkatársak százas tömege lát mindent rosszul, csak a hallgatói képviselők nem képviselnek jól, csak a demonstrálók félrevezetettek, csak az államtitkár nem gondolta át, csak az ELTE csúnya. De a BME-n minden a legnagyobb rendben van.
Hát nem. Eleve árulkodó, hogy a már évek óta lappangó és hónapok óta kiélezett GTK-problémát a BME vezetése kizárólag bizottságok felállításával (immár a harmadiknál tartunk), illetve egyoldalú nyilatkozatokkal a honlapon (eddig nyolc van belőlük) kívánja kezelni. A GTK napok alatt képes volt vázolni a problémáit és megadni a megoldást jelentő irányokat, a bizottságaival támogatott rektori apparátus viszont hónapok alatt sem volt képes érdemi választ adni. Annak az ismételgetésén kívül persze, hogy nincsenek is problémák, sőt olyannyira jó a GTK helyzete, hogy inkább rontani kellene még rajta.
Ennél is rosszabbul hat az elhallgattatás, a megfélemlítés. A BME honlapja a GTK vitaanyagait nem, csak az azokra adott válaszokat közli, majd az azokra adott viszontválaszokat megint nem. Emberemlékezet óta nem volt a BME-n ekkora – 1500-2000 fős – demonstráció a központi épület aulájában, száz oktató által aláírt petíció, csaknem 1400-as hallgatói petíció, ezeket azonban meg sem említi sem az „eseményekről beszámoló” egyetemi honlap, sem az egyetemi Műhely újság.
A magyar felsőoktatás újkori történetében még sosem fordult elő, hogy egy dékánt, az előző ciklusok rektorhelyettesét mint közalkalmazottat azonnali hatállyal elbocsátják azért, mert egy, a karát érintő esetleges kormányzati döntés megvalósíthatóságáról informális beszélgetést folytat, és interjút is ad a kari weboldalnak. Bár az egyetem lépését széles körben törvénytelennek látják, a BME vezetése mintegy a további „renitenseknek” is üzen azzal, hogy nem korrigál. Majd a bíróság dönt néhány év alatt – üzenik. És akkor sem korrigál, amikor több ezren tiltakoznak, sőt megbízott dékánt sem nevez ki a GTK-ra. Úgyhogy a kar immár két hónapja (!) lényegében működésképtelen.
Mindezek után pedig a BME „akadémiai vezetése” azt mondja, hogy értetlenül áll azelőtt, hogy a fenntartó minisztérium az egyre aggasztóbb állapotok miatt végül felvetette a GTK BME-ről történő elcsatolását, noha közismert, hogy a GTK vezetői – és a különböző demonstrálók is – a problémák BME-n belüli rendezéséhez már korábban kérték a fenntartó segítségét. És akkor jön a szokásos terelés a BME vezetése részéről: az államtitkárság egyetemi autonómiába való beavatkozásának rémével való fenyegetés, illetve valamilyen politikai manipuláció sejtetése.
Nem lehetne végre megérteni, hogy nem erről van szó? Amikor egy egyetemi vezetés egy oktatási-tudományos területet annak a specialitásaival együtt befogadni képtelen, egy karnak a fejlődését fékezi, működését ellehetetleníti, intézkedéseinek szabályossága aggályos, akkor a minisztériumnak törvényi kötelessége, hogy tegyen valamit. Van, amikor a minisztériumi beavatkozásnak valóban nincs helye egy egyetemen, de van, amikor az igenis szükséges.
Az már az egyetemi autonómia része lehet, ha egy képzési irányt, egy kart az egyetem nem vagy nem olyan formában preferál, mint ahogy a kar maga vagy éppen a felsőoktatásért felelős kormányzati szerv. Azonban ebben az esetben felvetődhet az intézményeken átívelő szervezeti átalakítás – ezen nem kell meglepődni. Már miért ne gondolkodhatna a kormányzat egy oktatás-kutatási portfólió másik intézményi környezetbe helyezéséről? Miért ne kapcsolhatná össze az ELTE fejlesztési elképzeléseit a BME-n hosszabb ideje egyre csak romló belső helyzet rendezésével?
Mégis, milyen egyetemet szeretne a BME vezetése? Annyit lehet tudni, hogy centralizáltat, merthogy „nem a nyolc karnak van egyetemi vezetése, hanem az egyetemi vezetésnek nyolc kara” – ahogy azt a BME rektora gyakran hangoztatja. Ez ebben az ürességben egyáltalán nem tűnik jó iránynak a saját területeiken az ország legerősebbjei közé tartózó egyetemi karok esetében, pláne ha azok rendelkeznek megfelelő felsőoktatási menedzselési kultúrával, tapasztalattal is.
A kari tagozódás az egyik legfontosabb felsőoktatási önállósági dimenzió. A GTK „teljesíthetetlen” kérései éppen az önrendelkezésük elemi részleteivel voltak kapcsolatosak, szabadabb kari felvételi politikára, kari gazdálkodási szabadságra, a tudományos ügyekben a szakmai döntések egyetemi szintű tiszteletben tartására, valamint a kari választott vezetők egyetemi szintű elfogadására irányultak. Valószínűleg a GTK valamennyi munkatársa és hallgatója a BME-n belül szerette volna megoldani ezeket a kérdéseket – mi biztosan. Azonban a helyzet csak romlott és romlott, a tetőzésekor pedig csaknem két hónap alatt sem kaptunk semmilyen, pozitív elmozdulást ígérő választ. A megoldás keresése helyett hangoztatott „egyetemi integritás védelme” – ebben a kontextusban – csak az üres tehetetlenséget takarja, és leginkább azt jelenti, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, de legfőképpen a rektornak maradjon nyolc kara, és kész.
A BME haragudhat ugyan az ELTE-re, de ott nyitottság mutatkozik a GTK szakterületeire, éppen a kari sokszínűség az egyik legfontosabb közös érték. Ebből következik az is, hogy amit a BME még csak megérteni sem képes, nemhogy biztosítani szándékozna a GTK-nak, az az ELTE-n magától értetődő. A BME rektori vezetése viszont ahelyett, hogy önkritikát gyakorolna, és legalább minimális erőfeszítéseket tenne, hogy javítson az egyetemmenedzselés szakmai színvonalán, már-már tragikomikus módon viselkedik. Napról napra egyre inkább hangoztatják a GTK iránti ragaszkodásukat, és közben egyre jobban szapulják és kirekesztik a kart. Az azért mégiscsak sajátos, hogy egy intézmény rektora az egyetemi honlap vezércikkében szólja le a saját karát. Ez a kettős beszéd csak újabb bizalmatlanságot szül.
Nagy bajban van, aki meg akarja tudni, hogy a centralizálás vízióján kívül milyen koncepció valósul meg éppen a BME-n. Hol lehet ezekről bármilyen érdemi elemzéssel, szakmai és gazdasági levezetéssel alátámasztott dokumentumot olvasni? Mi a helyzet az egyre csökkenő mérnökkari jelentkezői létszámmal és minőséggel? Sajnos ezek törvényszerűen egyre nagyobb központi költségekhez és csökkenő bevételekhez vezetnek, és ezen a ponton felvetődik – ahogyan az egyik nemrégiben (november 25-én) elfogadott anyagban szerepel is –, hogy ezt a lyukat talán a GTK-tól való átcsoportosításokkal tömik majd be. Kétségtelen, hogy a BME a mai GTK-val és egy sokkal kisebb, hasonló funkciókat betöltő szervezeti egységgel is jó műszaki egyetem lehetne. A mostani úton továbbhaladva viszont sem a GTK-val, sem nélküle nem lesz az. A GTK viszont – köszöni szépen – nem szeretne ennek az áldozatává válni.
A GTK nyílt lapokkal játszott. Jelezte a problémáit, és megadta azok törvényes alapokra építkező megoldási csomagját is. Erre a BME vezetésétől nem érkezett érdemi válasz sem a GTK-hoz, sem az időközben a konfliktuskezelésbe bevont fenntartóhoz. Mire számít ilyenkor a GTK megtartása mellett kiálló, de ezzel egyidejűleg a kar lejáratását folytató BME?
A közös tét ma már leginkább csak az, hogy a veszteséget minimalizálják a felek, a GTK önmagában értékes szakportfóliója meg az ahhoz kapcsolódó oktatói és hallgatói közösség ne essen szét, ne szenvedjen jelentős károkat. A BME meg találja meg a saját (másik) útját.
A szerzők a Budapesti Műszaki Egyetem tanárai
