Ha nem lenne kétségbeejtően komoly, még viccnek gondolnánk, de azért így is röhej, hogy a szeptemberi németországi választáson Angela Merkel és Martin Schulz lesz a két nagypárti jelölt a kancellári posztra. Erre mondják azt, hogy az egyik kutya, a másik eb. Az egyre inkább sajnálatra méltó, megvezetett német nép már csak a nagyon rossz és a még rosszabb lehetősége közül választhat kancellárt magának. Valójában felesleges is egy választási komédiára kidobni az euró-százmilliókat, mert elegendő lenne feldobni egy pénzérmét, és ezzel eldönteni, hogy ki kapja a kancellári széket. Merkel 1 vagy Merkel 2, vagy ha úgy tetszik, Schulz 1 vagy Schulz 2.
A német szociáldemokraták ugyanis most döntöttek, hogy Schulzot jelölik pártelnöküknek és a választásokra kancellárjelöltnek, Merkel „kihívójának”. Azt a Schulzot, aki szerint a migránsok értékesebbek az aranynál is. Azt a Schulzot, aki szerint a pártja megvédi a nyitott társadalom modelljét, és felveszi a harcot minden populistával és a demokrácia ellenségeivel. Természetesen a PC-nyelv orwelli szótárában a népakaratot nevezik populizmusnak, és a néptől elszakadt hatalmi elit diktatúráját hívják demokráciának. A németországi választások egyetlen valódi alternatívájáról szó sem esik a fősodratú médiában. Ez az Alternatíva Németországnak (AfD) párt, amelynek vezetője, Frauke Petry egyik legutóbbi alkalommal Koblentzben kissé kesernyésen ostorozta azt az agymosást, amellyel a németeket, ezt a nagy történelmi múltú népet évtizedek óta szédítik.
A világ paradigmaváltás előtt áll, átrendeződés indult a világpolitikában, de úgy tűnik, Németországban megállt az idő. Itt még mindig Clintonékban és a mögöttük álló Wall Street-i globalista tőkésekben hisznek, bíznak. Nem akarják elhinni, pedig így van: Európa nemzeteinek már nagyon elegük van a merkeli-schulzi-junckeri politizálásból, csakúgy, mint a befolyásuk alatt működő Európai Unió góleméből, amely elefántként mozog az Európa nevű porcelánboltban.
Nálunk is hasonló a választék az ellenzéki oldal miniszterelnök-jelöltjeit illetően. Valójában olyan mindegy, hogy ki is lesz a Fidesz vagy Orbán Viktor kihívója a jövő tavaszi választáson, mert az ismert jelöltek, jelentkezők egyike sem különbözik a másiktól, legfeljebb csak a gátlástalanságuk, a cinizmusuk, a trágárságuk mértékében. Talán Szigetvári Viktornak, az egykori kampánygurunak kellene indulnia Orbán kihívójaként, aki e tekintetben elvitte a pálmát azzal, hogy a minap a tévé képernyőjéről azt köpte az arcunkba, hogy 2018-ban a „tolvaj fideszes képviselőket” fogják leváltani. Vagyis mindenki tolvaj, aki fideszes.
De ez az önértékelési zavarokkal küzdő pártocska elnököcskéje nem is akar most ringbe szállni, inkább az azonos IQ-jú hírhedt alelnökét, Juhász Pétert tolja maga elé (hadd égjen le ő). Azért nem mulaszt el egyetlen sajtónyilvános alkalmat sem, hogy a szokásos pökhendiségével belerúgjon a neki nem tetsző magyar többségbe. Demokrácia van, véleménynyilvánítási szabadság van, sajtószabadság van az „orbáni diktatúrában”, ezért a nyilvánosság rendelkezésre álló fórumain minden félelem, minden felelősség nélkül okádhatja ránk bármelyik senkiházi nímand a politikai sikertelenségéből eredő frusztráltságának mocskát. Nem lesz semmi bántódása.
Trump győzelme ide, Trump győzelme oda, a helyzet itt még változatlan, még mindig mi szívunk. Merkel és Juncker EU-elnök szavainak nincs már súlyuk. Hitelüket elvesztették, hiába hangoztatják egyre gyakrabban Orbán Viktor fél-egy éve elhangzott megoldási javaslatait. Szavaik még mindig köszönő viszonyban sincsenek a tetteikkel. A kontinensre szabadított migránsáradatot még mindig nem akarják ( talán már nem is tudják) kisöpörni Európából.
A hazai balliberális bagázs és a támogatásukat élvező álcivilek, akik kétes külföldi anyagi bázisukkal ötödik hadoszlopként lubickolnak a demokráciában, vastagon visszaélve azzal (és a türelmünkkel), zavart keltő hazugságaikkal mérgezik a közéletet és háborítatlanul „nagyarcoskodnak” a maguk beltenyészetében.
