A klasszikus francia baloldal történelmét több könyvben is feldolgozó szerző válasza nem hagy kétséget: az erőszakra való hajlam és a kereszténység gyűlölete taszította a francia szélsőbaloldal tekintélyes részét az iszlám radikalizmus karjaiba. A kép pontos: ezek az emberjogi csoportok az elragadtatásig képesek védeni, felmenteni az iszlámra hivatkozó szélsőségesek tetteit és magyarázatot találni rájuk. Óbégatásuk ráadásul megértő fülekre talált Brüsszelben.
Miért táplálnak olyan forró szenvedélyt ezek az „atlanti” márkavédelemmel kérkedő, fölénytudatos liberális entellektüelek a legzártabb világvallás szélsőséges megnyilvánulásai iránt? Kik fedezik őket és mennyivel, hogy nyíltan fenyegetik, vitriolba mártott tolluk hegyére tűzik azokat, akik felemelik szavukat e kifordított moralizálgatás ellen?
Magyarán: miért lehetetlen az iszlám szélsőségesek gyilkosságai vagy fenyegető megnyilvánulásai ellen valódi szót emelni az Európai Uniót alapító országokban? Ha mégis: miért szükséges a mintának kikiáltott nyugaton ügyvéddel konzultálni a megnyilatkozás előtt?
Akik a francia belpolitikát évek óta figyelemmel követik, döbbenetes változások szemtanúi. Három-négy év alatt az, ami egykor baloldali értéket jelentett, napjainkra úgy átváltozott, mint Kafka Gregor Samsája. Ráadásul a változás hangadói lefitymálják a másképp gondolkodó – a tradicionális értékekhez ragaszkodó – baloldaliakat is.
A júniusi amerikai és franciaországi gyilkosságok politikailag korrekt tálalása tette fel a pontot Julliard úr i-jére. A floridai Orlandóban és a Szajna-parti Magnanville városrészben elkövetett, az iszlámra hivatkozó gyilkosságokat – láss csodát! – nem akarják a nevükön nevezni. Franciaországban sem Hollande elnök, sem a belügyminisztere nem ejtette ki az iszlám szót, pedig részt vettek a meggyilkolt rendőrparancsnok és a rendőrségen dolgozó felesége temetésén. (Mint ismeretes, a gyilkost, Larossi Abbala terroristát már egyszer elítélték 2013-ban, de valamiért szabadon engedték.)
A politikusokat még megértjük, hiszen közeledik a jövő évi elnökválasztási küzdelem, de a fősodor média? Ellenben ha a gyilkos hivatkozik szélsőjobboldali mivoltára – lásd Anders Breivik esetét –, a jelzőt az idők végezetéig ismételgetik. A gyalázat pálmáját a Cohn-Bendit-féle Európai Zöld Párt egyik tagja vihetné el, aki így nyilatkozott: „Mi a különbség a Manif pour Tous (a melegházasság-ellenes mozgalom) és Orlando között? A tettek mezejére lépés.”
Az iszlám szó kiejtésének elkerülésére kétféle stratégiát követnek e hírismertetők. Az egyik: az esetek lélektani, illetve szociológiai magyarázata. A gyilkos „lelki egyensúlyvesztéséről”, a fehér és hímnemű, jólétben élő és domináló típus látványától elszenvedett „elfojtásról” vagy „a kirekesztő társadalom okozta szenvedésről” cikkeznek. Így két legyet ütnek egy csapásra: a gyilkost lényegében felelőtlen egyeddé redukálják, így a rasszista, a vallási vagy az ideológiai motiváció elillan az éterbe. Christophe de Voogd történész, a Sciences Po professzora szerint a pszichologizáló, szociologizáló érveléssel az a gond, hogy vele a nácizmus hívei is felmenthetők.
A másik megtévesztő technika a tragédiák közösségesítése (communautarisation) a harcias és multik által pénzelt LMBT-hálózatok bevonásával. Az orlandói rémtett kapcsán előszeretettel híresztelték a homofób gyilkosság tényét – az FBI pedig egy magányos farkasról nyilatkozott. A gyilkos iszlamista kötődését itt is elhallgatták. „Omar Mateen gyűlölte a melegeket: a vallás nem játszott szerepet tettében” – szajkózták hetekig az apja nyilatkozatát ismételgetve.
Pedig róla kiderült, hogy az afgán tálibok támogatója. Még a hasonló nemű szeretőjét is előkerítették, hogy elmondhassa: Mateennek az lehetett az utolsó csepp a pohárban, amikor kiderült, hogy egyik korábbi, Puerto Ricó-i hímnemű szeretője HIV-fertőzött volt. „Azért akartam elmondani az igazságot – nyökögte a hajdani szerető –, mert nem volt terrorista. Véleményem szerint bosszút akart állni. A merénylet előtt kedves, aranyos volt és imádott bújni.”
A politikailag korrekt csűrés-csavarás az iszlám nevében gyilkolók miatt mindkét esetben tetten érhető, csak ezúttal jobban kilóg a lóláb a régi köntös alól. Mivel Magnanville-ben két rendőrségi alkalmazottat gyilkoltak meg, a szokásos érvük – mindenki utálja a zsernyákokat – ezúttal nem ébreszt szimpátiát. Az orlandói eset atlantista értelmezése pedig világossá teszi, hogy a muzulmánok diszkriminációmentessége éppolyan szent tehén, mint a homoszexuálisoké. Még akkor is, ha gyilkolnak.
Különösen ha a gyilkos kettős szín alatt áldozott: egyszerre volt muzulmán és homoszexuális hát- és beltere. A gyanútlan hírfogyasztó a végén még szánakozik a szegény ISIS-en: hiába rebegik nap nap után, hogy Mateen a kalifátus katonája volt, a felkészített nyomozók nem találtak arra utaló bizonyítékokat, hogy a merénylő cselekedete egy nagyobb összeesküvés vagy terv része lett volna. Ez a lényeg, kevésbé a tragédia.
A baloldali hírértelmező ultrák Marx és Bourdieu sorvezetőjét használják: tilos úgy felfogni a tragédiát, hogy egy dominált (muzulmán) egy másik dominált társaságra (homoszexuálisok) támad. A munkásosztályt helyettesítő új védenceiknek mindenképpen a barikád azonos oldalán kell állniuk vagy megbújniuk.
A szociológia tudományának semlegesítő karizmája mögé rejtőző nagy testvérük, Emmanuel Todd Charlie-ról szóló – vörös borítójú! – könyve és annak mondanivalója jut eszünkbe. A múlt év januárjában elkövetett tömeges gyilkosság miatt felvonuló tüntetők a szerző szerint többnyire „katolikus zombik” voltak és latens muzulmán-, illetve zsidóellenességüket manifesztálták.
Az Egyesült Államokban is nagy csend lett, amikor kiderült, hogy a Tsarnaev testvérek bostoni robbantásának szálai a szíriai al-Nusra Fronthoz vezetnek. Azokhoz, akiket mérsékelt ellenzékieknek tartott a nagypolitika és sajtója. Régóta közismert, amit Donald Trump jelentett ki az orlandói gyilkosság kapcsán: a politikailag korrekt beszédmód alkalmazása a józan ész fölé kerekedett.
Hozzátehetjük azt is, hogy mindez az ideológiai gyarmatosítás eszköze.
A szerző politológus