„A szabadság hajlandóság arra, hogy másokért felelősséget vállaljunk.”
Friedrich Nietzsche
Ha nem tartanék attól, hogy néhány olvasó férfisovinisztának tekint, azt írnám: veri az ördög a feleségét időket élünk, az eső is esik, és a nap is süt. Egyszerre van jelen az eddigi megkérdőjelezhetetlen és annak totális kritikája. A teljhatalmú elit idézőjelbe került, a harc immár háború, a végkifejlet nincs közel, de belátható időhorizonton belül van.
A végső kiváltó okok megdöbbentően egyszerűek: erőszakos migráció, terrorizmus, a vezető liberális média gátlástalan ámokfutása és az amerikai elnökválasztás végeredménye. Az eróziós folyamat persze – lappangva – mélyebbről és korábban indult, de soha nem tudta áttörni a csak korlátozottan megszemélyesíthető világhatalmi erők tűzfalát. Aki, mint például a magyar kormányfő, a falig jutott, az a szűkebb és tágabb honi, illetve nemzetközi, önmagukat tévedhetetlennek és demokratának tartott, a tényleges hatalommal bírók közvetlen megbízottjaitól megsemmisítő erejű kritikát kapott.
Új helyzet van? Igen is, nem is. Annyiban új, hogy a közelmúlt már említett eseményeinek következményeként szerte Európában és az Egyesült Államokban az elmúlt másfél-két évben történtek hatására sok tízmillió ember az utolsó pillanatok egyikében képes volt kiszabadulni az évtizedeken keresztül kapott és gyengeségből elfogadott liberális egyenmantrák és a politikai korrektség (PC) mentális béklyóiból. Annyiban pedig nem új, hogy a régi domináns erő megrendült ugyan, de kétségbeesett és az eszközökben nem válogató utóvédharcot folytat. Katonájuk bőven van, hiszen a vakhit, a pénz, a karrier és a már bekövetkezett irreverzibilis agyi folyamatok megteszik a tőlük telhetőt.
A zavarodottság jelei azonban még a legjobbaknál is tetten érhetők. Szent-Iványi István, a Magyar Liberális Párt szakpolitikusa, az SZDSZ volt európai parlamenti képviselője, korábbi ljubljanai nagykövetünk a minap egyszerre két kardinális témában is megnyilatkozott. Reggel a közrádióban világossá tette: az EP-ben a liberálisok jelentik a mérleg nyelvét, a legjobb jelölt az övék, aki nem más, mint maga Guy Verhofstadt, és ha esetleg nem is ő nyer, akkor majd a szocialistákkal karöltve közösen övék lesz az elnök. Pár órával később Verhofstadt visszalépett és lepaktált a néppártiakkal, Antonio Tajani simán nyert.
A másik ügy sokkal kínosabb. A liberális politikus a HVG-ben – ismereteim szerint Magyarországom elsőként – elkezdte a politikai korrektség szerecsenmosdatását. Imigyen: „Nem vitatható, hogy ez az eredetileg nemes és helyes célkitűzés idővel aberrált túlzásokhoz is vezetett a nyolcvanas-kilencvenes években. Azonban ezek a túlzások valójában nem léptek ki az akadémiai világ campusok által behatárolt tartományából, azon belül sem váltak soha általánossá, sőt még hegemónná sem (megengedem, hogy ez egyes amerikai egyetemek esetében nem így volt, de Európára nézve ez mindenképpen igaz).
Egy militáns és meglehetősen elszigetelt kisebbség képviselte a PC radikális változatát, és ez már önmagában is lehetetlenné tette, hogy a PC ebben a túlzó és elfogadhatatlan formájában az akadémiai világon túl, a társadalom egészében uralkodóvá váljék. Nem is következett ez be sehol.”
Mivel az idézet minden mondata hemzseg a súlyos valótlanságoktól, könnyű belátni: a tisztázó háború súlyos lesz, hiszen a miénk csak egy kis ország, hol vagyunk mi – hála a sorsnak – a németektől vagy az amerikaiaktól? A CNN két, nyilván végtelenül PC veteránja azt elemezgette Trump beiktatása előtt, hogy ki lenne az elnök, ha az ünnepségen Pence is, Trump is elhalálozna.
Nagy lendülettel elkezdődött az elitek szerecsenmosdatása is, miután a nem fősodratú világ annak totális bukásáról beszél, joggal. Izgalmas figyelni azt a színkavalkádot, ami ezzel jár. Kezdjük a legmegdöbbentőbbel: na de amikor majd az Orbán-féle elitet elsöpri a tömeg! Hoppá! Nem úgy tudtuk eddig tőlük, hogy a kormányfő azon kívül, hogy diktátor, a számítógépet sem tudja bekapcsolni, és járatlan a kultúrában?
A másik megközelítés szerint az eliteket lehetetlen legyőzni. Az állítás mögött nyelvi magyarázat is meghúzódik, miszerint az elit szó egyértelműen a francia élire (kiválasztani, megválasztani) igére vezethető vissza, tehát a nép mindig kiválasztja az elitet. Itt csak az a gond, hogy Donald Trumpot is megválasztották. És mi történik? A toleráns liberálisok törnek-zúznak. Hollywood művészvilága a hangadó. A Women’s March vezérszónoka, America Ferrera színésznő a maga harminc-egynéhány évével világgá kürtölte: „Az elnök nem Amerika. A kabinetje nem Amerika. A kongresszus nem Amerika. Mi vagyunk Amerika.”
Nem ismerős ez a megközelítés a hazai „civil” performanszok világából? Csak akkor van demokrácia, ha én osztom a lapot. A demokratikus választás eredménye nem érdekel, mert a populisták győztek. Van persze mindenütt, nálunk is egy háttérelit is, amely a háttér háttere által hangosan ünnepelt (köz)írókból, filozófusokból és művészekből áll, akik mágneses térben is biztos iránytűt jelentenek. Ettől függetlenül sem Hollywood, sem a fővárosi „civil” demonstrációk művészforgatókönyv-írói sosem kerülnek a történelmi elitbe
Nem véletlen, hogy 2016-ban az év új angol szavának az elit holdudvar a „post-truth”-t választotta, amely az igazságon túli olyan időszakra utal, amikor maga az igazság és a tények irrelevánssá válnak, helyettük az érzelmek és a személyes meggyőződések formálják a közvéleményt. Ennek a korszaknak kell minél előbb véget vetni.
Vissza kell térni a problémák köntörfalazás és PC nélküli kezeléséhez. Magyarországon konkrét építő, tehát nem romboló ötletek híján, külső segítséges nagy balhéra várván a kormányellenes szereplők évek óta a korrupció, az oktatás és az egészségügy témaköreit mantrázzák. Kiderült – pontosabban nyilvánosságra került –, hogy a tüntetéseket, demonstrációkat komponáló meghatározó szervezeteket érdemben külföldről finanszírozzák (George Soros, norvég alapok).
Nagyon kevés agyalágyult ország van a világon, amelyik csendes mosollyal szemet huny ilyen nyílt társadalmi beavatkozás láttán, és talán közülük sem akar mindegyik Ukrajnává válni. Egy nyílt társadalomhoz nyílt civil szervezeti költségvetés dukál, ám ott, ahol a külföldi források jelentik a többséget, azt jogellenesnek kell tekinteni. Még egy gondolat ehhez a témakörhöz. Azért, mert én egykor népköztársasági ösztöndíjas egyetemi hallgató voltam, nem kötelező az egyébként korrektül működő Munkáspártra szavaznom. Ugyanez vonatkozik a volt Soros-ösztöndíjasokra is. Nem minden befektetés térül meg, mint tudjuk, George Sorosnak sem.
Tudatosítanunk kell, hogy egy demokratikus országnak a saját törvényeit, amelyek az ő felségterületén érvényesek, nem kell magyaráznia, különösen pedig túlmagyaráznia. Aki a határokat, ezen túl még a schengeni határokat is védelmezi, az a jogállamot és a demokráciát óvja. A pótlólagos magyarázatok fölöslegesek, ráadásul improduktívak is. Ha tehát azt kommunikáljuk, hogy a kereszténységet (is) védjük, az azért „inog”, mert a fekete-afrikai és a dél-amerikai migránsok között sok a keresztény. A pápának pedig nem a demokrácia, hanem a kereszténység védelme a fontosabb, és ez – önmagában – érthető. Máris adott a konfliktus, amiből nehéz kijönni, ráadásul fölöslegesen emészt fel energiákat.
A kormányellenes hecckampányok gyakran színpadra tett szereplői döntő többségükben szerencsétlen hajléktalanok. Ilyenkor, kemény tél idején különösen így van ez. A híradásokban naponta láthatjuk, milyen szervezettséggel folyik a segítségnyújtás még azt is tudván, hogy a veszélyeztetettek közül többen semmilyen körülmények között nem hajlandók közösségi szálláson tölteni az éjszakákat, például a kirablásuktól való félelem okán. A mozgólépcsőknél mindenütt ott a felirat: csak saját felelősségre használható. Ha az érintett többféle segítséget kaphat, de nem mindegyiket veszi igénybe, a szabad ég alatt töltött éjszakák az ő mint szabad ember felelősségi körébe tartoznak.
Budapesten és Balatonfüreden élek, rengeteg embert ismerek az utca népe világából is. Már évek óta motoszkál bennem az a sejtés, amely mára már csaknem bizonyosság, miszerint minél hangosabban kritizálja valaki a rendszert, annál inkább adóelkerülő típus, és fordítva. Számos területen még mindig nagyon jók az adózás alóli kibújás lehetőségei. Ez a kormány sokat tett eddig is a tisztább körülményekért, néha túl fair szituációkat (például kata) is teremtve az adóalanyoknak. Erőteljesen tovább kell haladni a szigorítás irányába, és sem a masszőröknek, sem a taxisoknak, sem másoknak nem kell engedni. A szabadsághoz ugyanis az adózás útján történő, a magunkról és másokról való gondoskodás is hozzátartozik. Biztos vagyok abban, hogy ez a gondolat az elkövetkező években erősödni fog nálunk és a világban is.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár