Nagy visszhangot keltett, amikor szeptember 7-én Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter a múzeumépületté alakított és már több mint négy éve üresen álló Józsefvárosi pályaudvar előtt bejelentette, hogy jövőre, a magyarországi deportálások 75. évfordulóján megnyílik a Sorsok Háza múzeum és európai oktatási központ.
Pedig várható volt, hogy a csaknem hétmilliárd forintba került intézmény sorsa előbb-utóbb elmozdul a holtpontról.
Mint emlékezetes, a hazai zsidó hitközségek nevében fellépő, 1945 óta több nevet viselő szervezet vezetése akadályozta a holokausztot bemutató kiállítás megnyitását az épületben, élve a Lázár János kancelláriaminiszter által biztosított vétójoggal.
Heisler András, a Mazsihisz vezetője jelezte, hogy csak akkor „adja áldását” a kiállításra, ha megkapja annak részletes forgatókönyvét. Elbírását az e célból felállított, külföldi szakértőkből álló bizottságra bízta volna, amelynek tagjai határidő nélkül, évekig vitatkozhattak volna róla.
Vagyis a neológia vezetői vallási érintettségükre való hivatkozással obstrukcióhoz folyamodtak, ahhoz a hazai parlamentarizmus történetből ismert eszközhöz, amellyel a rendszerváltás óta akadályozták a holokauszt kutatását és oktatását.
Évek óta nyilvánvaló volt, hogy ezt az obstrukciót fel kell adni, mert csődhöz vezet. Ez következett be a Mazsihisz számára akkor, amikor a magyar állam, illetve a beruházást kezdeményező Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (KKTTKK) egy másik zsidó szervezetet, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget (EMIH) kérte fel arra, hogy vallási szempontból felügyelje, sőt tartsa is fenn a Sorsok Házát. Ezt fejezte ki, hogy Gulyás Gergely és az építkezést koordináló Fürjes Balázs mellett ott volt a megnyitón és rövid beszédet is mondott Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija és Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, a KKTTKK elnöke.
Persze mindannyian tudjuk, hogy ez a sajtótájékoztató csak a jéghegy csúcsa volt, egy tengeri kígyó hosszúságú történet legutóbbi, egyesek részéről ingerült reakciókat kiváltó fejleménye. Lényegét úgy lehetne összefoglalni: át lehet-e alakítani azt a képet, amely a magyar közvéleményben a XX. századi magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájáról, a mintegy 550 ezer áldozatot követelő holokausztról él a magyar közvéleményben?
Érdemes itt rögtön megjegyezni annyit, hogy a közvéleményen középkorú vagy annál idősebb, nagyobbrészt fővárosi értelmiségiek uralkodó vélekedését értem.
Felmenőik között voltak zsidó származásúak, a holokauszt áldozatai, illetve túlélői, emiatt neurotikusan reagálnak a témára. Ugyanakkor más, többséget alkotó társadalmi csoportok és a fiatalabb nemzedékek unják a diskurzust: keveset tudnak, de nem is akarnak többet tudni a holokausztról, nem is értik, hogyan csaphatnak körülötte össze még napjainkban is a politikai szenvedélyek.
Egy ilyen, több nemzedékre kihatóan súlyosan traumatizált és átpolitizált közeggel, amelynek tagjai „a szenvedés jogán” jogot formálnak a véleményre, szinte lehetetlen volt józan, racionális vitát folytatni a két világháború közötti magyar politikai rendszerről, a korabeli magyar társadalom jelentős részét átható antiszemita előítéletekről, azokról a kül- és belpolitikai tényezőkről, amelyek a faji törvényekhez és a náci Németországgal kötött, katasztrofális következményekkel járó szövetséghez és a második háborúban való részvételünkhöz vezettek.
Vagyis nálunk nem volt követhető a német minta, ahol a 80-as években kezdett nyilvános vita nyomán konszenzus alakult ki az Európa meggyilkolt zsidóinak emlékét őrző berlini holokauszt-emlékműről, amelyet végül 2005-ben (!) avattak fel az egykori birodalmi kancellária bunkerének közelében.
Történészek higgadt diskurzusára, racionális vitára esély sem volt 1945 és 1949 között, a népbírósági eljárások ideje alatt, a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonása idején. Ennek oka a fontos ismeretek hiányán túl a szovjet megszállás és rendőrségi szerveket, valamint az igazságszolgáltatást is kezében tartó, majd pártállami diktatúrát kiépítő Magyar Kommunista Párt politikája volt.
És hiába kérdőjeleztek meg a történészek már a 80-as években bizonyos, a pártállami történetírásban meggyökeresedett tételeket (például a „Horthy-fasizmust”), az 1989–90-es rendszerváltás után felszínre törő szenvedélyes vita sem a holokausztról, sem az érte viselt felelősségről nem bizonyult termékenynek.
Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhelyen (HDKE) 2006-ban, az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzása idején felavatott kiállítás forgatókönyvét előzetesen nem ismerte a közvélemény, még az intézmény kuratóriumának minden tagja sem.
A korabeli magyar állam felelősségére koncentráló kiállítás megnyitása után derült csak ki, hogy alig esett szó benne Auschwitzról, vagyis hogy mi lett a sorsuk az oda deportált magyar zsidóknak. (Merthogy nem mindenkinek az útja vezetett azonnal a gázkamrába.) A munkaszolgálatosok nyugat-magyarországi tragédiájára sem tért ki, ahogy a posztholokausztra sem.
És az egész szűk, föld alatti kiállítás végtelenül korszerűtlen, semmilyen újdonsággal nem szolgált, olyan, mint egy felkasírozott, a 90-es években kiadott történelemkönyv.
A kimondhatatlan nevű HDKE, amely eleve elhibázott koncepció alapján került egy zsinagóga épületébe, illetve területére, nem volt képes komolyabb kutatásra, tudományos munkára sem: jellemző, hogy az egyetlen komolyabb történészt, Varga Lászlót, aki erre képes lett volna, már a 2005-ben elüldözték onnan.
Ezek után teljesen abszurd, hogy a Mazsihisz előzetesen lektorálni akarta a Sorsok Háza részletes forgatókönyvét, miután kiszivárgott információkra alapozva már jó előre történelemhamisítással vádolta a KKTTKK-t és elnökét, Schmidt Máriát. Hasonlóképpen megalapozatlan a jeruzsálemi Jad Vasem könyvtár-igazgatójának állítása a Sorsok Háza koncepciójáról, amelyet a Jerusalem Postban megjelent cikk idézett.
Robert Rosette szerint „a kiállítás azt sugallja, hogy csak a nyilasok és a német megszállók felelősek a zsidók elhurcolásáért és tömeges legyilkolásáért. Más szavakkal: a kiállítás azt tanítja a látogatóknak, hogy egy törpe és fanatikus kisebbséget leszámítva a magyarok egyáltalán nem felelősek azért, ami zsidó honfitársaikkal történt.
Közvetve pedig azt próbálja bizonyítani, hogy a magyarok inkább megmentőként léptek fel. Ez pedig súlyos történelemhamisítás.” Honnan veszi ezt Rosette úr?
Hiszen ugyanebben a szeptember 21-én megjelent cikkben olvasható a következő is: „Az aktuális kiállítási koncepció bemutatása és az intézménnyel való kommunikáció azért lenne fontos, mert a Jad Vasem és szakértői nem ismerik a tartalomfejlesztés jelenlegi fázisát és végképp nem ismerik e tekintetben az EMIH terveit és álláspontját.”
Napjainkban is kölcsönös, mélyen gyökerező, a határainkon túlra is kisugárzó bizalmatlanság, az inszinuáció légköre uralkodik a Sorsok Háza létrehozói és bírálói között.
Jó példa egy irodalomtörténész-esztéta idén január végén megjelent nyilatkozata, aki szerint a KKTTKK semmiféle szakmai bizalmat nem érdemel, ugyanis vezetője „a Sorsok Háza névadásával bornírt szóviccet csinált Kertész Imre Sorstalanság című regényéből, egyben világossá tette, hogy semmit, de igazán semmit nincs szándékában megérteni a holokauszt magyarországi történetéből”.
E rosszindulatú és az egész intézmény létjogosultságát megkérdőjelező nyilatkozathoz kommentárt kell fűznöm. A Sorsok Házának neve nem bornírt szóvicc, hanem azt üzeni, hogy minden diszkriminált, elhurcolt zsidó egyéniség volt, saját, tiszteletre méltó sorssal.
A nácik juttatták a sorstalanság állapotába a deportáltakat, megfosztva őket a családjuktól, addigi életüktől. És ez már a megsemmisítés közvetlen előzménye volt, ahogy ezt Kertész zseniálisan és hitelesen ábrázolta.
Eddig Köves Slomó árult el a legtöbbet a Magyar Hírlap szeptember 20-i számában arról, mi lesz a kiállítás koncepciója.
„A Sorsok Háza esetében az állandó kiállítás narratívája az, hogy egy gyermek túlélő szemével adjuk át a történetet a jogfosztástól a megsemmisítés kísérletén át egészen 1948-ig. Az a szándék, hogy kialakuljon valamiféle érzelmi érintettség, kifejezetten a fiatalabb generációkban is. Mindez személyes elbeszélések alapján történne, videófelvételek segítségével, az idővonal pedig 1938 és 1948 között feszülne.”
Ezt a koncepciót nehéz vitatni, történelemhamisításnak bélyegezni anélkül, hogy bárki látta volna megvalósult formájában.
Az mindenképpen újdonság, hogy kiterjed az 1945 és 1948 közötti időszakra, a posztholokausztra, ami lehetővé teszi annak bemutatását, miképp manipulálták, állították politikájuk szolgálatába Magyarországon a kommunisták a holokauszt iszonyatos traumáját, miközben a „feketéző” zsidók elleni kampány részeként még attól sem riadtak vissza, hogy Miskolcon 1946. július 30-án és augusztus 1-jén lincseléseket rendezzenek.
A Sorsok Háza, amely 2019. április 16-án, a magyarországi holokauszt emléknapján remélhetőleg végre megnyílik, a HDKE-vel ellentétben alkalmas lesz arra, hogy minden magyar középiskolást fogadjon, ahol vetítéseket, közönséget vonzó rendezvényeket tarthatnak majd.
Az, hogy a kiállítás létesítésében közreműködik a KKTTKK és az EMIH, a Mazsihisz pedig távol marad, garanciát jelent arra, hogy a főváros új szemléletű, hiteles, a hazai és a külföldi közönséget vonzó, nagyszabású létesítménnyel gazdagodik.
A szerző történész, újságíró