A magyar politikatörténet egyik jellegzetes hagyománya a kiegyezés óta, hogy van egy kiemelkedő, kormányzó politikai erő, s körülötte több kisebb ellenzéki párt sorakozik fel, amelyek lényegében képtelenek hatalomra kerülni. Ez jellemezte az első világháború végéig tartó időszakot, majd a két világháború közti Magyarországot is. És nem vitás: a rendszerváltás utáni két évtized zavaros, félig már polgári demokratikus, félig még posztkommunista korszaka után, 2010 óta esély van arra, hogy az Orbán-kormány ehhez a hagyományhoz térhet vissza (Orbán Viktor 2009-ben elhangzott centrális erőtér gondolata is ide vezethető vissza).
Erre minden esélye megvan a Fidesz–KDNP-nek, mégpedig három ok miatt. Először: a kormány gazdasági teljesítménye 2010 óta kiemelkedő, növekedés kezdődött, ráadásul az utóbbi év adatai reményt adhatnak arra, hogy a magyarországi életszínvonal – 1990 óta először – valóban megkezdi felzárkózását a nyugat-európaihoz.
Másodszor: a jelen politikai palettán nincs valóságos kihívója a kormánykoalíciónak.
A posztkommunista ellenzék szétforgácsolódott, a Jobbik identitászavarban van és hiteltelenedik – szétesése sincs kizárva –, a többi kisebb párt pedig nem jöhet komolyan számításba mint politikai alternatíva. Valóban kezd hasonlítani a helyzet ahhoz, ami akár Tisza Kálmán, akár Tisza István, akár Bethlen István idején jellemezte az országot (mindehhez lásd Csizmadia Ervin nemrég megjelent, A magyar politikai fejlődés logikája című könyvét, amelyet a Gondolat Kiadó adott ki).
Harmadszor pedig, a jelenleg kormányzó koalíció az egyetlen Magyarországon, amelyik képes helyesen felmérni a magyar lélek legjellemzőbb tulajdonságait, s ahhoz igazodva kormányozni. A magyar társadalom kulturális hagyományai közé tartozik a saját otthon, a család, a haza védelme, a biztonság iránti vágy, s kétségtelenül idetartozik az állam gondoskodása, az állam erős szerepvállalása iránti igény is.
Lehet, hogy az ehhez a társadalomképhez való igazodás nem tetszik a meghatározó baloldali és liberális, sőt, egyes konzervatív köröknek sem, mert több szabadságot és kevesebb „rendezettséget” és hagyományt szeretnének látni benne, de ettől még tény, hogy az Orbán-kormány nem ehhez, hanem az emberek széles tömegeinek igényeihez alkalmazkodik elsősorban. S ez korántsem populizmus, hanem valóságismeret és realitásérzék.
Mindebből következik, hogy az országban nincs kormányváltó hangulat, a jelenlegi látható és tapintható korszellem (németül a Zeitgeist) szinte természetesnek, magától értetődőnek tekinti, hogy az Orbán-kormány időszaka folytatódik, mert semmi nem szól amellett, hogy ne folytatódjon.
Ezt a tényt láthatóan tudomásul vették az ellenzéki pártok is, hiszen az MSZP igazából a túlélésre játszik, Gyurcsány Ferenc már 2022-re készül, a kis pártok valamilyen formációban szeretnének bent maradni vagy bekerülni a parlamentbe, Fodor Gábornak pedig szüksége van a képviselői állásra. A „Viszlát, kétharmad!” mozgalom pedig már a nevében is jelzi, hogy mi lehet a reális céljuk az ellenzéki pártoknak a tavaszi választásokon: a kétharmad esetleges megakadályozása.
Balliberális értelmiségiek, megmondóemberek, frusztrált liberálkonzervatív szakemberek, volt miniszterek azonban ezt nem akarják elfogadni. Ők azok, akik valamilyen belpesti, lila ködös csúcselites nézőpontból, liberális egyetemek katedráiról azt vélik, hogy ebben az országban a többség gyűlöli az Orbán-kormányt, s epekedve várja a távozását.
Ők egy egészen más korszellemet képzelnek el, s elhitetik magukkal, hogy ezt az ország többsége is így gondolja.
Az sem látszik kétségesnek, hogy a balliberális tábor külföldi támogatói időközben már belátták: az ellenzéki pártok egyszerűen bénák ahhoz, hogy bármilyen valóságos alternatívát kínáljanak fel a magyar választóknak. Pusztán arra képesek, hogy végtelen gyűlölettel ordítozzák: „Orbán, takarodj!”, miközben senki nem érti, hogy miért is kellene Orbánnak takarodnia, s ha meg is tenné, ki állna a helyére és főleg minek?
Éppen ezért egyértelmű, hogy e külföldi körök támogatnak, s vélhetően inspirálnak is egy kormányellenes szakértőkből felálló árnyékkormányt, amelyik talán képes arra, hogy pótolja a politikai tartalom és érdemi mondandó nélküli ellenzéket.
Igen ám, csak van egy kis baj: a „Válasszunk! 2018” csoport tartalmilag legalább olyan üres és semmitmondó társulat, mint az ellenzéki pártok. Ugyanúgy nem nyújtanak valóságos alternatívát, ugyanúgy nem érthető, hogy miért kellene ennek az árnyékkormánynak bizalmat szavazni, mint az ellenzéki pártoknak.
Először is, a Felhívás Magyarország választópolgáraihoz című kiáltványuk egy általuk elképzelt, nem létező korszellemből indul ki, s ezáltal következtetéseik is alaptalanok.
A következőt jelenti ki Andor László, Balázs Péter, Bárándy Péter, Bod Péter Ákos, Göncz Kinga, Holoda Attila, Lévai Katalin, Mellár Tamás, Pusztai Erzsébet, Raskó György és Székely Tamás: „Tudjuk (tudjuk? – F. T.), hogy a választópolgárok többsége egy másfajta Magyarországon szeretne élni, amely modern, demokratikus, szolidáris, nemzeti és egyben európai.”
Ennek a mondatnak minden szava tévedés, hogy finoman szóljunk. Amit ők „tudnak”, annak semmi köze a magyar realitásokhoz. Elkeseredett, csalódott, mellőzött emberek rossz hangulatához annál inkább, amit mintegy ráterítenének a magyar polgárokra. Ezzel szemben: azt valóban tudjuk, hogy az elmúlt két parlamenti választáson elsöprő, kétharmados többséggel győzött a kormánykoalíció, ezenkívül fölényesen nyerte meg az utolsó két EP-választást és az önkormányzati választásokat is, s a legutóbbi időközi választásokon is fideszes jelöltek nyertek.
És azt is tudjuk, hogy az országot és Európát leginkább foglalkoztató kérdésben, a migráció és bevándorlás ügyében nemcsak a Fidesz-szimpatizánsok, hanem a bizonytalan vagy más pártokhoz kötődő választók jelentős része is helyesli, támogatja, elfogadja a kormány politikáját. Ez az arány a felmérések szerint jóval ötven százalék felett van.
Emellett még azt is tudjuk – a Nézőpont Intézet legfrissebb felméréséből, tehát szintén adatokból –, hogy Magyarország népessége évről évre egyre optimistább lett az ország helyzetét és jövőjét illetően, az arány éppen tavaly érte el a csúcspontját. Immáron a megkérdezettek 56 százaléka mondta azt, hogy jól alakult a tavalyi év; gazdasági szempontból 60 százalékuk szerint javult a helyzet; a jövőt illetően 57 százalékuk szerint jól alakulnak majd a dolgok Magyarország szempontjából, és a gazdaság helyzete 62 százalékuk szerint javulni fog.
Tehát azt kérdezném tisztelettel a 11-ektől: mit is tudunk Magyarországról, a magyar emberekről? Nem lehet, hogy pusztán a saját szomorúságuk és elkeseredettségük kivetítése az, amit „tudnak”? Márpedig az édeskevés. Legyen az ellenzék bár koordinált vagy koordinálatlan, legyen külön vagy együtt, mindez nem számít: Magyarország felfelé ívelő szakaszában van, s ezt a korszellem is visszatükrözi.
A szerző politológus