Az egybevetés első pillantásra talán meghökkentőnek tűnhet, hiszen az előbbi berendezkedés totalitárius diktatúrát gyakorolt, a másikhoz pedig a szociális piacgazdaság, valamint a polgári demokrácia kapcsolódik, tehát látszólag igen messze állnak egymástól. Ugyanakkor a nyugati liberális értelmiség – sőt gyakran a közember is – száz esztendeje leplezetlen szimpátiát mutat a radikális marxizmus iránt, és e rokonszenvnek olyan értelmiségi képviselői voltak, mint Wystan Auden, Anatole France, Theodore Dreiser, Jack London, Jorge Semprun vagy Jean-Paul Sartre.
Mind a liberalizmus, mind a radikális szocializmus gyökerei eredendően a felvilágosodás korába nyúlnak vissza, mindkettő a felvilágosodás szülötte. A szocialista és a liberális krédónak olyan közös elemei vannak, mint a múlt, a múltbéli hagyomány elutasítása, sőt megtagadása, a mindenkori jelen erős kritikája, a jövő kisajátítása, az ész kultusza, valamint a vallásellenesség. Már ez a távolról sem teljes felsorolás is jelzi, hogy a két áramlat között kezdettől fogva jelentős az átfedés.
A következőkben – immár a bolsevik marxizmust a figyelem homlokterébe állítva – a vizsgálódás fő kérdése az, hogy a történelmi időben e két áramlat hogyan rombolta a konzervatív létezés sarokköveit, amelyek a következő politikai jelszósorban összegezhetők: Isten – haza – család.
Isten szerepének megkérdőjelezése, tagadása a XVIII. és a XIX. század folyamán ment végbe, ennek csúcspontja az a híres mondás, amely Nietzschétől származik: Isten halott.
Az istentagadás későbbi fejleményei közé sorolható az a páratlanul kegyetlen vallásüldözés, amelyet a bolsevizmus hajtott végre a XX. században, valamint a kereszténység szisztematikus felszámolásának folyamata, melyet a balliberális erők folytatnak a XXI. században, a jelenlegi Európában.
A haza megkérdőjelezése, destruálása főképp a XX. században ment végbe, részben a proletár internacionalizmus formájában a bolsevizmus idején, részben pedig a kozmopolitizmus alakjában, mely állandó eleme a liberális doktrínának.
A család szétzilálására már a bolsevizmus kezdeti időszakában is történtek kísérletek (például a nőközösség formájában), ám igazi kiteljesítése épp napjainkban folyik liberális irányítással; s ehhez a szexuális eltérések különböző formáinak előnyben részesítése éppúgy hozzátartozik, mint a szélsőséges feminizmusnak, a genderizmus válfajainak, valamint a szingli életmódnak a népszerűsítése.
Tehát e téren is a tradicionális európai értékek lebontásának szisztematikus és egységes programja látható, amely a XVIII. századtól kezdődik és napjainkban is tart.
A következőkben kifejezetten azon vonások áttekintésére kerül sor – megint csak a teljesség igénye nélkül –, amelyek a jelenlegi liberális-balliberális krédót összekötik a bolsevik gondolkodással.
Mindkét áramlatban jelen van az a szilárd meggyőződés, hogy a történelem végcélját bennük leljük fel, hogy a történelem folyama egyenesen hozzájuk vezet. Mind a liberalizmus, mind a bolsevik marxizmus úgy tekint magára, mint a történelem beteljesülésére. Más forgatókönyvet egyszerűen el sem tudnak képzelni, nem képesek túllátni saját eszmerendszerük horizontján.
Marx és Lenin egyfelől, Francis Fukuyama másfelől, ők e tekintetben tejtestvérek. Mindkét áramlatra jellemző az intolerancia, kíméletlen üldözése mindannak, ami és aki az övékétől eltérő álláspontot jelenít meg vagy képvisel.
A bolsevista marxizmus e téren kifejezetten brutális elnyomást valósított meg; a kortárs liberalizmus jelenlegi módszerei e tekintetben kifinomultabbak, ez utóbbi kelléktárában viszont ugyanúgy megtalálható az agyonhallgatás, az egzisztenciális fenyegetés, az elbocsátás réme, sőt az üldözés.
Az intoleranciából következik saját álláspontjuk feltétlen hangsúlyozása, minden más meggyőződés és felfogás kíméletlen elfojtása; ezt a régi mozgalmi zsargon propagandának nevezte. S ez mindkét szellemi áramlatnak részét képezi. Közös elem a hazudozás, a tények elferdítése, részbeni elhallgatása, a nyilatkozatok kiforgatása, kontextusokból való önkényes kiragadása, a fényképek retusálása, téves magyarázatok hozzáfűzése.
A különbség talán csak annyi, hogy a bolsevik berendezkedésben a propagandamunka brutálisan erőszakos formában folyt, a jelenlegi balliberális technikák e vonatkozásban is sokkal kifinomultabbak. A kortárs agymosás ugyanakkor a jelenleg használatos média és az internet eszközeinek teljes spektrumát felhasználja.
Mindkét áramlat közös vonása az internacionalizmus feltétlen hangoztatása. A kozmopolitizmust, amely korábban az internacionalizmus liberális válfajának leginkább használt terminusa volt, időközben felváltotta a globalizáció jóval szalonképesebbnek tűnő kifejezése. E vonatkozásban közös elem az, hogy megszüntetni kívánnak minden lokális tényezőt, nemzeti különállást és szuverenitást.
Az internacionalizmus ellenére mindkét irányzat szilárd központot épített ki magának. A bolsevista marxizmus esetében ez természetesen Moszkva lett, a központi akarat szerve pedig évtizedeken keresztül a Komintern volt. A jelenlegi kontinentális liberális uralom központja kétségkívül Brüsszel, ám csak a látható felszínen: az igazi központ elmosódottabb módon van jelen, ezt ugyanis a nemzetközi pénzügyi világ szabad szemmel alig látható centrumai, apró sejtjei jelentik. Ezeknek pedig szintén megvannak a maguk lokális képviselői, akik az élcsapatot alkotják.
A bolsevik marxizmus egyik paradoxona, hogy noha kezdettől fogva tömegmozgalomnak tekintette magát, mégis különleges helyet biztosított egy szűk kisebbség, a „munkásosztály élcsapata” számára, amely a tömegek manipulálásában is jeleskedett. Ugyanez a jelenség megfigyelhető a kortárs liberalizmus uralmi rendszerében is, még ha ez nem is e néven működik. A kisebbségi akarat „transzmissziós szíjai” – hogy némi iróniával utaljunk egy hamisítatlan sztálinista kifejezésre – bizonyos egyetemek, alapítványok, kutatóintézetek és természetesen a különféle NGO-k (nem kormányzati szervezetek).
Ejtsünk végül néhány szót a szabadság fogalmáról! Úgy tűnik, hogy e téren éles ellentét áll fenn a liberalizmus és a bolsevik marxizmus között, hiszen amíg az előbbi mindennél előbbre helyezi a személyes szabadságjogokat, addig az utóbbi a történelemben a legkeményebb diktatúraként jelent meg. Jussanak azonban eszünkbe Marx szavai; ő a kommunizmust „a szabadság birodalmaként” állította szembe minden korábbi társadalommal, amelyek vélekedése szerint a „szükségszerűség birodalmai” voltak.
A szabadság mítosza kulcsszerepet játszik mindkét áramlatban. A különbség az, hogy a bolsevik marxizmus esetében a szabadság a rendszer szabadságának elvont fikciójában ölt testet, a kortárs liberalizmusban viszont az egyénnek minden közösségi (családi, nemzeti, vallási) kapcsolattól eloldott, úgyszintén elvont fikciójában.
Ha végigtekintünk a felsoroltakon, láthatjuk, hogy a látszólagos alapkülönbségek ellenére bőven vannak átfedések az 1917-ben uralomra jutott bolsevik marxizmus, valamint az utóbbi évszázad liberalizmusa között; és talán ez is magyarázza azt, hogy a marxizmus – még akár annak szélsőséges, bolsevik válfaja is – miért részesül napjainkban olyannyira meleg fogadtatásban a liberális értelmiség körében.
Hajdanán ez a mondás járta: kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Manapság módosítani kellene, éspedig így: kísértet járja be Európát – a kontinens sírásóinak kísértete. S ha alaposabban belegondolunk, a kettő egyáltalán nem esik oly messzire egymástól.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár, a Professzorok Batthyány Körének tagja
(A 2017. november 6-án a Budapesti Corvinus Egyetemen rendezett nemzetközi konferencián – 1917–2017 Emlékezet és örökség: A kommunizmus és a mai Európa – elhangzott előadás rövidített változata)
