Magyarországon ma huszonhárom megyei jogú város van, amelyek Budapest után az ország legnépesebb lakóhelyei, s jelentős térségi hatásokkal is bírnak. A tizennyolc megyeszékhely mellett Sopron, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Érd és Nagykanizsa tartozik a megyei jogú városok körébe, ezeken a településeken összesen mintegy kétmillióan élnek. Érdekképviseleti szervezetükön keresztül az érintett települések egyre gyakrabban foglalnak állást bizonyos kérdésekben, s mondják el véleményüket országos ügyekben, így kiálltak például a kötelező betelepítési kvóta ellen is, továbbá minden évben jelentős jótékonysági felajánlásokat tesznek – tavaly és idén is kárpátaljai segélyakciót ketdeményeztek.
Az elmúlt évek politikai döntései jelentős hatással voltak a hazai települések életére, feladataira, működésére és fejlesztési lehetőségeire. Az önkormányzati szektor adósságának átvállalása, a köznevelési feladatok ellátása rendszerének átalakítása, a múzeumi és könyvtári szolgáltatások szervezésében bekövetkezett változások, az adóbevételek megosztásának megváltoztatása mind-mind érintették a hazai településeket, különösen a megyei jogú városokat.
A magyar városhálózatot persze mindig is nagyban befolyásolták az országos politikai döntések. Miközben Budapest metropoliszméretű, a sorban utána következő Debrecen lélekszáma alig éri el a főváros lakosságának 10 százalékát. Ez az adat önmagában jól mutatja a településszerkezetben meglévő aránytalanságokat, melynek nagy részéért a trianoni békediktátumot tehetjük felelőssé, 1920-ban ugyanis a magyar városhálózat jelentős városai kerültek a határon túlra, míg az 1950-ben megvalósult Nagy-Budapest koncepció tovább mélyítette a szakadékot a városok népességszám szerinti rangsorában. A főváros kivételezett szerepe mellett a megyei jogú városok fejlesztésére számtalan koncepciót láthattunk a rendszerváltást követő esztendőkben, ám volumenében egyik sem mérhető napjaink városfejlesztési törekvéseihez.
Orbán Viktor miniszterelnök 2015 márciusában Sopronban hirdette meg a Modern városok programot. A kormányfő kiemelte: mivel a vidék fejlődésének kulcsa a megyei jogú városok fejlesztése, szándékában áll mind a huszonhárom ilyen vidéki központtal fejlesztési megállapodást kötni. A sorozat 2017 májusában Hódmezővásárhelyen zárult, a Miniszterelnökség összegzése szerint a megyei jogú városok a programban összesen mintegy 3400 milliárd forint fejlesztési forrásra számíthatnak a jövőben.
Már önmagában a programcsomag költségvetése alapján kijelenthetjük, hogy Magyarország legnépesebb vidéki városai történelmi megújulás és fejlődés kapujában állnak.
Az egyes városok átlagosan százmilliárd forintot meghaladó fejlesztési többletforrással számolhatnak, amelynek segítségével jelentős mértékben megújulhat a városi infrastruktúra számtalan eleme. Szándékosan a többletforrás kifejezést használom, hiszen a programmal párhuzamosan az egyes városok saját bevételeikből is valósítanak meg fejlesztéseket, továbbá minden megyei jogú városnak saját kerete van a Terület- és településfejlesztési operatív programból (TOP), amely utóbbi összesen közel négyszázmilliárd forintot jelent a 23 város esetében. Fontos, hogy a program szándékoltan a vidéki Magyarország központjaiként tekint a megyei jogú városokra, amelyek a város határain túl is kifejtik hatásukat.
Ha végignézzük a megállapodásokban szereplő fejlesztéseket, láthatjuk, hogy szinte valamennyi esetében jelentős közlekedésfejlesztési elképzelések szerepelnek. Az egyes városok belső úthálózatának és tömegközlekedésének (például a többféle eszközt kombináló csomópontok) fejlesztése mellett a városok elérhetőségére is hangsúlyt helyeztek: fontos cél, hogy valamennyi megyei jogú városnak modern összeköttetése legyen autópályához. Kárpát-medencei jelentőséget adnak a programnak azok a fejlesztések, amelyek gyorsforgalmi utak kiépítését biztosítják a határon túli magyar városok felé (például a tervezett Miskolc–Kassa, Győr–Dunaszerdahely gyorsforgalmi utak).
A kulturális ágazat is a program nagy nyertesei közé tartozik: számtalan városban újul meg a helyi színház, a múzeum, a könyvtár épülete, illetve épülnek új koncerttermek. A sport mint stratégiai ágazat szintén kellő súllyal szerepel a megállapodásokban, csakúgy, mint számtalan egészségügyi létesítmény megújítása. A gazdaságfejlesztésre és az innovációs folyamatok erősítésére irányuló projekteket is találunk bőven, új ipari parkok és az induló vállalkozásokat segítő inkubátorházak jönnek létre, tovább erősödnek a felsőoktatási intézmények kutatás-fejlesztési tevékenységei. Minden városban találunk a településképet és az életminőséget javító fejlesztéseket, közösségi terek kialakítására és az épített örökség felújítására irányuló intézkedéseket.
A konkrét fejlesztések mellett a program számos pozitív üzenetet is hordoz. Kétségtelenül ilyen a bottom-up megközelítés, vagyis hogy a kormány a városok által felkínált fejlesztési lehetőségek közül választotta ki a támogatandó projekteket és nem „felülről” akarta megmondani, melyik városnak mire van szüksége. Ez a módszer egyértelműen a városok által felvetett igényeket helyezte előtérbe, becsatornázva ezáltal a helyi akaratot az országos döntésekbe. Maga a személyes miniszterelnöki jelenlét is erősítette a kormányzat és a vidéki központok kapcsolatát, s a kormány – és személyesen Orbán Viktor – program melletti elkötelezettségét is demonstrálta.
Szintén érdemes kiemelni a program pártsemlegességét: az ellenzéki vezetésű városok (Salgótarján, Szeged) is jelentős fejlesztési forrásokhoz juthatnak, így a program nem vádolható politikai kettős mércével. Ez a megközelítés össznemzeti gondolkodásra vall, hiszen ritkán látott pillanat a politikai életben, amikor a miniszterelnök egy (azóta már persze elbukott) ellenzéki kormányfőjelölt által polgármesterként irányított városba visz sok tíz milliárdos fejlesztési csomagot, mint ahogy az Szegeden történt Botka László esetében.
Az ügy fontosságát jól mutatja, hogy idén külön tárca nélküli minisztérium vette át a program koordinációját. Mivel a program büdzséje hazánk éves költségvetésének mintegy hatodát teszi ki (ez persze több évre elosztva jelentkezik), továbbá a fejlesztések sokszereplősek és számtalan kormányzati felelősük van, mindenképpen szükséges az erős összehangolás az érintett szereplők között.
A huszonhárom megyei jogú város ilyen jellegű „privilegizálása” ugyancsak nem tipikus jelensége a magyar fejlesztéspolitikának, így a fentiek alapján elmondható, hogy a Modern városok program mind finanszírozási forrásaival, mind pedig megközelítésmódjával új dimenziót nyitott a megyei jogú városok életében és soha nem látott fejlesztési lehetőségeket a magyar városhálózat legjelentősebb településeinek. A program megvalósulása az elkövetkező évtizedben várható, s minden bizonnyal jelentős szerepet fog betölteni a hazai gazdasági erőközpontok fejlődésében; ezáltal nőni fog az érintett területek népességmegtartó ereje és javul az ott élők életminősége.
A szerző Győr alpolgármestere, a Széchenyi István Egyetem adjunktusa