Engem legalábbis erről győzött meg az a friss statisztikai számadat, amely szerint a viszonyítási alapnak tekinthető visegrádi országok (Lengyelország, Csehország és Szlovákia) bérei sokkal jobban, erőteljesebben zárkóztak fel az uniós átlaghoz a csatlakozásaink óta, mint a hazai bérek. S bár a magyar felzárkózás is látványosnak mondható (évente több mint két százalékkal szűkül az olló), de a hasonló fejlettségű és kulturális hátterű versenytársaink felzárkózása még ennél is erőteljesebb.
Az államnak lényegében három eszköze van a nettó bérek befolyásolásában: elsőként a bérre rakódó elvonások és terhek csökkentése (a személyi jövedelemadónál történt jelentős csökkentés), illetve adókedvezmények módosítása (lásd például: gyerekek után járó kedvezmények nagyságát); másodikként a minimálbérnek az inflációt meghaladó emelése (amely nemcsak a legalacsonyabb bérre hat, hanem a „feltorlódás” miatt az afölötti bérek emelését is kikényszeríti); s harmadsorban pedig a közszféra béreinek és juttatásainak változtatása/emelése. E területeken történtek pozitív lépések, amelyek eredményeképp hazánkban például az utóbbi évben több mint öt százalékkal nőtt a bérek vásárlóértéke, de éppen az előbb idézett adatból is látszik, hogy van még mit tennünk.
S bár a nagyobb költségek hátrányosan befolyásolják a magyar cégek nemzetközi versenyképességét, de egyvalami mégis egyértelmű lakmuszpapír: addig, amíg az Európai Unióban meglévő szabad munkaerő-áramlás létezik, addig a magyar munkavállaló a lábával szavaz. Azaz még ma is duzzad az a több százezres magyar munkavállalói kör, amelyik külföldön keresi a kenyerét. Márpedig mi az ellenkezőjét szeretnénk: informatikusokat, szakácsokat, orvosokat, sofőröket és még sok-sok szakmát érintően igaz ugyanis az az állítás, hogy Magyarországon munkaerőhiány alakult ki. Ennek pótlására pedig a leginkább magától értetődő válasz a magyar dolgozók visszacsábítása lenne.
Persze nem máról holnapra, s nem is a nyugatival azonos bérszínvonalat követelve kell erről a kérdésről gondolkodnunk és döntenünk. Ha igaz az, márpedig igaz, hogy külföldön lényegesen drágább az élet, ezen belül pedig különösen a lakhatás, akkor azt kellene elérni, hogy az életszínvonal különbsége ne legyen olyan nagy. Konkrétan: csak akkora legyen, hogy bekalkulálva azt a tényt, hogy a (kivándorló) magyar emberek zöme jobban szeretne a hazájában élni és magyarul kommunikálni, megérje itthon maradni vagy hazatérni. Tehát ha annyira sikerülne a közeljövőben emelni a magyar béreket, hogy nem lesz már elviselhetetlen a különbség, akkor akár alacsonyabb bérekkel is vonzók tudunk lenni a hazatelepülni szándékozó munkavállalóink számára.
Ne legyünk naivak: a döntő faktor az érdek. Amíg a dolgozó úgy érzi, hogy lényegesen jobban jár a külföldi munkavállalásával, addig a mobilabb vagy pedig éppen hogy kilátástalanabb helyzetben lévő magyar munkavállaló elsősorban Németországba, Nagy-Britanniába, esetleg Ausztriába megy el dolgozni. S persze azt sem árt tudni, hogy a bérek és az érzelmek mellett az is számít, milyen a bürokrácia (különösen az egyéni vállalkozóknál és a cégtulajdonosoknál), illetve az, milyen a hangulat. S bár a foci-Eb sokat javított a hazai hangulaton (reméljük, hogy az olimpia, s ősztől a labdarúgó VB-selejtező tovább fokozza a jó közérzetet), de mindannyian tudjuk, hogy sok még a tennivaló.
Tennivaló van az egész országban, de különösen vidéken, a hátrányosabb helyzetű térségekben. Egy statisztikai adatnál ugyanis egy dolog a „stock”, azaz a jelen helyzet, de legalább olyan fontos a „flow”, azaz a változás, annak iránya és mértéke. Miért írom mindezt? Mert a statisztika azt is mutatja, hogy ugyancsak a csatlakozástól mérve az egyébként is sokkal magasabb budapesti nettó átlagbér 74 százalékot nőtt, de Szabolcs-Szatmár-Beregben a hasonló adat az alacsony bázis ellenére csupán 42 százalék. Muszáj tehát munkahelyek létrejöttét segíteni és ösztönözni a szegényebb térségekben, mert az nem megoldás, ha mindenki elköltözik. S persze nem csak az államon kell és lehet számon kérni mindent.
A szerző közgazdász, főiskolai tanár