Az MSZP vergődése olyan rendszertünet, amelyet jól láthatólag nem ért meg sem a párt tagsága és vezetése, sem az a liberális értelmiség, amely az undorral vegyes szükség idején mindig örömmel élősködött a baloldal erőforrásain. Az MSZP 1989-ben az MSZMP belső kapcsolatrendszerére és hálózataira alapozva alakult meg, látszólag politikai pártként, valójában a pártállam személyi struktúráinak politikai túlélését segítő aktorként, kvázi a gazdasági hatalomátmentés politikai szárnyaként.
Több százezer gazdasági és közigazgatási pozícióban lévő ember volt érdekelt abban, hogy a politikai átmenet felelősségre vonás nélkül menjen végbe. A szocialisták nemcsak a médiát, gyakorlatilag a teljes nyilvánosságot uralták, hanem szinte mindegyik politikai párt működését akadályozni tudták ügynökeik segítségével, állandó káoszt tartva fenn a történelmi pártok működésében (kisgazdák, szocdemek, kereszténydemokraták). Sikerült kiegyezniük a Nyugattal is, elfogadták ugyanis, hogy a Nyugat érdekeit legjobban kiszolgáló liberálisok működését nem akadályozzák, ott nem teszik lehetetlenné a szervezeti működést, és például érintetlenül hagyják az azok által megszerzett médiapozíciókat.
A Fidesz is ennek következtében úszta meg a szétveretést, akkor még liberális politikai alakulatnak látszott, illetve senki nem gondolta volna, hogy 90-ben bekerül a parlamentbe, és ellent tud állni az SZDSZ bekebelezési törekvéseinek. Egy ország politikai rendszere persze nem tervezhető meg pontosan, ha nem uralják a teljes társadalmat a hatalomra törő csoportok, ezért fordulhatott elő, hogy az egykori nómenklatúra hálózata nem tudta teljesen meghekkelni az első szabad parlamenti választást.
Hasonlóképpen nem tudtak mit kezdeni a Fidesszel, az túlélte az 1993-as felvásárlási kísérletet, majd a ’94 utáni befolyásolási kísérleteket. Hasonlóan nem tudtak mit kezdeni Torgyán karizmájával és elmebajával sem, 1998-ra is maradt hatalomképes ellenzék. Az MSZP–SZDSZ-koalíció győzelme 2002-ben azonban már új hálózatokra és gazdasági érdekekre alapozva jött össze, a hagyományos posztkommunista baloldal kiszorulása megkezdődött az MSZP-ből.
Kiderült, hogy a magyar baloldal értelmiségi muníciója mennyire kicsiny, politikai reprezentánsai sincsenek, érdekképviseleti vezetői mamelukok csupán, akik bármikor eladják a szakszervezetüket a nagytőkének vagy bárkinek egy luxuskocsiért. Medgyessy Péter már csak látszólag volt a pártállami kapcsolati örökség képviselője, valójában az összekötő kapocs volt az MSZP (volt KISZ-es) gyökértelen karrieristái és a liberálisok között. Gyurcsány hatalomra juttatásával a nyugati folyamatokat gyorsan lekövetve (Blair), illetve meg is előzve (Macron) került hatalomra egy olyan liberális hatalomtechnokrata csoport, amely baloldali logó alatt valósította meg a legtisztább liberális programot.
Értve alatta az államot részvénytársaságként, magát pedig menedzserként definiáló, érték nélküli politizálást, amelynek célja, hogy a Gyurcsány–Bajnai–Surányi–Bokros-szerű figurák regionális igazgatók lehessenek a nagy, multinacionális vállalatoknál, ahová apportként beviszik Magyarországot földdel, vízzel, levegővel és lakosokkal együtt. Gyurcsány azonban nem megerősítette, hanem megdöbbentően meggyengítette az MSZP-t és az SZDSZ-t is, ugyanis nyilvánvalóvá tette, egyszerűen nem volt képes elrejteni, hogy célja a magyar nemzetállam végzetes meggyengítése és a lakosság teljes kiszolgáltatása a multiknak.
Gyurcsány hozta létre azt a koalíciót, amelyre a Fidesz alapozhatja az antiliberális programját. A magyar értelmiségben és politizáló közegben két nagy „rádöbbenéspillanat” volt, az első kötődik alapvetően Gyurcsányhoz. Horn Gyulát, Medgyessy Pétert még meg lehetett magyarázni valamiféle jobbító igyekezetre hivatkozva. Háttérbeszélgetéseken, sőt zártabb kampánybeszélgetéseken is ekkor még fideszes politikusoktól is elhangzottak olyan mondatok, hogy nem kell feltétlenül rosszindulatot vagy destruktív célokat tulajdonítani a szocialistáknak (az SZDSZ-ről persze ekkor már senkinek nem jutott eszébe ilyesmit mondani), egyszerűen csak ennyi telik tőlük.
Sőt még 2004 körül is saját fülemmel hallottam, hogy egy szocialista országgyűlési képviselő azt mondja, hogy az SZDSZ-esek olyanok, mint amilyennek a fideszesek gondolják őket. Bő tíz évvel ezelőtt a magyar baloldal maradéka még undorodott a liberálisoktól, nagyjából ugyanazokból az okokból kifolyólag, mint minden normális ember.
Az az embertelen gátlástalanság, amivel átgázoltak mindenen és mindenkin, még a régi vágású kommunisták számára is taszító volt.
Gyurcsány viszont már ennek az embertelen gátlástalanságnak volt az embere. Gyakorlatilag teljesen leépítette az MSZP körüli olyan hálózatokat, amelyek a rendszerváltás előtti informális kapcsolatokra épültek, leválasztotta azokat a helyi közösségeket a szocialistákról, akik ingyen, baloldali elkötelezettségből végezték el a helyi kulimunkákat, és akik minden helyi szoci szavazó telefonszámát fejből tudták.
Egyszerűen nem értette meg, hogy nem a készpénz, hanem az érzelmek és értékek is szerepet játszanak az emberek közötti viszonyokban. Ez, és nem csak a szavazóbázis elöregedése és halála roppantotta meg az MSZP-t 2006 után. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy semmi esély az MSZP nemzetiesedésére. Olyan liberális párt lett belőle, amelyet csak a személyes érdekek különböztetnek meg az SZDSZ-től. 2010-re tanulta meg mindenki, aki a valóságban akart élni, hogy a magyarországi „baloldal” nem alternatívája vagy kiegészítője a Fidesznek, hanem egy rendszer- és társadalomidegen külső erő.
2015-ig azonban ennek a ténynek a következményei nem váltak világossá még azok számára sem, akik konzervatívok és antiliberálisok voltak, mert a következmények nemcsak a politikából, hanem már a történelemből is kivezetnek bennünket. A teljesen liberálissá lett baloldal 2015-ben, részben még saját szavazóinak megdöbbenésére is szintet lépett a társadalmi konszenzusok felrúgásában. Az első menekültválság volt az az esemény, amelyet visszanézve az „illiberális” korszak nyitányaként értékelhetünk.
Nem liberális értelmiségiek és művészek tömegei döbbentek rá, hogy a magyarországi politikai pártok és az elit egyik fele egyszerűen nem lojális sem az országhoz, sem a néphez, sem a nemzethez, sem a magyar állampolgárokhoz, sem a kereszténységhez, hanem tényleg kész egy ideológiai divat mellett kiállva mindezeket feláldozni a politikai haszonszerzés érdekében. A muszlim invázió elleni védekezés erkölcsi elítélését, a védekezés jogának tagadását, a magyar állampolgárok érdekeinek nyilvánvaló figyelmen kívül hagyását tulajdonképpen nemcsak a nemzetből való kivonulásként kell értelmezni, hanem a hagyományos baloldali értékek megtagadásaként is, hiszen a folyamat nyilvánvalóan a legelesettebb magyarországi emberek számára okozná a legtöbb kárt.
Ezzel párhuzamosan az is elkezdett leszivárogni végre a magyar emberek tudatába, hogy a liberálisok nemzeti és állami tőkeellenességének célja nem a tőke korlátozása, hanem a nemzetek feletti tőkés csoportok érdekeinek erőszakos képviselete. A „Fizessenek a gazdagok!” szlogen mögött a nemzeti tőke megszüntetésének ígérete áll, amelyet a liberálisok brüsszeli és multinacionális gazdáiknak tettek.
A 2018-as választások legfontosabb kérdése az lesz, hogy a választók felismerik-e, hogy a jobb-bal politikai felosztás már nem létezik. Az elmúlt két év fényében arról van szó, hogy Orbán Viktor centrális erőtere valójában nem egy megvalósítandó projekt volt, hanem egy pontos helyzetfelismerés és a baloldal elliberálisodására adott reakció. Ez lassan és észrevétlenül ment végbe, az ötven éve liberalizmusnak hívott ideológia nem talált volna egyetlen közös pontot sem a ma ezen a néven ámokfutó akcionista társadalomrombolással. A baloldali címkét is lopás útján óhajtják megszerezni, azért mert a baloldali szavazókra, amíg még a liberálisoknak megfelel a választásokon alapuló demokrácia, szükségük van, mert még a jelenlegi totális agymosás ellenére sincs egyszerűen elég szerencsétlen, aki rájuk szavazna.
Az MSZP-nek egyetlen lehetősége lenne a túlélésre, amelyre persze és hála istennek alkatilag képtelen: teljesen szakítania kellene a liberalizmussal és magyarországi képviselőivel. Ki kellene mondania, hogy a genderideológiától a globalista kapitalizmuson keresztül a brüsszeli irányítású birodalommal bezárólag tagad minden ember- és nemzetellenes ideológiát és visszatér a gyökereihez, a tulajdon nélküli vagy kis tulajdonnal rendelkező magyar emberek képviseletéhez, a társadalom valós problémáinak lokális megoldására koncentrálva.
Nem szabad hagynunk, hogy ez a kampány a nemzet, nemzeti tulajdon, a nemzeti tőke vagy a nemzetállam elleni baloldali érvekről szóljon, amelyeket liberális szájak ismételgetnek unos-untalan. Ez a kampány arról szóljon, hogy a genderőrület hetven-valahány nemű aktivistái, az iszlám vallás szálláscsinálói, multinacionális cégek ügynökei akarnak hatalomra jutni magyar politikai pártnak álcázva, azért, hogy a nemzetközi tőkének megfelelő elmebajos politikai ideológián alapuló rezsimet hozzanak létre.
A szerző szociológus