Sokadik hete figyeli a világ a franciaországi sárgamellényes-tüntetéseket. A képek időnként erőszakosak, döbbenetesek, elsöprőek, ennek ellenére a francia társadalom kétharmada, négyötöde támogatja a dolgozói szegénység ellen fellépő sárga mellényesek mozgalmát, amelynek kezdeti fő követelését, az üzemanyagadó emelését már egy hete visszavonta a kormányzat. Hiába. A mozgalom élt és tüntetett tovább, már második hétvégén zavargásokkal súlyosbítva az elégedetlenséget.
Hétfő este Emmanuel Macron a hibái elismerésével, illetve jóléti intézkedések bejelentésével igyekezett csitítani a kedélyeket. Ugyanakkor korántsem biztos, hogy a válságnak vége van. A sárga mellényesek egy jó része ugyanis politikai követelésekkel lép fel: az államfő lemondását követelik.
Macron elnök hétfő esti beszédében negyven év problémáit emlegette, s elismerte, hogy a szociális feszültségekben valamennyi része neki is van. Ez tény. Az elnök ugyanis első körben a növekedés és a munkahelyteremtés feltételeit szándékozott megteremteni, amihez a híresen újraelosztó francia költségvetés rendbetétele, a hiány kontrollálása, a költekezés visszafogása is elengedhetetlennek tűnt. (2018-ra Franciaország hosszú évek óta először három százalék alá tudta nyomni a költségvetési hiányt, ezzel kikerült az uniós szégyenpadnak számító túlzottdeficit-eljárás alól.)
Való igaz, a macroni kormányzás számára a szociális feszültségek csökkentése az első másfél esztendőben nem volt prioritás, az nem is lett volna teljesen logikus, hiszen az eredményeket – ha vannak – szétosztani politikailag hasznosabb egy választás előtt, mint után.
És ne felejtsük, Macron az Élysée főtitkárhelyetteseként az első sorból nézhette végig, ahogy a komoly szociális igénnyel és a jól keresőket adóztató programmal fellépő Francois Hollande elnök már az első két hivatali évében eljátssza a bizalmat, hogy aztán késői reformokkal érje el a teljes politikai megsemmisülést – ebből más következtetésre nem lehetett jutni, mint hogy a sorrendet éppen fordítva kell csinálni; a politikai logika is ezt követeli.
Továbbá a macroni politika eredményei reálisan nem érhettek be másfél év alatt, hogy mást ne mondjunk, a strukturális munkanélküliség nem a gyorsan kezelhető problémák közé tartozik. Persze a politikai türelem és annak fogyása nem a közgazdasági racionalitás logikáját követi. És jól látszik: a politikai türelem éppen eddig tartott. Ez egyébként lassan ökölszabály lesz az elmúlt negyven év francia politikájában: a mindenkori elnökök maximum két év türelmi időt kapnak.
Macron problémái azonban nem csak időbeliek, illetve tartalmiak. Személyesek is: ellenfelei gyakran panaszkodnak az elnök vélt vagy valós arroganciájára, autoriter személyiségére, érzéketlenségére. Bár hivatalba lépése után Macron jól érezte az elnöki szerep tekintélyelvű elemeit, és képes is volt megjeleníteni azokat, a szerethető elnök figuráját kevésbé tudta játszani.
Az elnök valószínűleg egy gyakori politikusi csapdába sétált bele: mintha megrészegült volna az első év nemzetközi sikereitől, a viszonylag könnyen átvitt reformoktól, a gyenge ellenzéktől, a vele szemben megfogalmazott messianisztikus elvárásoktól. Mintha elhitte volna, hogy mindenre képes.
Minden politikus számára veszélyes, ha elhiszi a saját propagandáját, de talán még veszélyesebb, ha kritikátlanul fogadja a sajtó és a hívek ajnározását, amelyből Macronnak bőven kijutott 2017 májusa óta. Ez történhetett: Macron – az Élysée gyakran emlegetett magányában és elszigeteltségében – elhihette, hogy rá nem vonatkoznak a politika szabályai. Hiszen ő kívülről jött, nem karrierpolitikus, ő nem olyan, mint a többiek!
Ő a rendszer ellenében csinálta meg és építette fel magát, miért is alkalmazná annak a rendszernek a szabályait, amelyet le akar bontani, amelyet meg akar reformálni? És így Macron elhihette azt is: megteheti, hogy politikai felelősséget vállal a verekedő testőr miatt, hogy neki nem kell lefelé keresni a felelősöket. Elhihette, megteheti, hogy nem a miniszterelnökre tolja a népszerűtlen témákat. Pedig ezek a trükkök, finomságok nem a rendszer, hanem a politika mint szakma szabályai.
Így jutottunk tehát el a sárga mellényesek mozgalmához, amely viszont úgy látja: Macron nagyon is az elit és a rendszer terméke, s a mozgalom legfőbb kritikája, hogy az elnök nem képviseli a kisember érdekeit. A mozgalom ez utóbbi alatt természetesen – az elnökkel ellentétben – nem a gazdasági növekedés, a beruházások, a munkahely-teremtés segítését, hanem azonnali jóléti intézkedéseket, azonnali juttatásokat, illetve a jól keresők magasabb, progresszívebb adóztatását érti.
Emmanuel Macron egyelőre szakpolitikai szinten – vagyis konkrét szociális intézkedések révén – igyekszik kezelni a válságot, s nem akarja azt politikai szintre engedni. A hétfő esti beszédben havi 100 euró jövedelememelkedést ígért a minimálbéreseknek, megígérte, hogy visszavonják a 2000 euró alatti nyugdíjak járulékemelését, illetve adómentessé teszik a túlórákat. Elzárkózott viszont az ingatlanadó vagyonadóvá történő visszaalakításától. Ez teszi igazán érdekessé a beszédet.
Az elnök ugyanis nagyvonalúan elsiklott afelett, hogy konkrétan miből fogják finanszírozni az ígért könnyítéseket, ami felveti a költségvetési hiány három százalék fölé tolódásának lehetőségét. Az elmúlt hetekben összesen 9-10 milliárd euró kiadásra tett a kormányzat ígéretet, ami kiadáscsökkentés vagy bevételnövelés nélkül éppen átlöki a hiányt a határon. Az Európai Bizottság máris jelezte, hogy nyitva tartja a szemét.
Lehet, hogy Macron úgy gondolkodik, belpolitikai értelemben még segíthet is neki egy kis brüsszeli csörte, és talán ebben van is valami. A hiány elengedése és az ezzel kapcsolatos vita a brüsszeli technokratákkal pont azoknak a baloldali szavazóknak lehet kedves, akiket korábban az elnök elvesztett, és akik hisznek a belső kereslet ösztönzésében mint növekedési forrásban.
Kedd reggeli adatok szerint egyébként Macron a megkérdezettek 49 százalékát győzte meg a beszéddel, és 54 százalék azt is kívánta a bejelentéseket hallva, hogy a sárgamellényes-tüntetéssorozat immáron érjen véget (OpinionWay-adatok). A 49-54 százalék a megkérdezetteknek csak mintegy fele, ami persze azt jelenti, hogy a társadalom fele immáron elegendőnek látja a történteket, vagyis megelégszik a konkrét és szakpolitikai intézkedésekkel.
Ám amikor az elégedetlenebbek, a radikálisabbak Macron lemondását követelik, amikor az elnök beéri Francois Hollande kétes népszerűtlenségi rekordját, amikor a személyét, elnöki viselkedését érik kritikák, akkor tagadhatatlan, hogy a válság elengedhetetlenül politikai is, és a dolognak ez a része még nyitott. A sárga mellényesek radikálisai a hétfő esti beszédre úgy reagáltak: nem elégedettek, folytatják a tüntetéseket.
Macron számára most az a politikai feladat, hogy bizonyítsa, már csak a rendszerellenesek és a radikálisok vannak az utcán, akiknek semmi sem elég, akik a köztársasági rendet veszélyeztetik. Erről szól ez a hét. Ha ez nem sikerül az elnöknek, akkor jöhet a hiány elengedése melletti másik nukleáris opció: a kormány és/vagy a kormányfő cseréje, új nemzetgyűlési programbeszéd, azaz a politikai cezúra. Amit hétfőn láttunk, az még nem cezúra, nem a kezdeményezés átvétele, nem a politikai napirend kontrolljára bejelentett igény. Az elnöki beszéd ebben a tekintetben messzemenően reaktív volt.
Macron egyetlen szerencséje, hogy jelenleg nincsen olyan ellenzéki párt, vezető, politikus, aki érdemben tudott volna profitálni a válsághelyzetből, és aki ki tudott volna emelkedni mint magától értetődő elnöki, vezetői alternatíva (bár néhány név, például Pierre de Villiers volt vezérkari főnöké elkezdett keringeni, de kiemelkedésről egyelőre szó sincs).
Ez sem nyugtathatja meg az elnököt. Legalább minimálisan elégséges társadalmi támogatottság nélkül Macron nem folytathatja az érdemi kormányzást, európai ambíciója is csorbát szenved, ami összességében nem éppen jó ómen az újraválasztásra nézve. Alkotmányosan persze folytathatja, akár a parlament ellenében is, de éppen Hollande példája mutatja, hogy az hova vezethet. Lehet tehát, hogy Macron most lassan levegőhöz jut, de ez még nem jelenti azt, hogy kint is van a vízből. Ha ki akar jönni megszáradni, akkor nem nyomhatja magát úgy lefelé, felszín alá, ahogy azt a testőrügy óta szinte folyamatosan tette.
A szerző politológus, Franciaország-szakértő
