Debütálok ma: húsz év napilapos gyakorlat után most először írok józsefvárosi minőségemben. Vasárnap időközi polgármester-választást tartottak Budapest VIII. kerületében; ezt Sára Botond fideszes alpolgármester a szavazatok csaknem 63 százalékával nyerte meg Győri Péter „független” és „civil”, valójában hét baloldali, illetve liberális párt és szervezet (MSZP, Párbeszéd, DK, LMP, Liberálisok, Momentum, Szolidaritás) által támogatott jelölttel szemben, aki 36 százalékot kapott. Ez 23 százalékos részvétel mellett azt jelenti: az 57 ezer választópolgár által lakott Józsefvárosban Győrit kevesebb mint ötezer ember támogatta.
Miért? Szerintem három okból. Az első: Józsefváros nem akart irányváltást. Aki régóta itt lakik vagy legalább ismeri a kerületet, az tudja, nagyon sokat változott az előnyére ez a belső városrész, amelyet 1990 előtt szándékosan is elhanyagoltak.
Huszonöt évvel ezelőtt a Népszínház utcában jutottam életem első önálló lakásához. A Köztársaság (ma II. János Pál pápa) tér sem éppen úgy nézett ki, mint ma, nem is beszélve a rendbe hozott Mátyás térről és a József utcáról, ahol akkoriban tíz méterre álltak egymástól a sekély kéjt osztó hölgyek.
A Teleki téri piac a 90-es években egy harmadik világbeli helyszínnek is beillett volna. Ma szép vásárcsarnok. A Rákóczi útról kulturált társasházból indulok naponta munkába, fiam pedig az ország rangelső gimnáziumába, a Fazekasba. Igen, az is itt van, a VIII. kerület nem (csak) a folklorisztikus „Nyócker”! Talán nem mindenki tudja, de nálunk található a Nemzeti Múzeum, az Erkel Színház, a felújított Ludovika is.
A kanadai nemzeti ünnepi fogadást a szintén renovált Festetics-palotában rendezték a minap: a diplomáciai elitnek sem derogál a kerületünk. Ha betegek vagyunk, az ugyancsak felújított egészségügyi központba (Szent Kozma) megyünk, kedvezménnyel úszunk a Losonci utcában, télen ingyen korcsolyázhatunk a Horváth Mihály téren. Lehet, kis dolgok ezek, ámde a végén valami naggyá állnak össze. Mindennapi életnek hívják.
A második ok triviális: választási fáradtság. Kevesek kaptak kedvet egy nyári vasárnap, hogy ismét elmenjenek a szavazókörbe, ahol áprilisban is jártak. Bő egy évre választottunk csak polgármestert. A harmadik ok talán a leglényegesebb. Sára Botond alpolgármester és egyéni önkormányzati képviselő is, olyan helyi beágyazottsággal, aminek Győri Péter láthatólag híján volt. Minden politika helyi – mondja az amerikai.
De nálunk valahogy nehezen értik meg a liberálisok, hogy hiába szereti valaki az összes hajléktalant és menekültet, ha többre menne tízezer, lakásban élő magyarral: egyelőre mi vagyunk benne a választói névjegyzékben. Győri inkább festett fáradt értelmiséginek, semmint ambiciózus politikusnak egy Szolnoknál vagy Veszprémnél egyébként népesebb városrészben. Pedig nagyon jó politikai gyakorlóterep ez, ahogy Kocsis Máténak, az Országgyűlésbe avanzsált polgármesternek is az volt.
Ugyanilyen lúzershow sült ki Ara-Kovács Attila ellenzéki (DK-s) képviselőjelölt áprilisi szerepléséből is. Ő – Győrivel ellentétben – még ellenszenves is volt, és nem is lakik a körzetben. Amikor megkérdezték, tudja-e, hol az SZTK, flegmán felelte: nem, ő nem itt él. Akkor talán nem itt kellett volna indulnia.
Az ellenzék mintha sportot űzne abból, hogy alkalmatlan jelölteket indít, akik önmagukban sem hisznek. Mesterházy Attilán, Karácsony Gergelyen is a biztos lúzer arckifejezése látszott. Mivel a fiatalítás nem megy, a 63 éves Győrit húzták elő a cilinderből. Tíz év múlva Kovács Lászlónak könyöröghetnek majd: vállaljon már el 90 évesen egy kampányt, az ezüstérem is oly szépen csillog!