Napjainkban nem kevés szó esik a V4-ekről, talán kevesebb a balti országokról. Pedig roppant tanulságos, ha például egy Litvániában tanító amerikai tudós szemüvegén át nézzük meg, mi minden történt az elmúlt negyed században abban a kicsi országban. Michael Hudson 2017-ben publikált munkájában röviden összefoglalja. A kiindulóhelyzettől eltekintve akár a magyar valóság leírásának is hihetnénk. Ha ismerte volna Magyarországot, maga is megdöbbent volna a hasonlóságon. Igaz, mi adósságokkal terhelten vágtunk neki a rendszerváltozásnak, a litvánok, az észtek és a lettek pedig nem. Mégis, Litvánia is hamar ugyanarra a vágányra került, mint mi.
A globalizmus egyértelműen zsákmányszerző lehetőségnek tekintette a szocializmus bukását ezen országokban. Litvánia egy magas kvalifikációjú emberanyaggal, jelentős ingatlanvagyonnal rendelkező ország volt 1991-ben és olyan szerencsés, hogy nem volt komoly államadóssága. Az ország a Nyugat felé irányuló olajexport révén már régóta Oroszország – régebben a Szovjetunió – pénzmosodájának volt tekinthető. Mivel ma is rajta keresztül áramlik a gáz a németekhez, a helyzet e szempontból nem változott. Az ország korábban fontos számítógépes ipari központ volt, éppen tanult, értelmes lakossága miatt.
Szabad tőkéje természetesen nem volt. Litvánia is, mint a többi balti állam, a skandináv bankok beengedésével pótolta ezt a hiányosságot. Emlékszem, bankügyekért felelős miniszterként nekem is mennyit kellett küzdenem az alapvetően stratégiai befektetőket behozni javasoló nézetekkel, amelyek a mi bankrendszerünket is külföldi kézbe, „szakmai befektetőknek” akarták eladni. Ez átmenetileg majdnem teljesen sikerült is az ezen nézetet támogató szakmai értelmiség révén. A bankszektor magyar kézbe való visszaszerzéséért csak az Orbán-kormány tett némi erőfeszítést. Bár a Postabankot a 2000-es években maga is az Erste Banknak adta el mint befektetőnek a csúfos és a magyar jogrendszerre nem sok dicsőséget hozó bankbukás költségeit enyhítendő – a bankvezér ugyanis azzal védekezett sikeresen, hogy ő nem tudott a visszaélésekről. Ha igen, ezért, ha nem, azért lett volna felelősségre vonható.
Az Állami Számvevőszék vizsgálata világosan rámutatott a hibákra. A jogi eljárást nevetséges büntetéssel úszta meg. A működésképtelenné vált Postabankra 150 milliárd forintot kellett költenie az államnak. Michael Hudson utalt rá, hogy az amerikai Enron-botránynál is akadt ilyen érvvel védekező vezető, aki mégis börtönbe került. De hát a kelet-európai kapitalizmusok jogállama még az amerikai színvonalat sem éri el, pedig ott is van azért hiányosság, amint éppen az idézett szerző bemutatja.
Mint a bankfelügyelet vezetője érzékeltem azt a szakmai nyomást, hogy az intézményben mi a bankok érdekeit képviseljük, ők az „ügyfeleink”. Az ő helyzetük stabilitásának őrzése a feladata a felügyeletnek, ne akarjunk gazdaságpolitizálni, a reálgazdaság szereplőinek érdekét figyelve. Ezt mondta a litván bankfelügyeleti elnök is az amerikai professzornak, amikor meglátogatta. Így ott is szorgosan ügyeltek a skandináv bankok biztonságára, miközben azok lelkesedéssel vezették bele az országot a lakásüzlet révén az eladósodásba.
A litvánok is saját otthonhoz szerettek volna jutni. A külföldi bankoktól felvett jelzálogkölcsönök hamarosan a lakosság jövedelmének igen nagy részét kötötték le. Mivel az adósságszolgálat fizetése idegen valutában történt, ez folyamatos nyomás alá helyezte a litván valutát. Mondani sem kell, hogy az inflációs nyomás elleni védekezésre megszorításokat javasoltak a Litvániában is megjelenő amerikai tanácsadók. Mint minden kelet-európai országban, itt is ezek osztották a jó tanácsokat a még tapasztalatlan vezetésnek. Ismerős. A bankügyekért felelős miniszter is, a Pénzügyminisztérium (PM) is kapott a „tanácsadókból”, akiknek nem kis szerepük volt a PM-ben a bankkonszolidáció és privatizáció lebonyolításában.
Litvániában a devizahitelek miatt kialakult fizetésképtelenségre megoldást talált a felügyelet. Olyan törvényi keretet teremtettek, amelyben nemcsak a vevők, de a szülők, nagynénik, nagybácsik is kötelesek voltak a jelzáloghitel törlesztésére! A litván bankfelügyelet így stabilizálta a bankokat, miközben destabilizálta a gazdaságot. Az emberek fizetőképes kereslete csökkent, ami a termelés-visszaesésben, a foglalkoztatottság problémáiban nyilvánult meg. Litvánia munkaerejének nagy része, lakosságának húsz százaléka az utóbbi évtizedben elhagyta az országot. Ez lenne a megoldás?! Az egyensúlyelméletek közgazdászai is elfelejtik – idézte Dani Rodrik jeles amerikai közgazdász a modern közgazdaságtan kritikájában –, hogy a földön fekve az is egyensúlyban van, aki a földre esik.
Van egy vicc Litvániában, ami így szól: Aki utoljára hagyja el a rigai repülőteret, kérjük, kapcsolja le a villanyt! Fekete humor, ugye? Litvániában, a 2008-as válság után nagyon szigorú költségvetési megszorításokkal, nyugdíj- és bércsökkentéssel stabilizálták a gazdaságot. Anders Åslund svéd–amerikai közgazdász ódákat zengett a balti tigrisek sikeréről. A könyve címe Building Capitalism – vagyis hogy így kell a kapitalizmust építeni –, egy volt liberális agytröszt adta ki. Litvánia is, mint nálunk a Horn-kormány, eladta valamennyi, köztulajdonban lévő infrastrukturális vagyonát a külföldi tulajdonosoknak vagy azok hazai kollaboránsainak, hogy így rendezze adósságait. Ismerős, nem? Ez lenne a kapitalizmus építése? Hogy elvándorol a népesség, és eladjuk a nemzet vagyonát?!
Talán Åslund úrnak egy másik könyvet kellene írnia Út a szolgaságba címmel – Friedrich A. Hayek híres könyvének volt ez a címe. A megírandó könyv azonban nem a Hayek által idézett állami függőségről szólna, hanem azt az adósrabszolgaságot jelentené, amelybe a modern kapitalista világ pénztőkései beleszorítják a kelet-európai országokat – meg akiket még lehet, mint például a görögöket. Akiknek elsősorban azért nem engedhetik el a hiteleiket a német bankok, mert a nemzetközi piacon tevékenykedő bankok biztosításokat kötöttek nagy amerikai biztosítókkal hitelbukás esetére. És ugyebár, akkor ez a hitelbukás az amerikai pénzvilágnak is rosszul jönne.
Az igaz, hogy a mindenható szocialista állam valóban szolgává tette alattvalóit. De lássuk be, a nemzetközi nagytőke nem kevésbé törekszik hasonló uralmi helyzetre. Aki mindennap azért dolgozik, hogy szinte a teljes keresményével az adósságait fizesse, aki elveszíti minden korábbi vagyonát, mint a csődbe került devizahitelesek vagy az eladósodott államok, az bizony rabszolga. Úgy táncol, ahogy a tőke fütyül. Azt akarják a nagytőkét képviselő liberális politikusok, hogy az állam maradjon csak éjjeliőr. Kivéve ha a bankszektort kell a válságból kimenteni. De hát ez nem az a kapitalizmus, amelyben a piac a közösség javát szolgálja a legészszerűbb forrásfelhasználással. Az valóban kívánatos és helyes lenne, de egy ilyen rendszer észszerű munkamegosztást tételez fel a piacgazdaság és az állami szabályozás között.
Ne engedjük magunkat beszorítani a fősodratú gazdaságelmélet leegyszerűsítő sablonjaiba, törekedjünk a tisztánlátásra. Ne liberális szólamok alapján ítéljük meg a piac-állam viszonyát, és ne dobjunk ki minden közösségi értéket az individualista szemlélet ablakán, hiszen azt, hogy miért érdemes élni, döntően a közösség határozza meg. Márpedig ki ne szeretne értelmes életet élni?
A szerző professor emerita