Az Antarktiszon dolgozó amerikai tudósok egy csoportja nemrég közleményben figyelmeztette a világot arra, hogy a kontinens gigászi nagyságú jégtömbjei a vártnál sokkal gyorsabban szakadnak a tengerbe, és ha ez a trend folytatódik, akkor az óceánok vízszintje nem száz év múlva, hanem pár évtizeden belül elérheti azt a kritikus szintet, amely már elboríthatja az alacsonyan fekvő tengerparti megapoliszokat. Így Londont és New Yorkot is. Ugyanakkor Indiában krónikus vízhiány okoz súlyos problémákat, csaknem ötvenmillió embernek nem jut tiszta ivóvíz. Európa demográfiai térképét pedig újra kell rajzolni, figyelembe véve a többmilliós bevándorlás-áradat veszélyét.
XXI. század első két évtizede nem alakul túl rózsásan az emberi jövőt tekintve. A gazdagok és a mérhetetlenül szegények közötti olló egyre tágabbra nyílik, a világ népességének egy százaléka birtokolja a világvagyon több mint kétharmad részét. Amíg a váltságosoknak minden öröm megadatik a földön, addig az emberiség túlnyomó többségének az élet nem kínál mást, mint szenvedést és a napi küzdelmet a létért. Az élet értelméről már évszázadok óta látványos polémia folyik filozófusok között, és ez már akkor elkezdődött, amikor a jelenlegi problémák még elméletben sem léteztek, a szegények és a gazdagok kivételével.
Az ókori görög drámaírótól, Szophoklésztól származik az elhíresült mondás, miszerint a meg nem születés lehet néha a legnagyobb áldás. Ha az élet túl fájdalmas, és a szenvedés túl hosszúra nyúlik, akkor a meg nem születés utáni sóvárgás magának a létnek az elutasítása. Ez a filozófiai szkepticizmus Schopenhauernél éri el csúcspontját, aki metafizikája nagy részét erre a problémára összpontosítja. Az élet értelmetlen, írja a német filozófus, mert az emberiség többsége csak a fájdalmat ismeri. A boldogság jellemzőit, mint a lélektani kiegyensúlyozottság, az elégedettség érzése, az egészség és a szerelem, csak akkor értékeljük, amikor már megszűntek. Ha már nem tudunk új célokat tűzni magunk elé, akkor végtelen letargia és csömör lesz úrrá rajtunk, és minden értelmetlennek tűnik.
Nehéz szavak ezek és ha el is ismerjük, hogy eme vélekedés valószínűleg egy olyan embertől ered, akinek kevés öröm adatott meg az életben, mégis az itt leírtak ellen nehéz meggyőző érveket felhozni. Amerikában jog biztosítja az egyén boldogságkeresésének (Pursuit of Happiness) lehetőségét, amely egyedülálló az egész világon.
Ha egy buddhista szerzetest kérdeznénk meg az élet értelméről, valószínűleg csak mosolyogna, és feltenné az ellenkérdést, hogy pontosan melyik életre gondolunk? A buddhista vallás azt tartja, hogy egy ember jelenlegi létének értelmét a múltja határozza meg, vagyis a karma az a meghatározó elv, amely egy ok-okozati viszony függvényében dönti el végzetünket. Ha jót teszünk valakivel, akkor jót kapunk cserébe, ha rosszat, akkor mi is bűnhődünk a következő életünkben a végtelen reinkarnáció (újjászületés) folyamában. A karma azonban több mint az eleve elrendeltség tana, hiszen helyet biztosít a szabad akaratnak is, így döntéseink nagy részét mi is befolyásolni tudjuk.
A XX. század nagy világégései nem sokat tettek azért, hogy az európai civilizáció nagy gondolkodói ne essenek egy újabb letargiába. A frankfurti iskola egyik alapítója, Theodor Adorno, aki zsidó származása miatt Amerikába emigrált Hitler hatalomra jutása után, egy sötétebb pillanatában azt jelentette ki, hogy Auschwitz után minden versírás bűn, mert olyan szörnyűségek történtek ott, ami miatt az emberiségnek gyászolnia kell. Egy idő elteltével azután megjelentek a francia egzisztencialisták, is akik mindentől függetlenül találták az életet elviselhetetlenül nyomasztónak és értelmetlennek, mert az ember erkölcsi mozgásterét egy közönyös és érdektelen világ teszi lehetetlenné, amelyben az elidegenedés, az egyén kozmikus magánya játssza a főszerepet.
Ezt a kérdéskört járja körül Sergio Leone rendező kultikus filmjében, A Jó, a Rossz és a Csúfban, azon elmélkedvén, hogy egyáltalán érdemes-e olyan életeket leélni, amilyen a film hőseinek jutott. Egy későbbi rendező, a klausztrofóbiás filmek nagymestere, a magyar Antal Nimród is hasonló szemlélettel érzékeli ezt a problémát a Kontrollban, ahol egy abszurd élet lezárásául a megváltás maga a mennybemenetel.
Az életet értelemmel csakis mi ruházhatjuk fel, és ez sokfélét jelenthet. Elszántan küzdünk a természeti katasztrófák okainak megszüntetése érdekében, a természetpusztítás és a globális környezetszennyezés ellen. Fellépünk az ifjúságot veszélyeztető kábítószerkereskedelem ellen, és önmérsékletet tanúsítunk a fogyasztói társadalom ízlést és mértékletességet felszámoló kínálatával szemben. Utódainkat pedig arra neveljük, hogy becsüljék meg a természet adta ajándékokat, így az életet is. Ne herdálják el!
A szerző politológus