Mekkora öröm volt 1983 novemberében Lech Walesa Nobel-békedíjának a híre! Reményről üzent. Mintha letört volna a lengyelországi hadiállapot rácsából egy darab. 1997 áprilisában pedig együtt szerepelhettem vele, a legendás lengyel munkásvezérrel az ellenzéki TF-estén. Egyszerre volt közvetlen és kissé nagymellényű. Mélyről röpítette magas méltóságba a történelem, érezhette az ember. Semmi nem volt meglepő ebben nekem, közelről tapasztalhattam 1990-ben, ki hogyan viseli a „légnyomás” hirtelen változását.
Február 18-án tette közzé Varsóban a Nemzeti Emlékezet Intézete, hogy az egykori kommunista belügyminiszter, Kiszczak tábornok hagyatékából előkerült mintegy ötvenkilónyi dokumentum, s köztük Lech Walesa állambiztonsági dokumentumai, a Bolek fedőnevű titkos megbízott jelentései. 1970-ben, a tengermelléki munkáslázadás elfojtása után szervezték be a 26 éves fiatalembert, aki néhány éven át írt jelentéseket, és szolgálatát anyagiakkal is honorálták. Évek óta lehetett tudni erről, két fiatal lengyel történész (Slawomir Cenckiewicz és Piotr Gontarczyk) jól dokumentált vaskos könyvet tett az asztalra 2008-ban az állambiztonság és Walesa kapcsolatáról. Nagy vihart kavart a kötet, párthíveinek és kritikusainak hosszú sora támadt, némiképp politikai irányok szerint. Még a Szolidaritás vezéralakjait is megosztotta. Az érintett pedig következetesen tagadta a dokumentumok valódiságát, többször kijelentette, ő semmit nem írt alá. Úgy látszik, a kétségekre mára végleges válasz született. Személyi kartonja és úgynevezett munkadossziéja is előkerült. A dokumentumok hitelességét a legtöbb történész szakértő sem vonja kétségbe.
Persze sok a további kérdés mindezzel kapcsolatban. Hiszen a Szolidaritás nemzeti jelképpé vált vezetőjéről, majd a szabad Lengyel Köztársaság első elnökéről van szó, akinek otthon és a nagyvilágban is számottevő híre volt. A gyereket váró, tájékozatlan fiatal munkást annak idején nyilvánvalóan meg lehetett félemlíteni, nem szabad könnyen ítélni cselekedetéről. 1974-től amúgy is lazult a kapcsolata a „szervekkel”, 1976-ban pedig megtagadta a további együttműködést. Az évtized végén a földalatti szakszervezet egyik vezetője lett, 1980-ban pedig meghatározó szerepe volt a gdanski Lenin hajógyár történelmi megmozdulásában, ő tárgyalt a hatalom képviselőivel az egyesült sztrájkbizottság első embereként. A lengyel villanyszerelő a Szolidaritás legális létezésének tizenhat hónapja alatt a szakszervezet formájában kibontakozó hatalmas nemzeti szabadságmozgalom valódi motorjává vált. Igazi néptribunusként magával ragadóan tudott szónokolni, kitűnő taktikai érzékkel volt képes tárgyalni. Vitathatatlanul első embere volt az ellenállásnak a Jaruzelski-junta katonai puccsa után. 1988 novemberében az állami szakszervezetek képviselőjével folytatott tévévitája lett a politikai változások nyitánya. Az MDF varsói képviselője, Engelmayer Ákos közvetítésével siettünk közölni leirat formájában a Hitelben. Walesának jelentős szerepe volt a politikai fordulat levezénylésének (kerekasztal-tárgyalások) folyamatában. Fő tárgyalópartnere éppen az állambiztonságot is irányító (tavaly elhunyt) Kiszczak tábornok volt.
Amikor 1990-ben elnökjelöltként sorompóba lépett Tadeusz Mazowieckivel szemben, a Szolidaritás vezető rétege kettéhasadt. Ennek következményei mindmáig érezhetők Lengyelországban. A választási kampányban akkor a baloldali-liberális politikusok és publicisták (első helyen Adam Michnik) kígyót-békát kiabáltak a Szolidaritás egykori elnökére, bigott katolikusnak, maradi nacionalistának bélyegezték. Népszerűsége akkor még töretlen volt, így ő lehetett a köztársasági elnök 1990–1995 között. Ez mintha elhitette volna vele, hogy feledés borult ifjúkori ballépésére, feltehetően nyugtalanította ugyan múltjának ez a foltja, de nem gondolt arra, hogy tisztázza magát. Pedig akkor más irányt vehetett volna sok minden. Talán ezzel kezdődött az igazi Walesa-dráma. Tanulságos, hogy emberek újra és újra mennyire képesek hinni abban, hogy nem kerülnek napvilágra kellemetlen dolgok. Amikor 1992 májusában Antoni Macierewicz belügyminiszter (ma a honvédelmi tárca tulajdonosa) parlamenti határozat végrehajtásaként listát készített azokról a politikusokról, az egykori ellenzék nem egy képviselőjéről, akiknek kapcsolata volt a kommunista állambiztonsággal, ő is rajta volt a listán. Június 4-én szinte puccsnak tekinthető eljárással távolították el a jobboldali Jan Olszewski kormányfőt. Az akcióban fontos szerepe volt a köztársasági elnöknek. Magyarországon azt hittük – hiszen a társadalom nagy többsége nálunk a kommunista rendszer bukásaként, nemzeti diadalként élte meg a történelmi változást –, hogy a lengyelek elkészítették a számadást, s pontot tettek az ügynökkérdésre.
Köztársasági elnökként Walesa a szovjet hadsereg volt bázisainak felhasználására lengyel–orosz közös vállalatokat kívánt létrehozni, hivatalának apparátusába beengedte a volt állambiztonság nem egy munkatársát. Mivel Lengyelországban megakadt a közelmúlt tárgyilagos feltárása, ezzel akaratlanul is a posztkommunista befolyásnak engedett teret. Nehéz eldönteni, milyen mértékben volt múltja túsza. Érdekes módon 2000 után befolyásos védői támadtak, s akik korábban élesen bírálták, kiálltak mellette. Hőse lett azoknak, akik egykor kiátkozták. A Népszabadságban szintén előbukkan ez a szellem Miklós Gábornak köszönhetően. Hihetünk-e felháborodásának, miszerint Walesát és harcostársait a jobboldaliak úgymond kitörölnék a történelemből az előkerült dokumentumok alapján? Nincs szó egyetlen harcostársról sem, csupán a történeti igazságról.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung arról írt a napokban, hogy a Szolidaritás egykori elnökéről szóló vita nem egyéb, mint támadás a lengyel demokrácia ellen. Mintha Németországban nem folyt volna évtizedeken át következetes múltfeltárás. Annak idején a szövetségi köztársaságban jóval a második világháború után is meglepő leleplezések történtek, a Stasi-dokumentumok pedig mindenki számára hozzáférhetők. Emlékezzünk a mondásra: aki uralja a múltat, uralja a jövőt. A tények alapján álló reális történelemismeret minden társadalom jogos igénye. Különösen akkor, ha totalitárius diktatúrák évtizedei után élhetünk ismét demokráciában. Lengyelországban tizennyolc éve működik a Nemzeti Emlékezet Intézete, több mint kétezer dolgozója széles körű kutatómunkát, ügyészi tevékenységet (bizonyos állások betöltéséhez szükség van az igazolásukra) és népszerűsítő-ismeretterjesztő munkát folytat, Varsón kívül több vidéki központban is. Ez a szervezet adta ki 2008-ban a két történész említett könyvét, amely azután komoly politikai és sajtótámadások kereszttüzébe került. Mindig vannak befolyásos tényezők, melyeknek nem érdeke a múlt feltárása.
Lengyelországban nemcsak Lech Walesáról van szó, hanem a kerekasztal-tárgyalások eredményeinek a megítéléséről is. Mennyiben teremtett a megállapodás szabad utat és pozíciókat a kommunista hatalom, a biztonsági szolgálatok képviselőinek a demokrácia világában? Milyen csoportok és személyek kerültek előnyös helyzetbe az egyesség után? Voltak-e külön alkuk, és milyen eredményekkel jártak? Lehetne sorolni tovább a kérdéseket. És persze felvetődik az is, mekkora zsarolási potenciálja lehetett két évtizeden át annak a Kiszczak tábornoknak, akit Michnik 1990 után „becsületes embernek” titulált?
Rossz kérdés, hogy áruló-e vagy hős Walesa. Esendő ember, mint mindnyájan. Történelmi személyiség, akihez hozzátartozik az igazság. A nagy tettek emléke éppúgy, mint a be nem vallott múlt árnyéka. A nemzeteknek mítoszokra szükségük van, de önáltatásra nem.
A szerző a Varsói Egyetem tanára