A „lázadás évének” sikere nem abban mérendő, hogy az egyes választásokon nyernek-e az elitellenesek vagy sem. A siker mércéje az, hogy noha egy-egy ilyen erő nem feltétlenül arat győzelmet (mint ahogy azt láttuk Ausztria vagy Hollandia kapcsán), de a kampányt teljes mértékben képes tematizálni.
A politikailag korrekt politizálás mellett Nyugaton tér nyílt az elitellenes politizálás számára, az eliteknek immár van alternatívája.
Szabadságpárt, Nemzeti Front ÉS A TÖBBI FORMÁCIÓ
Háromnegyed évvel azután, hogy a britek népszavazáson mondtak nemet az ország uniós tagságára, és csaknem fél évvel azt követően, hogy Donald Trumpot választották az Egyesült Államok elnökévé, az elitellenes lázadás előszele a kontinentális Európát is elérte.
A liberális álhírgyárosok, véleményformálók és politikusok szerint persze értelmetlen dolog az angolszász világban megtapasztalthoz hasonló „lázadást” vizionálni az európai elittel szemben. Azon túl, hogy egy euroszkeptikus jelölt által majdnem megnyert osztrák államfőválasztás után ez a hozzáállás igen megmosolyogtató, az egyes európai országokban tapasztalható mély politikai folyamatok is más képet festenek.
A nemrég megtartott holland választáson korábban nem látott mértékben megerősödtek a jobb- és baloldali elitkritikus erők.
A jobboldali liberális miniszterelnök, Mark Rutte pártja megnyerte ugyan a voksolást, de mandátumai ötödét elveszítette, a koalíciós partner szociáldemokraták pedig szinte megsemmisültek mandátumaik háromnegyedének elvesztése után. Utóbbi párthoz tartozik egyébként Frans Timmermans, Jean-Claude Juncker helyettese, aki épp az előző héten illette éles kritikával a magyar és a lengyel kormányt. A választás előtt a jobb- és baloldali elitellenes erők a megszerezhető mandátumok nagyjából negyedét birtokolták, míg a voksoláson immár csaknem 40 százalékát szerezték meg.
Az öt pluszmandátumot szerző, Geert Wilders által vezetett Szabadságpárt mellett a liberális–szociáldemokrata koalíció veszteségéből a zöld baloldaliak, valamint további alternatív bal- és jobboldali formációk tudtak profitálni. A kampány végére kiéleződő holland–török konfliktus fényében különösen érdekes, hogy három mandátumot szerzett a holland–török hátterű Denk párt. Az elittel szemben politizáló formációk megerősödése miatt egy jobboldali liberálisokat, szociáldemokratákat, baloldali liberálisokat és liberális konzervatívokat tömörítő szivárványkoalíció irányíthatja a jövőben Hollandiát, ami csak rövid távon jelez győzelmet Rutte számára.
Továbbmenve: a közelgő francia voksolás első fordulójának nyertese könnyen az ország unióból való kiléptetésének gondolatával kacérkodó Marine Le Pen lehet. Arról nem beszélve, hogy a Nemzeti Front jelöltje pártja történetének legjobb eredményét érheti el a döntő második fordulóba jutva, ahol felmérések szerint akár a szavazatok 40 százalékát is megszerezheti. Eközben minden kutatás alapján kizárt, hogy a második fordulóba jussanak a francia jobbközép és balközép tradicionális pártjainak jelöltjei.
Olaszországban a korábban nagy baloldali reménységnek tűnő Matteo Renzi múlt év végi bukása óta átvette a vezetést a felmérésekben az ugyancsak euroszkeptikus Öt Csillag Mozgalom, míg a legutóbbi választáson mindössze 4 százalékot szerző, szintén euroszkeptikus Északi Liga a voksok nagyjából 12 százalékára lenne esélyes egy most vasárnapi szavazáson. Az országban egyre többször kerül napirendre egy előrehozott választás megtartása.
Ami pedig az ősszel esedékes német voksolást illeti, a sikerként finoman szólva sem jellemezhető Trump-vizit után Angela Merkelnek még két ok miatt fájhat a feje. Az elképesztő médiatámogatást élvező Martin Schulz bizonytalanná tette a végső soron kancellárválasztást is jelentő voksolást, ráadásul az elitkritikus Alternatíva Németországért (AfD) a 2013-as választáson elért 4,7 százalékos eredményhez képest ezúttal a voksok 8-11 százalékát kaphatja. Az AfD persze segítheti is az alapvetően arányos német választási rendszer logikája miatt Merkel újrázásának esélyét, csökkentve egy esetleges balközép–szélsőbal–zöld koalíció mandátumarányát és elősegítve a nagykoalíció fenntartását, de a párt Bundestagba kerülése egyértelműen a Merkel politikájával szemben növekvő ellenállást jelzi.
Teljesítménykényszer alatt a liberális elit
Mind a holland választás, mind a francia elnökjelöltek első televíziós vitájának fő tárgya a migráció és a multikulturalizmus volt például, de az elitellenes témák máshol is egyre nagyobb teret kapnak. Az, hogy a politikailag korrekt politizálás mellett tér nyílt Nyugaton az elitellenes politizálásnak, sőt e pártok komolyabb támogatottságot tudnak felmutatni, önmagában a sikerüket jelzi.
Azt is mondhatnának, hogy most van igazán feladva a lecke a liberális elit számára, mivel komoly nyomás és teljesítménykényszer nehezedik rájuk. Ha továbbra sem változtatnak politikájukon – legyen az gazdaság-, társadalom-, migrációs vagy épp Európa-politika –, jobb esetben előbb-utóbb leválthatóvá válnak (hiszen már van alternatíva), rosszabb esetben viszont akár „hideg” polgárháborús helyzet is kialakulhat az érintett országokban. Ez utóbbi lényegében szétfeszítheti a nyugati országok megszokott rendjét, társadalmi engedetlenséget szülve a gazdasági helyzet, a politikai bizonytalanság vagy épp a tömeges illegális migráció által előtérbe helyezett belbiztonsági problémák miatt.
Az elmúlt évek elhibázott politikája és az immár konkrét választási eredmények is jelzik tehát, hogy éleződőben van az elitellenes lázadás, amely első sikerét el is könyvelte azzal, hogy a liberális véleménydiktatúra megtörni látszik Nyugat-Európában. Immár ugyanis jórészt nem az elitek tematizálják a politikai közbeszédet (alig van mivel ezt megtenni), hanem az elitellenesek emelik be az egyelőre meglehetősen kontrollált nyilvánosságba az embereket valóban foglalkoztató ügyeket.
Tálcán kínált régiós recept
Nem feltétlenül kellene megvárni, hogy Európán belül teret nyerjen az instabilitás, amelyet elsősorban az elhibázott elitpolitizálás okoz. A receptet ráadásul tálcán kínálják a kelet-közép-európai kormányok, aminek végső soron az a lényege, hogy Európát vissza kell adni az európaiaknak. Az ideológiavezérelt gondolkodás helyett ideje lenne felmérni azokat a valós kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie a kontinensnek.
Nem elég, hogy az unió számos belső problémával terhelt, a globális környezet továbbra is átalakulófélben van: a keleti gazdaságok és Oroszország mellett a Trump-adminisztrációval immár az Egyesült Államok is új erőre kapott, a következő évek világrendjét meghatározó fő stratégiai kérdések lényegében most dőlnek el. Bántóan hat, hogy ilyen elementáris politikai, gazdasági átrendeződések idején Európa egyre halványabb tényezőnek számít.
Érdemes felismerni, hogy a nemzeti és régiós szempontokat tiszteletben tartó, a valóban közös cselekvést igénylő kérdésekben egy egészségesebben összehangolt és együttműködést ígérő Európa-modell lehetne képes megakadályozni az unió szétesését. Európa ugyanis vagy erős lesz, vagy nem lesz: stabil, erős nemzetállami kormányok, a szerződéses szabályok tiszteletben tartása és az elitek önkritikája nélkül belső bajainkat sem tudjuk orvosolni, illetve globális érdekeinket is egyre kevésbé érvényesíthetjük.
A szerző ügyvezető, Nézőpont Intézet
