Benoit Hamon fogja képviselni a Szocialista Pártot a francia elnökválasztások első fordulójában. De ki is az az Hamon? – teszik fel joggal a kérdést az olvasók. Ellenfeléről, Manuel Vallsról, akit lemosott az előválasztás második körében, még csak lehetett hallani valamit, ő volt Franciaország kormányfője. Ám a jelöltállításkor baloldali szavazók százezrei mégis a nemzetközi színtéren ismeretlen pályázóra adták a voksukat. Nekik is elegük van azokból, akik eddig bármilyen szinten kapcsolódtak a hatalomhoz, többre tartanak egy nevesincs jelöltet, mint egy volt miniszterelnököt, annak minden tapasztalatával együtt. Francois Hollande elnöksége alatt a Szocialista Párt elitje a baloldali reménykedők szemében is eljátszotta minden becsületét, bebizonyította magáról, hogy az ország nagy kérdéseire képtelen választ adni, ráadásul elárulta a baloldal elveit, csak úszott a hatalom hullámain anélkül, hogy kezébe vette volna az ügyeket.
Pedig milyen szépen indult! Az öt évvel ezelőtti elnökválasztási kampányban Hollande mindent megígért, amit csak el lehet képzelni: mandátuma végére Franciaország tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz. A baloldali jelölt kiadott egy brosúrát, benne az elnöksége során beváltandó ígéreteivel. Ha ezt ma fellapozzuk, alig találunk olyat, amely megvalósult, kezdve a munkanélküliség jelentős lefaragásától az export felpörgetésén át egészen az adócsökkentésig. És a szavazók bevették ezt, nem tudták megbocsátani Sarkozynek az urizáló elnökségkezdetét, és meglepetésre Hollande lett az Élysée-palota lakója.
Nézzük, mára mivé vált az elnök és a pártja! A francia államfők közül Francois Hollande az egyetlen elnök, aki nem jelöltette magát következő mandátumra. Belátta, hogy ilyen öt év után semmi esélye sincs az újraválasztásra, amikor tavaly év végén a népszerűségi mutatója tíz százalék alá csúszott. Azóta is béna kacsaként kóvályog a számára túl nagy palotában.
A baloldali pártban sem vakok ülnek, jól látták, hogy katasztrófa felé tart a kormányzás.
Különböző csoportok, irányzatok alakultak, amelyek ugyan hangot adtak morgolódásuknak, ám a döntő helyzetben mindig kiálltak a kormány mellett. Amikor meg a végén már nem, akkor Valls kormányfő a parlamentet megkerülve alkalmazta a 49.3-as alkotmányjogi szabályt, amely a demokrácia lábbal tiprásának jelképe, ugyanis az a honatyák felhatalmazása nélkül – nevezhetnénk akár diktatórikus útnak is – lehetőséget biztosít törvények kihirdetésére. Ilyen módszerrel emelte törvényerőre tavaly a sokat vitatott munkaügyi reformtervezetet. Valls beírta magát a francia történelembe, előtte senki nem alkalmazta ennyiszer a 49.3-as jogszabályt.
Ennek mára beérett a gyümölcse: a párton belül a lépéssel elégedetlenkedők voltak a hangadói annak a mozgalomnak, amelynek tagjai most Hamont a Szocialista Párt elnökjelöltjének választották. Meglepetésként kezelhetjük a 49 éves pártapparatcsik előválasztási sikerét, ő ugyanis a Szocialista Párt baloldalát képviseli. Még azt sem állíthatjuk róla, hogy nem a szocialista elit tagja, hiszen Hollande alatt két és fél évig volt oktatási miniszter, de valahogy mindig rajta ragadt a „fiatal” jelző.
Most neki kellene egybekovácsolnia a pártot és felsorakoztatni a rokonszenvezőket, de ez túl nagy feladat számára. Sőt egyes elemzők szerint Hollande mesterműve megkoronázásaként a Szocialista Párt darabokra, de legalábbis ketté fog szakadni. A reformerek, akik követték az államfő szociáldemokrata politikáját, hallani sem akarnak arról, hogy Hamon mögé sorakozzanak fel, akit ráadásul nem is tartanak követésre méltó vezetőnek.
Az elégedetlenkedők – mások szerint csupán baloldali álmodozók – ellenben felsorakoznak az új győztes mögé.
„Láttam meghalni a baloldalt” – írta az Observateurben Annie Ernaux, aki egyébként maga is baloldali gondolkodó. Miért is? Mert ő még tanúja volt Francois Mitterrand programjának, amelytől fényévekre van a tavaly elfogadott, az elbocsátásokat megkönnyítő törvény. Mi lett abból a baloldalból, amely a 49.3-as jogszabály mögé bújik, hogy így fogadtassa el az egész Franciaországot megnyomorító intézkedéseket?
„A gazdasági realitásokra” hivatkozva eljátszottak mindent, amit mi szellemi, társadalmi fölénynek hittünk – állapította meg a professzornő, aki leszögezte: „A baloldal nem érdemli meg a nevét, immár semmi köze az egyenlőtlenség elleni küzdelemhez, a tőkével szembeni, a munka védelméért folytatott harchoz.” Mások a szociáldemokráciában látják a bajok igazi okát, amit Francois Hollande is zászlajára tűzött elnöksége elején. A forradalmi ideálok helyébe lépett a praktikus kompromisszumok kora. Már nem akarta megsemmisíteni a „rosszat”, hanem kiegyezett vele, ám ezzel az egész baloldali mozgalom az alapelvét veszíti el.
Ha Hamon programját nézzük, álmokból eleget kaphatnak a követői. Először itt van az állampolgároknak járó általános juttatás felkarolása, amely egy több évtizedes ötlet, ám eddig még sehol sem vezették be. Bármennyire is meglepő, Franciaország szegény ehhez. Nem véletlen, hogy Svájc, a világ egyik legtehetősebb állama tavaly népszavazáson vetette el a javaslatot. A svájci fizetés több mint háromszorosa lett volna, mint Hamon ajánlata.
Igazából nem is általános juttatás lenne ez, amelyet a szocialista politikus javasol: 2018-tól előbb havi 600 eurót adnának a legszegényebb francia rétegeknek, a 18–25 éves korosztály jövedelmi viszonyaitól függetlenül megkapná ezt az összeget. Öt év múlva, 2022-ben 750 euróra emelnék ezt, ekkor már minden francia állampolgárnak járna a juttatás, igaz, semmilyen egyéb segély, támogatás nem illetné meg ezután őket. Hát persze, hogy megmozgatta a nép agytekervényeit az ingyenpénz! Most már csak az van hátra, hogy Hamon megnevezze a forrást, amelyből ezt finanszírozná.
A vágyálmok, ha a valóság falaiba ütköznek, azonnal lepattannak róluk. Nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában jellemző ez a baloldali pártokra. Emlékszünk a baloldal megújulását ígérő spanyol Podemosra vagy a görög Szirizára? A Podemos – a spanyol szocialisták udvarlására – mégiscsak hozzájárult a konzervatív Mariano Rajoy kormányának működéséhez.
A Sziriza pedig – hatalomra jutva – ki tudja, már hányadik megszorítócsomagot hajtja végre a velejéig kiszipolyozott görög társadalmon? Bízzunk csak a „baloldali” erőkben! Rómában Matteo Renzi volt kénytelen abbahagyni reformprogramját, miközben a következő választás előzetesen kikiáltott győztese, az Öt Csillag Mozgalom az európai liberálisokkal alkudozik.
A holland szocialisták sem várják nagy reményekkel a tavaszi választás napját. Jeremy Corbyn vezetésével a brit Munkáspárt is átélt már jobb időket, teljes ideológiai zavarodottság jellemzi politikájukat. És ott lesz még az ősz elején a németországi választás, amelynek kampányába berobbant az Európai Parlament volt vezetője, a szociáldemokrata Martin Schulz. Talán ő van a legjobb helyzetben az európai baloldalt látva, egyesek már kancellárváltásra fenik a fogukat, és bár sokat zuhant Angela Merkel népszerűsége, de arra még várni kell. Ezen politikai tömörülések és a társadalom között napról napra mélyebb lesz a szakadék.
A válaszkeresésnek tudható be az öreg pártok felaprózódása, radikális, sőt a valóság talajától elrugaszkodott politikai követelések megjelenése. A szociáldemokrácia eddig alkalmas volt arra, hogy megfeleljen a középről való „európai építésnek”. De ma már nem, hiszen annyi kihívás éri a szélekről, balról és jobbról, hogy az Európa-ellenes érzelmek visszafordíthatatlanul kikezdték ezt a politikát. Az európai baloldal erre képtelen határozott választ adni, amely még ideológiai válsággal is szembenéz.
Francois Fillon botrányai miatt úgy tűnik, hogy a mérsékelt francia jobboldal is nehéz napok elé néz. Ha a volt miniszterelnök feladni kényszerül az elnökválasztási harcot, és az ellenzék nem találja meg gyorsan a helyettesét, még az sem kizárt, hogy váratlanul megnyílik az út a fiatal volt gazdasági miniszter, Emmanuel Macron előtt, aki balközépről próbál meg előretörni az Élysée-palotába.
Vajon Fillon nem várt ügyeiből hasznot tud-e húzni a Nemzeti Front jelöltje, Marine Le Pen? Vajon a második fordulóban áttöri-e a felette húzódó üvegplafont? Május első hetének végén megtudjuk a választ. Annyit azonban biztosan elmondhatunk, hogy Benoit Hamon nem lesz érintett a mindent eldöntő második körben.