Barátom meséli: egyik este furcsa hangfoszlányok szűrődtek át a nappaliból az ebédlőbe. Azt hitte, kezdődik a tévében a Walking Dead – de csak Kuncze Gábor beszélgetett Kálmán Olgával. Horn Gyula egykori helyettesét egy azóta felnőtt generáció már csak joviális nyugdíjasként, legfeljebb a Klubrádió hangjaként ismerheti, amint ciánkapszulát ajánlgat a számára nem szimpatikus hallgatóknak.
Holott volt valaha komor belügyminiszter is: ezekben a daliás időkben tűntek el a Horn-iratok, amelyekből következtethettünk volna arra, hogy a későbbi miniszterelnök a Nyugati pályaudvarnál pufajkásként tüzet nyitott-e saját népére; illetve egy ausztráliai ávósperben a minisztérium igazolást adott ki arról, hogy a Rákosi-érában az Andrássy út 60.-ban nem kínoztak meg senkit, ehelyett lefekvés előtt tündérmeséket olvastak fel a politikai foglyoknak.
Bajos egy újszülöttnek azt is elmagyarázni, miféle pártalakulat volt az SZDSZ, amelyet Kuncze elnökölt, s amely tizenkét éven át szerencséltette kormányzó pártként a magyar népet egy sötét posztkommunista alku részeként. Mint utóbb egy elnyilatkozásból kiderült, Kunczét rasszista alapon választották ki a névleg liberális párt vezetésére.
Később a párt, amely az SZDSZ–Gyurcsány-összefogás által megpuccsolt Medgyessy Péter miniszterelnök szerint „tele volt korrupciós ügyekkel”, hogy mentse az irháját, módszeres önfelszámolásba kezdett: még javában biztosították a parlamenti többséget Gyurcsánynak és Bajnainak, de vezetői már sorra elszivárogtak a balfenéken, ráhagyva a tetemes adósságot egy zenekritikusra. Kunczéék pedig ahelyett, hogy magánvagyonukkal felelnének a felhalmozott köztartozásért, okos interjúkat adnak az ellenzéki összefogás képtelen voltáról.
Mint ahogy Kuncze a minap a Budapest Beacon című, amerikai bejegyzésű portálnak, ami miatt pár napig megint a veterán politikustól volt hangos a virtuális tér. A tulajdonos, Robert E. Field buszoztatta annak idején körbe-körbe a gyöngyöspatai romákat – ma már világos, hogy ez a migránstaxiztatás ősreceptje. Kunczét a provokatív anonim kérdező „az egykori SZDSZ kétszeres elnöke és négyszeres parlamenti frakcióvezetője” titulussal illeti, s olykor beleugrasztja olyan kijelentésekbe, amely csapdákat a rutinos óvatos duhaj korábban könnyedén elkerült volna.
Például kivasalja belőle, hogy a kormányváltásnak káderpolitikailag nincs esélye: a kihívó csak Kuncze fejében létezik, ő meg nem árulja el. Annyit tudni róla, hogy „az előző politikai csatározásokban nem nagyon érintett, és aki mögött áll egy sikeres életút”. Vagyis Kuncze mégiscsak beáll az „elmúlthuszonnyolcévezők” táborába, noha ki nem állhatja a ma született momentumosokat, akik „felkészületlenek, és a felkészületlenségüket nagyképűséggel palástolják”. Abban viszont van valami, hogy a múlttalan ifjútörökök azokat az öregeket nézik le, akik botor módon, elvakult Orbán-gyűlöletből a nolimpiás aláírásokat gyűjtötték nekik, amelyeket aztán a momentumosok saját maguknak tulajdonítottak.
A Budapest Beacon ugyan a Mariana-árkot két n-nel írja, Tallinnt viszont cserébe csak eggyel, de arra alkalmas, hogy elfogadtassa Kunczéval Őcsény kapcsán a „félpogrom” terminust. Ilyen persze nincsen, fából vaskarika: valami vagy pogrom, vagy nem. Mint ahogy nem léteznek „féllincselők” sem, legfeljebb csak az ultraliberális fejekben, ahol a vágyképzet keveredik a valósággal.
A magyar nyelv az ilyesmire a féleszű, félnótás jelzőket alkalmazza. Kuncze is féloldalas kissé, hiszen ilyesmiket mond: „Amikor hallom Bokrost fasisztázni, akkor magamban egyetértek vele, aztán ez a hülye énem – amelyik azt szeretné, hogy mégiscsak normális országként működjünk – mindig leveri rajtam ezt, aztán a végén nincs jó kedvem attól, hogy Bokros fasisztázik. Szóval az agyam túljár az eszemen.”
Karinthy Frigyes ezt a mentális állapotot pontosan megfogalmazta: Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással.
