Kun Béla újságíróként dolgozott, 1914-ben került a császári és királyi hadsereg kötelékébe; a Kárpátok között és Galíciában vett részt hadi eseményekben, majd 1916 nyarán orosz fogságba esett a breszt-litovszki offenzíva során, és rövidesen egy szibériai táborba vitték. A tokaji születésű Fábián Béla ügyvéd volt, és 1915-ben vonult be katonának. Lembergnél rövidesen fogságba esett, majd egyik büntetőtáborból a másikba szállították, míg ő is Szibériában kötött ki, ahol rabtársainak magyar nyelvű újságot szerkesztett.
A két középosztálybeli, polgári származású magyar értelmiségi akár azonos életutat is befuthatott volna. Eddig a pontig életútjuk meglehetősen hasonló volt; mind a ketten ugyanolyan szerény, alsó-középosztálybeli életszínvonalon, ugyanolyan körülmények között éltek, hasonló korúak, ráadásul mind a ketten zsidó származásúak voltak. Amennyiben a marxista történelmi tételek igazak a materializmusról és a kisebbségek baloldali megvédéséről, természetesen mind a ketten kommunistának kellett volna hogy álljanak; azonban mint látni fogjuk, ez közel sem így történt.
A legnagyobb kommunistaközpontok a bolsevik forradalmat megelőző Oroszországban a tomszki, omszki és ivanovói fogolytáborok voltak; itt helyezték el a több mint félmillió magyar fogoly csaknem felét, és közülük kerültek ki az első hazai vörösagitátorok is. A két háború közti történetírás számos anekdotát ismer, amelyek szerint a bolsevikok erőszakkal és ételmegvonással fenyegették azokat a katonákat, akik nem támogatták a készülő kommunista forradalmat; ám az is igaz, hogy sok katona esetében nem volt szükség erőszakra.
A katonák állapotát és az agitátorok eszközeit ismerjük: a foglyok fáradtak voltak, betegségek is kínozták őket, az agitátorok pedig a háború végéről beszéltek; pedig a hordószónokok természetesen nem a háború végét akarták, hanem egy új polgárháború elkezdését. Ráadásul anyagi javakat, ételt, cipőt és fehérneműt ígértek nekik, és azt is, hogy „ha nem kapják meg, majd elvehetik”. Ezek a sorok kellőképpen illusztrálják a forradalmi, baloldali mozgalmak működési elvét: az éhező, lezüllött embereknek könnyű megélhetést és a magántulajdon felszámolását ígérték, így csábítva bele őket a forradalmi hevületbe. Fábián Béla helyesen látta meg, hogy a kommunizmus „mindig bosszúra, minden gyűlölségre épít”, mert „minden forradalmi propagandának első feladata az elmék megfertőzése”.
Szemben a marxista történetírással Ludwig von Mises gazdaságfilozófus szerint a mentalitás határozza meg a gazdasági kérdésekhez való hozzáállást; a szocializmus kétségkívül ilyen kérdés, és ezt remekül mutatja, hogy míg Fábián Béla szegény ügyvédként a fegyelmet, a kemény munkát és a hagyományokat helyezte előtérbe, addig Kun Béla hasonló társadalmi helyzete ellenére nem ilyen értékeket vallott. A felesége az emlékiratában leírja, hogy férje makacs, lusta ember volt; az apja iszákosként sokat verte, és felnőttkorára sem tanult meg őszinte emberi kapcsolatokat létesíteni.
Kommunistaként Kun büszke volt rá, hogy nem érdekelte sem a jogrend, sem a gazdaság: bármit hajlandó volt megígérni a tömegeknek, csak hogy megszerezze a támogatásukat. Egy ilyen anekdota szerint amikor a Tanácsköztársaságot támogató katonák megkeresték Kunt korábbi ígéretével – miszerint 5400 korona jár majd nekik –, ő válaszképp ígért nekik 5400 golyót.
Nem vad feltételezés, hogy Kunt korai újságírói sikertelenségei hajtották a szociáldemokráciától a kommunizmusig: amikor Garami Ernő szocialista politikus útlevelet kért a Tanácsköztársaság tényleges fejétől, Kun felidézte neki, amikor a Népszavába jelentkezett újságíróként, ám Garami elhajtotta őt.
„Ha maga akkor befogadott volna a szerkesztőségébe, akkor most nem így ülnénk egymással szemben” – mondta neki állítólag. Kun képességeiről egyébiránt mindent elmond, hogy maga Lenin is elolvasta egyszer egy pamfletjét; tekintve a bolsevizmus primitív és ösztönökre építő üzeneteit, efféle munkákat nem lehetett nehéz megírni. A forradalom atyja mégis ezt írta a füzet margójára: „A brosúra rendkívül gyenge, használatra alkalmatlan”. Kun egy másik pamfletjében a kapitalista sajtót „a nemzet zsírján és verejtékén hízó Molochnak” nevezte, a bibliai bálvány nevét használva, ami azóta is az antiszemiták kedvelt zsidóellenes szófordulata. Ezen persze nem kell meglepődni: a kommunista Balázs Béla is előszeretettel nevezte „bóchereknek”, vagyis zsidó vallástanulóknak ellenfeleit, és Jászi Oszkár is olyan szavakkal szerette illetni a zsidókat, hogy – Pelle János szavaival – ha az ember letakarná a szerző nevét, nyilas pamfletnak is tűnhetnének a Jászi-írások.
Kun nemzetietlen hozzáállása például Trianonhoz még pragmatikus volt; úgy vélte, hogy a terület mérete nem számít, ezért egy, a mai Magyarországnál kisebb területre is hajlandó lett volna átmenteni hazánkat, máshol azt írta, hogy a trianoni döntés tisztelete és elfogadása „a kommunisták nemzetiségi politikájának alapja Közép-Európában”. Amikor azonban Szent István „tökfedőjének” munkásöklök általi szétzúzásáról írt, már egyértelműen érződött soraiból a sértett, bukott emberek haragja. Egyébként az oly sokat emlegetett munkásság iránt sem volt benne szeretet: úgy vélte, minél rosszabb a munkásoknak, annál jobb a kommunizmusnak, hiszen a rossz körülmények csak még elkeseredettebbé, a kommunizmusra még nyitottabbá teszik a proletárokat.
Ez a minél rosszabb, annál jobb politika volt az, amely így beszéltette őt: „Sajnálkozni a szenvedő munkásosztályon – a nyárspolgár, a filantróp dolga. A forradalomár az új társadalom vajúdásának sikolyait hallva is a forradalom szívhangjait füleli.” Amikor megbukott, akkor is a munkásokat szidta távozás közben: „Ennek a proletariátusnak a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége!”
A hazához, a polgári értékekhez és a demokráciához való hozzáállást vajmi kevéssé határozta meg az ember társadalmi helyzete. Míg Fábián Béla Vázsonyi Vilmos liberális-legitimista köreihez tartozva az előbbiekért küzdött – és a két háború közötti időszak első antikommunista könyvének írója volt –, addig Kunt a személyes sértettségek, a fennálló rend iránti gyűlölet és a legaljasabb tolvajló ösztönök vezették.
A marxizmus minden progresszióról, demokráciáról szóló későbbi hazugsága ellenére Kun egyértelműen kimondta, mit is gondol a népképviseletről: „Mi a diktatúrát nemcsak hirdetjük, hanem valóban gyakoroljuk is.” A különbség igazán nem a kényelmes élet és a nehéz sors között volt; Fábián Béla sem volt gazdag ember, de még a fogolytáborban, rongyosan és éhesen is tudta, hogy – mint könyvében írta – „a lopás az lopás, a magántulajdon az magántulajdon, és az erkölcs pedig erkölcs”. Az efféle hozzáállás- és értékbeli különbségeket az értéksemlegesség és az erkölcsi relativizmus szemüvegén át nem lehet megérteni.
A szerző történész