Különleges jelentősége van annak, hogy éppen a Fidesz elsöprő választási győzelme után jelent meg Szakács Árpádnak a jobboldali politika számos jel szerint elhibázott kultúrafinanszírozásáról szóló cikksorozatának a leginkább visszhangosra sikerült darabja, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) vezetésének kultúrpolitikai irányát tette vehemens kritika tárgyává.
Prőhle Gergely válasza, majd Szakács Árpád viszontválasza új fénytörésben láttatta, mondhatni fényárba vonta a sorozatot, olyan helyzetet teremtve, amelyben nem lehet többé úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Mert tényleg nem lehet. A választások után vagyunk, s most valóban minden az eredmények értékeléséről szól. Ezen belül a kétharmados többséget elnyerő kormánykoalíció Budapesten mutatott szerényebb eredményeiről is. Ebben az összefüggésben hadd gazdagítsam a Szakács Árpád cikkei körül kialakult polémiát egy újabb szemponttal. Azzal, hogy a Fidesz gyengébb budapesti eredményeinek egyik magyarázata éppen a Fidesz kultúrpolitikusainak s az állami forrásokkal gazdálkodó kormányzati mecenatúrának a gyengébb teljesítménye.
A világpolitikában ható erőkivetítési folyamatokat ma már lehetetlen megérteni a soft power fogalmának, a kulturális vonzerő működésének megértése nélkül. S ha értjük ezt a jelenséget a világban, meg kell értenünk magunk körül is: nem feledve, hogy Budapest nemcsak az ország, hanem a magyar kultúra fővárosa is. S nem feledve, hogy a kultúra fővárosában a soft power hatékony, kulturálisan impozáns alkalmazása nélkül egy politikai erő végzetesen hátrányos helyzetbe kerül. Tetszik, nem tetszik, de aki Budapestet meg akarja nyerni, annak kulturálisan is vonzónak kell lennie.
Tény, hogy a Fidesz által kinevezett kultúrfelelősök nem tették jól a dolgukat. S ma már azt is látni lehet, hogy az el nem végzett munkát kétféleképpen nem végezték el.
Voltak, akik komoly posztot kaptak, s vezetői tapasztalataikat tekintve is alkalmasak voltak a számukra kijelölt feladat elvégzésére, de valamiféle értelmiségi széplélektől befolyásolva vagy a konfliktustól félve túlzásba vitték a gesztuspolitizálást, az eleve kedvezményezett pozícióban lévő ikonikus baloldali személyiségek helyzetbe hozását. Szakács Árpád tényfeltáró munkája jóvoltából már azt is tudjuk, hogy Prőhle Gergely szerepvállalását is ebben a körben lehet számontartani.
Félreértés ne essék: a gesztusoknak a kultúrában igenis helyük van, de ezt megfelelő arányérzékkel illik gyakorolni. Nem elfeledkezve arról, hogy a Fidesz körüli jobboldali politikai közösség joggal várhatja el, hogy legalább egy konzervatív kormány alatt megszűnjenek a jogosulatlanul szerzett versenyelőnyök. S ne érezze azt a konzervatív holdudvarba tartozó, tehetséges, invenciózus szerzők bármelyike, hogy ő továbbra is ellenzékbe szorult a saját kormánya alatt a saját hazájában.
Az el nem végzett munka másik típusa az volt, amikor egy hatásos koncepciót alkotó, s nem mellesleg jó kapcsolatokkal is rendelkező kulturális közszereplő komoly lehetőséget s akár törvényekben is rögzített kultúraszervezői lehetőségeket kapott, de a tömérdek pénzt úgy költötte el, hogy az öncélok beteljesítése mellett a saját politikai és kulturális közösségével szemben vállalt közcélok szolgálatával mérhetően adós maradt. Ebben a körben szó nem volt gesztusokról, a lojalitás kikezdhetetlen maradt, s nem hiányzott a harciasság, a bátor érdekérvényesítés sem. Ami hiányzott – az az eredmény. A mérhető eredmény.
Ha csak a Szakács Árpád-féle cikksorozatra reagáló jobboldali kultúrfelelősök körében maradunk, akkor leplezetlenül kiderül, hogy az el nem végzett munka másik körében is olyan, kellően illusztris személyiségek is vannak, mint például L. Simon László. Akit volt kulturális államtitkárként egészen ijesztő arról hallani a Szakács-cikkek ügyében, hogy a kultúrában nehezebben lehet átalakítani évtizedes megcsontosodott dolgokat. S akinek olyan kijelentésével kell szembesülnünk, hogy számára a kérdés az: a nemzeti, konzervatív oldalnak lesznek-e olyan írói, akik értékes, színvonalas, jó műveket alkotnak és a mi identitásunkat erősítik. Nos, aki ilyet mond, ezzel azt is mondja, hogy ilyen íróink jelenleg nincsenek. S ilyet mondani képtelen sértés, elkeserítő defetizmus. Elherdálása hitnek, lehetőségnek, felelősségnek.
Miközben persze mi mást mondhatna valaki, aki ura volt számos lehetőségnek, de most csak azzal mentegetőzik, hogy „a liberális mainstream elitet nem lehet egy nap alatt lerendezni”.
Szakács Árpád cikksorozatának talán ez a két fő tanulsága. Hogy néha a gesztusok száma indokolatlan, néha pedig az el nem végzett munka számtalan a jobboldal köreiben. Ebből a szempontból Prőhle válaszcikkének konszenzuskereső zárása is nagyon beszédes. Mint írja, számára létfontosságú, hogy minél több, főleg ifjabb embert tudjunk megnyerni az irodalom és általában a kultúra ügyének.
Ezzel viszont úgy tesz, mintha mit sem értene abból a szenvedélyből, ami Szakács Árpád cikkeit áthatotta: abból, hogy nem az a létfontosságú, hogy a fiatalok általában megnyerhetők legyenek, hiszen közülük a legjobbak szerencsére eleve benne élnek a kultúrában. Hanem az, hogy a fiatalok az agyonsztárolt liberális szerzők mellett másokat is megismerjenek.
A felfedezés örömével és izgalmával, a rangos szellemi kihívások tudatával. Az el nem végzett munka helyett elvégzendő feladatokra utal nagyon helyesen Szentmártoni János is, aki azt mondja, nem elég bosszankodni, hanem dologra kell magunkat fogni, hogy például nemzeti könyvesbolthálózatot vagy nemzeti irodalmi ügynökséget létrehozva is leszámolhassunk a kultúránkat fenyegető egyoldalúsággal és aránytalansággal.
Szintén az elvégzendő feladatokra, az előttünk álló sok-sok aprómunkára utal Ács Margit is, aki szerint a konzervatív oldal újságíróinak hangsúlyosabban kell teret nyerniük a média világában, hogy széles körben ismertté tegyük a legjobbjainkat. Ott pedig megfelelő és korszerű platformokat kell birtokba venniük ahhoz, hogy egyáltalán a hírét keltsék annak, van élet a kultúrában a Nagykörúton túl. Amíg ez nem történik meg, addig nem születik meg az az új narratíva, amelyikben érdemi szerepet játszanak, divatos szereplőnek számítanának az értékkonzervatív aktorok.
Vegyük hát észre, hogy a Szakács-féle cikksorozat így, ezeknek a feladatoknak a közös meghatározásával együtt teljesítette be igazán a sorsát. L. Simon László szerint a kultúrában másként kell mozogni, sokkal óvatosabban. Ez így van. De az óvatosság nem jelentheti a szakszerűség, a tudatosság és a jobbító akarat hiányát és a hatékonyan működő kommunikációs csatornák kialakításának elmaradását.
S addig soha nem válnak kérdésessé a korábban kialakult hatalmi státusok. Hiszen itt a pénz még nem minden. Mert tényleg úgy van, ahogy L. Simon László mondta: a kultúrában másként kell mozogni. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy csak éppen mozdulnánk már meg végre, az isten szerelmére! Addig pedig tanúsítsunk polgári magabiztosságot és nagyvonalúságot, ahogy Prőhle Gergely kérte.
De már ne vele szálljunk vitába érte. Inkább nyerjük meg a választásokon a jobboldalnak végre Budapestet is. S aki nem hiszi, hogy ehhez a célhoz a leginkább dominánsan a kultúrán keresztül érhetünk el, az semmit nem ért ennek a világvárosnak a lüktetéséből. A puha hatalom adta nagyvonalúan kemény magabiztosság erejéből.
A szerző író, szerkesztő