Tulajdonképpen csak kultúrharc van. A nemzeti minimum hiányáért is az a kultúrharc felelős, amely természetesen nem a rendszerváltás idején kezdődött, hanem 1945-ben.
A kommunista hatalomátvétel a magyar történelem ezeréves folytonosságát brutálisabban szakította meg, mint a török uralom. Nem vagyunk tudatában annak, hogy mit veszítettünk el abban a tizenöt évben, amikor a tradicionális magyar kultúrafejlődés teljes felszámolása zajlott.
Fizikailag is megsemmisítették az addigi kulturális elit 99 százalékát, és szinte teljesen kitörölték a közös emlékezetből a XIX. és XX. század első felének írásos emlékeit. Írók, költők, filozófusok, társadalomtudósok, újságírók, értelmiségiek, művészek generációi tűntek el a semmibe, egy teljes nemzet szellemi erejét cserélték le az egy százaléknyi kommunista szellemi elitre meg az árulókra és a hasznos idiótákra, valamint később első generációs értelmiségiekre.
A sztálinizmus évtizedének végére Magyarországon létrejött egy olyan kulturális rendszer, amely a marxista doktrínán alapult. Hitlerjugendi precizitással képezte ki a következő nemzedékek értelmiségét, származási alapon, tulajdonképpen a sztálinista ideológiának teljesen megfelelően. A hatvanas évek második felének puhulása nem a polgári értékek finom felfedezését és beemelését jelentette, hanem a sztálinizmuson kívüli marxista, általában még annál is szélsőségesebb nézetek vitába emelését.
El szoktuk felejteni, hogy Kádár János nem véletlenül kényszerült kétfrontos harcra, baloldalán néhány tehetségtelen moszkovitán kívül leginkább annak az értelmiségnek az elődei és mostani nagy öregjei fordultak elő, akik – miután Kádár ügyesen pacifikálta őket – a rendszerváltást követően egységes budapesti, nyugatos, liberális, egyetemi és akadémiai értelmiségként bukkantak elő.
Csodálatos könnyedséggel, a normális ember számára felfoghatatlan pofátlansággal mentették át magukat és a hálózatukat mint a magyar kultúra egyetlen letéteményesei, a mucsaiak ellenpontjai. Ez utóbbiak volnánk mi, vagyis mindenki más.
A magyar kultúra nem a kommunista rendszer hivatalos kultúrpolitikájában, a magyar egyetemek társadalomtudományi és művészeti fakultásain, hanem a véletlenül el nem égetett családi könyvtárak polcairól válogató nagyszülőknek és az úgy-ahogy még a nyolcvanas évekig megmaradó magánkapcsolati rendszereknek köszönhetően élte túl ezt a dúlást.
A népi-urbánus ellentét nemcsak kultúrvita volt, hanem életformák és életcélok közötti kibékíthetetlen ellentét is. A budapesti liberális és a hozzá kapcsolódó vidéki egyetemi elit a forrásösszevonás optimalizálását tekinti a fő céljának. Ez a rivális gondolkodási közösségek létrejöttének megakadályozását jelenti, mert ennek a közegnek a kultúrfölénye a verseny hiányán nyugszik.
Azon, hogy az életképes, normális emberi életet biztosítani, sőt megszervezni képes ideológiák, a konzervativizmustól a valódi (most már eredeti) szociáldemokráciáig (mert ma már az is konzervatív ideológiának számít) ne rendelkezzenek Magyarországon tanszékekkel, műhelyekkel, személyiségekkel, intézményekkel. Hogy mindenki, aki felbukkan a művészeti és tudományos élet határán, bármit is hoz otthonról vagy a középiskolából, azonnal liberális buborékba kerüljön. Így vagy úgy, de végül az ő emberük legyen.
Harminc év alatt alig valamit emeltünk vissza a történelmi Magyarország kultúrájából a közoktatásba. Mindenütt továbbra is a marxista–sztálinista értékítéletek érvényesek, és annak megállapítása, hogy milyen tudás, milyen művészeti eredmény értékes, érvényes, továbbra is ugyanannak az elitnek a kezében van, amelyik most is ünnepli az előző elit legyilkolását, azt szükségszerűnek, helyesnek, mi több, elég pofátlan hozzá, hogy még erkölcsösnek és etikusnak is tartsa.
Mi lehetne az alapja egy nemzeti minimumnak, konszenzusnak egy ennyire szélsőséges ideológiai csoporttal? Attól tartok, semmi.
A Magyar Idők most fellángoló kultúrvitájában az érintettek jó szándékát nincs alapom megkérdőjelezni. De egy olyan virtuális valóságban próbálnak meg érveket felsorakoztatni, ahol a fehér zászlós parlamentert hagyományosan lelövik. Annyi történt csupán, hogy a konfliktus látszólagosan átkerült a mi térfelünkre.
A harmadik kétharmad után ugyanis jogosan kérdezzük meg a kormányunkat, hogy miért is támogatja továbbra is egy olyan kulturális zárvány primátusát, amely nemcsak a kormányt és annak értelmiségét gyűlöli halálosan, hanem a magyar államiság minden hagyományát is tagadja?
Az ellen nincs kifogásom, hogy az európai kultúra részeként például olyan alternatív színházakat támogasson az állam, amelyek művészeti produktuma katarzisként a hányást kínálja. Ez ma a nyugati kultúra fő iránya. Nézhetetlen, olvashatatlan, hallgathatatlan, egyszerűen elviselhetetlen. De látnunk kell, hogy megriadhassunk tőle. Ami érték, az Nyugaton is alapvetően konzervatív.
Nem az a baj, hogy a kulturális zárvány túlreprezentált tagjai is kapnak állami juttatást. Az a baj, hogy más valójában nem kap. A magyar társadalomtudományi és művészeti pénzek szinte teljes egészében úgy költődnek el, hogy azokból semmi olyan tudományos eredmény, művészeti alkotás nem születik, amely valójában a magyar valóságra, problémákra, kihívásokra reflektálna. A nyugati fősodor marhaságait próbálják meg egy teljesen más állapotban lévő társadalomra alkalmazni, habár már az is nyilvánvaló, hogy ott évtizedek óta a saját helyzetüket sem képesek értelmezni.
Mi, magyarok ma úgy létezünk, hogy a kultúránk nem minket szolgál, hanem egy ideológiát. Pontosan ugyanolyan kulturális gyarmat vagyunk, mint 1990 előtt, a komprádor elit is ugyanaz. Igazából még ideológiát sem váltottak. Néhány fogalomcsere után ugyanazokat a kliséket alkalmazzák. De ezt igazából mindenki tudja. Számtalan erkölcsi ellehetetlenülésük és nevetségessé válásuk ellenére még mindig erkölcsi sarokpontként tudnak működni, mert hagyjuk. És ne reménykedjünk, hogy a nemzetközi megítélésünkön még lehet rontani, teljesen értelmetlen arra hivatkozva kerülni a konfrontációt.
Ma a nem szélsőliberális művészek, szakemberek, kutatók számára majdnem ugyanolyan csekélyek a jó értelemben vett karrierlehetőségek a művészetben, a tudományosságban, mint az előző harminc évben bármikor. Az egyetemi rendszerben csak néhány sziget tekinthető nem liberálisnak, azokon kívül pedig tudományt művelni a lehetetlennel határos. Ezek az elitek semmilyen konkurenciát nem tűrnek meg.
Nincsenek független ösztöndíjak a (valódi) függetleneknek, nincsenek olyan közösségi kezdeményezések, amelyek lehetővé tennék, hogy a liberális háttérzaj és destrukció nélkül kommunikálhassunk. Mindig magunkon kérjük számon a toleranciát, így olyan értéktelen művészeti és tudományos karriereket fogadunk el, amelyekről még a saját közegük közbeszéde is lesújtó véleménnyel van.
A tudományos és művészeti karrierek segítésére szánt összegeket sokkal szélesebb körben kellene elérhetővé tenni. A jelenlegi körülmények között az lenne a leghelyesebb, ha a normális polgári létben egzisztáló, magának a hivatalos tudományosságon és művészeten kívül piaci karriert építő tehetséges embereket lehetne „részmunkaidőben” visszaintegrálni az értelmiségi létbe.
Nemcsak a konzervativizmus, nemcsak a jobboldaliság, hanem gyakorlatilag a nemzeti kultúra sem intézményesült még annyira (vissza) nyolc év egyébként vállalható kormányzás után, mint kellene. A kultúrharc a fiatalok lelkéért is folyik. Vesztésre állunk. Még mindig ellenfeleink – akik minket az ellenségeikként határoznak meg – nevelik és oktatják a mi gyerekeinket is. Egyszerűen nem mehet ez így tovább!
Szerintük nem is kellene léteznünk. Sem a nemzetünknek, sem a kultúránknak. Csak a saját létüket tekintik jogosnak, sőt szükségszerűnek. Ennek fényében különösen nevetséges az a gondolatunk, hogy mi és a kormányzatunk őket csökönyösen a magyar kultúra részének tekinti. Ez a konglomerátum a jelenlegi európai kultúra része, azé, amely éppen elpusztítja azt a világot, amelyben él. Egyedül az a pénz köti ide, amit kiprésel a mindenkori magyar kulturális és oktatási költségvetésből. És az, hogy máshol ennél sokkal kevesebbel kellene beérnie.
A szerző szociológus