A magyarok hazája a Kárpát-medence, amely szinte tökéletes földrajzi egységként a közép-európai régió délkeleti talapzatát, egyben a Balkán-félszigetre és a déli tengerekre nyitott kapuját jelenti. Közép-Európa pedig magába foglalja hazánk jelenlegi legfontosabb nemzetközi politikai szövetségét (visegrádi négyek), ám jócskán túlnyúlik azon: vita tárgya, hogy Németország és Olaszország egyes részei politikai értelemben a térségünkhöz tartoznak-e, és hasonló dilemmát jelent Szerbia, Montenegró, Nyugat-Ukrajna vagy Moldova hovatartozása is.
Az efféle elhatárolásokban pedig legalább annyit számít az önbesorolás, a polgárok és elitek szubjektív érzete, mint a földrajzi vagy az aktuális politikai konstelláció. Honnan ismerjük fel biztosan Közép-Európát?
Közép-Európa partjait három tenger mossa, aminek, mint a lengyel Trimarium (angolul Three Seas) kezdeményezés mutatja, komoly jelentősége van. Másrészt fontos ismérve a régiónak, hogy az itt élő népek-nemzetek sorsáról az elmúlt 300-500 évben jellemzően a régión kívül eső központokban döntöttek más népek-nemzetek vagy egy-egy birodalom elitjei.
Közép-Európa az a hely, ahol legalább száz éve nem található meg egyetlen birodalom vagy legalább európai nagyhatalom fővárosa sem. Közép-Európa definíciójához tartozik továbbá, hogy ez a XX. századi német–orosz versengés terepe, ami paradox módon mégsem zárja ki egyes német ajkú területek idetartozását. Közép-Európa legismertebb újkori szerepe tehát: ütközőzóna, puffer, szatellit.
Ha fájdalmasnak érzi az olvasó a fenti felsorolást, jó helyen van a szíve. Vég nélkül sorolhatnánk ugyanis a térség lakóinak heroikus küzdelmeit, lenyűgöző tudományos, kulturális teljesítményét, és megemlíthetnénk a középkor impozáns államalakulatait: a Magyar Királyságot vagy a Jagellók államait. Hogy ehelyett a régió nemzeteinek már-már hagyománnyá vált önrendelkezés-hiányára helyeztem a hangsúlyt, annak egyszerű oka van: éppen ebben a problémában látom a történelmi fordulópont lehetőségét.
A kommunizmus kiűzése után térségünk államai egymás után váltak a nyugati intézmény- és szövetségi rendszerek tagjaivá, ami egyszerre jelentett történelmi, gazdasági, szociokulturális igazságtételt a magukat mindig a nyugati világ részeként meghatározó nemzeteknek és biztonsági garanciát a szovjet-orosz birodalom esetleg feltámadó hatalmi ambícióival szemben. Egyet nem jelentett azonban az európai integráció: valódi emancipációt Nyugat-Európával gazdasági és politikai értelemben.
Nemcsak az uniós intézményekben botorkáltunk majdnem egy évtizeden át kissé megilletődve. A csatlakozások módja egyben azt is jelentette, hogy Közép-Európa ismét önmagán kívül keresett és talált magának követendő irányt és modellt.
Hogy mindez változóban van, azt semmi nem illusztrálja jobban, mint német vagy németalföldi beszélgetőtársaim őszinte csodálkozása, tágra nyílt szemű zavarodottsága, amikor a véleményük igazságként történő elfogadása helyett Magyarország, Lengyelország, Bulgária vagy Lettország fiai és lányai önálló gondolatokat vetnek fel Európa jövőjét és az unió működését illetően. Ez az őszinte értetlenség mutatja: bár legtöbbünk 14 éve itt van az unióban, valójában csak most érkeztünk meg. A megérkezés, a varsói és budapesti gyors lendülete és a nyomában megtapasztalt zavar a régebben érkezettek részéről lehetőséget teremt. De mire is?
Történelmi pillanatunk lényege abban rejlik, hogy Közép-Európa, miután gazdasági teljesítménye és a nemzeti önrendelkezést nagyra értékelő, a józan ész talaján álló polgárai erre felhatalmazták, végre saját kezébe veheti a sorsát. A minden politikai döntésünket vezérlő csillag, a nemzeti érdek meghatározása immár nem kell hogy Moszkvában, Brüsszelben, Berlinben, Párizsban vagy Washingtonban történjen.
A történelmi pillanat felelősséget ró a közép-európai államok választott vezetőire: nem szabad elszalasztani a lehetőséget, hogy a szolgai mintakövetés helyett a mintateremtést, a politikai és kulturális gyámság helyett a nagykorúságot válasszuk. Saját utunk megtalálásához pedig szükség van néhány útjelző karó leverésére.
Először is, ne féljünk a választókra hallgatni. Közép-Európa polgárainak megvan a magukhoz való eszük, nem ülnek fel az utópiáknak, az igazodást és a kompromisszumkötést önmagát önmagával igazoló jónak feltüntető liberális újbeszédnek. A Századvég Alapítvány Project28 nevű, az unió összes államában elvégzett kutatásának tanúsága szerint Közép-Európa polgárai ugyanakkor optimistábban tekintenek a jövőbe, mint nyugat- vagy dél-európai társaik.
Talán éppen a józan ész és a jövő generációkba vetett hit kombinációja okozza, hogy régiónkat dolgos emberek lakják, akik az Egyesült Királyságtól Ausztriáig bárhol megállják a helyüket, ahol igényt tartanak a munkájukra. Érdemes tehát választóink akaratát képviselni, legyen szó az unió általános reformjáról vagy a migrációs válság kezelésének nevezett brüsszeli orosz rulett elutasításáról.
Közép-Európa vezetőinek szorosabb együttműködésre kell törekedniük annak érdekében, hogy térségünk megkezdett gazdasági emancipációját magasabb sebességbe kapcsolhassuk. Nem kell futurológusnak vagy technológiai optimistának lennünk ahhoz, hogy érzékeljük: a 2010-es években kezdődött elképesztő technológiai fejlődési hullám évtizedekig velünk marad, ezért a tudományos-ipari innováció vívmányainak korai alkalmazói tartós versenyelőnyt építhetnek ki a globális gazdaságban, ami tovább növeli majd politikai mozgásterüket.
Történelmileg forrásszegény régiónk viszont ebben nem támaszkodhat teljes mértékben a külföldi működőtőke importálására, itt az ideje tehát, hogy Orbán Viktor miniszterelnök szavaival élve beruházzunk egymás gazdaságaiba. Felbecsülhetetlen fontosságú továbbá a Közép-Európa térségeit egymással és a világkereskedelem fontos útvonalaival összekötő infrastruktúra kiépítése is, legyen szó olaj- vagy gázvezetékekről, autópályákról és vasutakról, 5G internetkapcsolatról vagy éppen légi közlekedési és hajózási folyosókról. Évszázadok után végre e területen is hozzánk kerülhet a döntés lehetősége.
Az infrastrukturális összeköttetések részben választ adnak térségünk biztonsági dilemmáira is, hiszen méltán rettegett energiafegyverétől megfosztva az orosz medve is kisebb fenyegetést jelent majd országainkra. A szorosabb védelmi együttműködés és integráció ettől függetlenül fontos mind a hagyományos, mind pedig az új típusú biztonsági fenyegetések terén. NATO-elkötelezettségünk és az európai védelmi kapacitások erősítése egyaránt a térség államainak önrendelkezését növeli, érdemes tehát élen járni e területeken is.
Végül, de nem utolsósorban biztonságunk és gazdaságunk erősítését egyaránt szolgálja az Európai Unió további és sürgős bővítése, elsősorban a Nyugat-Balkán államaival, később pedig Kelet-Európa országaival.
És hogy miként képzelhetnénk el a közép-európai térség szorosabb együttműködésének gyakorlatát? Érdemes ebben is a visegrádi négyekre tekinteni. A V4 bővítése nincs napirenden, realitása és szükségessége sem látszik.
Ehelyett érdemes volna a közép-európai együttműködésnek átemelni Visegrád legfontosabb erényeit: értékalapú együttműködésünkben arra fókuszálunk, ami összeköt, és nem arra, ami szétválaszt; ideológiai kakaskodás helyett pragmatikus, egymás érdekeit figyelembe vevő egyezségeket kötünk; kifelé pedig a politikai kreativitást segítségül hívva nyitottságot és rugalmasságot demonstrálunk, kölcsönösen előnyös kapcsolatokra törekedve a világ bármely államával vagy térségével.
A szerző a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója