A legelső, még királyvárónak nevezett helyiségcsoport Ferenc József és Erzsébet királyné számára létesült 1877-ben, tíz évvel a kiegyezés után, a Nyugati pályaudvaron. August de Serres és Gustave Eiffel korszerű vasszerkezetes alkotása Magyarország felívelő korszakát éppúgy meghatározta, mint a többi közintézmény: a Kúria, a Várkert Bazár, a Szépművészeti Múzeum, a Vár palotaegyüttese és más műemlékeink.
Az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb pályaudvarát rekordidő – három év – alatt húzták fel. Kevéssé ismert, hogy a tervező csupán 1889-ben, az Eiffel-torony építésével vált világhírűvé.
A Nyugati neobarokk királyvárója jól tükrözi azt a gazdagságot és pompát, amelyet az ország Tisza Kálmán, a napjainkig legtovább, közel tizenöt éven át szolgáló miniszterelnöke idején képes volt felmutatni.
Ám a rohamos építkezés nem egyetlen érdeme a kormányfőnek és „vasminiszterének”, Baross Gábornak. A folyamszabályozás, az árvíz után Szeged újjáépítése, az Országház, a büntető és a polgári törvénykönyv, a közigazgatás átfogó reformja, a zavaros pénzügyi helyzet rendezése és sok más előremutató intézkedés ugyancsak Tisza Kálmánnak és kabinetjeinek köszönhető.
A Nyugati pályaudvar reprezentatív terei már belépéskor lenyűgözők. Az ajtó melletti lámpákat kovácsoltvas koronák díszítik. Fölöttük olvasható a Monarchia jelmondata: Viribus unitis (Egyesült erővel). A királyváró három tökéletes arányú helyiségből áll. Mindegyikben freskók, stukkók, csiszolt tükrök, csillárok vannak. A fogadóteremben egy hatalmas márványkandalló áll, amely ma is működőképes.
Innen nyílik a munkamániás Ferenc József dolgozó- és fogadószobája, majd a lóhere alakú, tükörfalú Erzsébet-terem. Legritkábban a királyné kertje látható az oszlopos, félköríves pergolával. A három szoba valóságos ékszerdoboz. Jó szándék, ízlés, akarat mind arra irányult, hogy a Magyar Királyságot és fővárosát Európában méltón elhelyezze.
A második elkülönített fogadóhelyiség, a Ferihegyi repülőtér kormányvárója már a légikikötő létesítésekor szükségessé vált. A terület egykori tulajdonosáról, Mayerffy Ferenc budai serfőzőről elnevezett földdarab beépítésére – a tervezéssel együtt – 1939–1944 között került sor.
Nagyobbra méretezték, mint a londoni Heathrow repülőteret. A sík felület kialakításához elhordták a „hegyet”, egy 147 méter magas dombot, majd a modern magyar építészet egyik megújítója, ifj. Dávid Károly egy hatalmas repülőgépre emlékeztető épületegyüttest tervezett. Gondolt a kilátásra is, ezért a főépülethez egy akkortájt ritka teraszt csatolt. Az utasok és kísérőik, illetve az érkezőkre várakozók kedvenc helyévé vált.
Az 1505 hektáros, tizenöt Margitsziget nagyságú Ferihegyi repülőtér a kontinens legkorszerűbb létesítményének számított. Úgy váltotta föl a mátyásföldi és a budaörsi repteret, valamint a Szabadság híd budai hídfőjénél kialakított hidroplánkikötőt, mint a villamos a lóvasutat. Az épületet még a szocreál ízlésterror idején sem sikerült elrontani. Csak a kormányvárót alakították át a műbőr fotelek, bársonypamlagok, PVC-asztalok és a kocsmai könyöklőre emlékeztető bárpultok neonfényes förmedvényévé.
2006-ban felmerült, hogy a külföldieknek kimondhatatlan nevű repteret Bartók Béláról nevezzék el, végül születése 200. évfordulóján Liszt Ferencét kapta (a köznyelvben hamar lisztferivé vált). A régi épület ma ipari műemlék, míg a 2-es és a 2B terminál évente közel ötmillió utast fogad.
A balliberális kormányzat, ahogy a Malévot, a repteret is csődbe vitte, majd privatizálta. Később ugyanezt tette a MÁV teherszállító üzletágával és a közművekkel. Kisebb csoda, hogy legalább a sínhálózat és az állomásépületek magyar kézben maradtak.
Minden mást, köztük az energiaszolgáltatókat és a Molt a 2010-ben felálló új kormánynak kellett visszavásárolni. Ma a Liszt Ferenc repülőtér a német Hochtief AirPort GmbH tulajdona, amely sokmilliárdos fejlesztést hajtott végre.
A légikikötő utasforgalma jelenleg közel 13 millió fő, de a tervezett ötéves, ötvenmilliárd forintos beruházással 18 millióra duzzad, továbbá felépül a 3-as terminál és a gyors ütemben bővülő áruforgalom központja, a Cargo City.
Az utóbbi két kormányzati ciklusban a vidéki városokat, a várakat és kastélyokat, s leginkább a fővárost sikerült megújítani. Felsorolni se könnyű, hány állami beruházás történt, hogy Budapest visszanyerje régi fényét. Az évszázad korrupciós ügye, a négyes metró építése befejeződött, lecserélték az elrozsdállt metrókocsikat, felújították a Kossuth teret és Buda két szégyenfoltját: a Széll Kálmán teret és a Várkert Bazárt. Megkezdődött a királyi vár rendbehozatala és a múzeumi negyed kiépítése a Városligetben.
A főváros kerületei a rendteremtésben olyan példát mutattak, amilyenre a háború óta nem került sor. A MOM Kulturális Központ, a belvárosi Palotanegyed, a millenniumi városközpont, a zugligeti lóvasút-végállomás, a Fradi-pálya és Népstadion újjáépítése csupán szakaszai az átfogó rekonstrukciónak, amely a Blaha Lujza tér és a Corvin áruház rendbehozatalával folytatódik.
Ehhez képest a pesti Duna-part egyik leglátványosabb épülete, a Bálna a Demszky Gábor-féle balliberális városvezetés csődjének iskolapéldája. Kas Oosterhuis holland építész és Lénárd Ilona a régi raktárakat üveghéjjal összekapcsolva az egykoriból merőben újat hoztak létre, csakhogy elszámolási viták miatt évekig üresen állt. Végül a fővárosi önkormányzat 2012-ben birtokba vette, a hibákat kijavíttatta, majd kulturális és kereskedelmi központként a közönség rendelkezésére bocsátotta.
Itt került sor immár másodízben arra, hogy a választási eredményeket a Fidesz–KDNP-szavazók figyelemmel kísérhessék. Az épület egy estére kormányváróvá alakult. S mivel a tömeg még a Bálna tágas, többszintes tereibe se fér, hátul kellett egy óriáskivetítőt felszerelni. Jó pár ezer ember szorult a Bálna mögötti terecskére, de belül is legkevesebb ezren voltak.
Olvasom egy balliberális portálon: a késő éjszaka véget ért összejövetel után a megjelentek, nercbundás hölgyek és Armani öltönyös urak méregdrága terepjárókban, Mercedesekben és Lexusokban távoztak. Az ordas demagógiát megmosolyogtam (volna), ha nem mutatna messzebb az ellenzék csúfos kudarcánál. Ha nem arra vallana, hogy a foglalkozásszerűen hazudozó média(segéd)munkásoknak a rágalmazással eszük ágában sincs felhagyni.
A tömeg gyalog indult haza, luxuskocsi a környéken se látszott. Annak ellenére, hogy a Bálna vendégei közt jócskán képviseltette magát a vidéki és a fővárosi csúcsértelmiség, akadémikusok, egyetemi tanárok, élsportolók, képzőművészek, színészek, rendezők s mindenekelőtt temérdek jó arcú fiatal. A sokaságba vegyülve jártak-keltek miniszterek, államtitkárok és különböző állami intézmények vezetői. Nem tudom, kit neveznek kiváltságosnak – én biztosan nem tartozom közéjük –, de gőgös küldetéstudatot egyikükön se láttam.
A hangulatot nehéz szavakkal leírni. Az esélyeket barátok, ismerősök és vadidegenek bizakodva latolgatták, mintha egy rég megkezdett társalgást folytatnának. A „kormányváltás” opciója szóba se került, annál inkább a kormányféltés. Ezért jöttek el, és várták Orbán Viktor bejelentését, amelynek első mondata így szólt: „Kedves barátaim, győztünk.”
Győztünk mindannyian. Azok is, akik a darabokra töredezett ellenzék valamely formációját választották. Az ország immár harmadszor szavazott kétharmaddal a nemzeti önállóságra, a boldogulásra és a fejlődésre, amelynek többek közt a Nyugati pályaudvar építése köszönhető. Ezért (is) hiszem, hogy a következő kormányzati ciklusnak nyertesei leszünk valamennyien, határon inneni és túli magyarok egyaránt.
A szerző író