Múlt kedden három öltönyös ember jött ki a Parlamentből. Ez volt a bűnük a téren zajongó csőcselék szemében. Hogy onnan jöttek. Hogy bent voltak. Hogy meghívták őket, és el is mentek az Országgyűlés alakuló ülésére. Ezért volt részük verbális agresszióban, lökdösődésben és köpdösésben. Ezért kellett őket rendőrsorfal védelmében kimenekíteni a térről.
Kérdés, mikor gyógyulnak be az ott szerzett lelki sebek. Nemcsak a református egyházi vezetők, de egyikünk sincs hozzászokva az ilyesféle jelenetekhez. Legfeljebb tévén keresztül, de azt már megszoktuk. Mert megszokhatatlan, amikor ott állsz a hullámzó tömeg közepén, és azt érzed, hogy minden idegszálukkal gyűlölnek, mert nem fogadnak el senkit, aki más és mást akar.
Ne legyen része ilyesfajta gyűlöletesőben egyikünknek sem. Ezért szavaztunk a békesség útjára. Nem arra a kisebbségre, amelynek csak gyűlöletből van kétharmada. De a kutya ugat, a karaván halad. A templomokban e hét vasárnapján is hirdetni fogják a békesség evangéliumát, és talán most azokért az emberekért is imádkozni fognak, akik nem leltek békességet. Akiket könnyen manipulálhatnak, akiknek kell a mindennapi balhé, ha már forradalomra nem képesek. Akik, lám, nekimennek mindenkinek, aki nem ők. Féktelen dühükben vörösre gyúlt ábrázattal ordítanak. No nem a rendőrpofontól vöröslik az arcuk, mert azt nem kaptak, bármennyire is vágytak rá, és próbálták sokféleképp kiprovokálni. Hiszen milyen jó lenne egy vezető hír a nyugati sajtóban az orbáni rendőrállamról! A tudósítók csőre töltött objektívvel lesik a remélve várt csattanást.
Azt is tudjuk, hogy ha egy békemeneten érne atrocitás egyházi személyiségeket, az pillanatokon belül vezető hír lenne itthon és külföldön. De így csak mély csend honol. Elfogytak a szavak. Elfogyott a szolidaritás. A bátor kiállás, hogy fiúk, lányok, ezt azért mégse! Mert hiszen minden ilyen atrocitás azt üzeni országnak-világnak: ezek akarnak itt rendszerváltást? Ezek elégedetlenek a választási eredménnyel? Ezek beszélnek diktatúráról? Amikor szabadon, minden korlátozás és kordon nélkül vonulhatnak, üvölthetnek, nem tisztelve sem embert, és most már tudjuk, hogy Istent sem?
Hol vannak ilyenkor a maguk keresztyénségét kampányelemként lobogtató ellenzéki szónokok? Lukácsi Katalin hitoktató? Márki-Zay Péter egyháztanácsos? Mikor beszélnek már az övéiknek végre a szeretetről is? Arról, hogy a harag és a bosszú nem old meg semmit? Arról, hogy hiába ordítasz nyomdafestéket nem tűrő szavakat a tőled két centire álló arcába, attól neked még nem lesz jobb? Vagy arról, hogy az egyházi méltóságok zaklatása, a rendőrnők és rendőrök ordenáré gyalázása, a forgalom korlátozása szépen csürhévé zülleszti ezt az anarchista utcai társaságot, akikkel már az ellenzéki pártoknak is derogál mutatkozni? Lassan már csak azok maradtak az utcán, akik a hétvégi bulik előtt egy jó kis üvöltéssel, forradalommal hangolnak. Mintha az orbánozásra jobban csúszna a sör.
A parlamentben a munka elkezdődött, minden halad tovább a maga medrében. Ahogy a többség akarja. Be lehet állni a sorba, vagy lehet tovább kiabálni. Aztán két káromkodás közben rájössz, hogy egyedül maradtál a Mi vagyunk a többség! szólamoddal. Vagy inkább sirámoddal, amit aztán szépen becsomagolhatsz és viheted haza, eltenni a lelkedbe holnapra, holnaputánra, bespájzolni, nehogy véletlenül kifogyj a gyűlöletből.
Sokan észrevették, hogy Szenn Péter, a horvátországi magyar reformátusok püspöke, Huszár Pál, a magyarországi református egyház világi elnöke és Gér András zsinati tanácsos egy rossz szót sem szólt a tüntetőkről. Az őket ért inzultusról azt mondták: a bibliai ige szellemében a rosszat jóval szeretnék legyőzni. Méltatlannak érezték ugyan a helyzetet, amelybe csöppentek, de a veszély láttán is összefogtak. Így, összekapaszkodva vigyáztak a 76 éves társukra, nehogy fellökjék őt a demokrácia elkötelezett hívei a diktatúra sötétje miatti félelmükben.
Van úgy, hogy a köpés célt téveszt, és beteríti a köpködőt.
A szerző újságíró, Nagyvárad