„Közös felelősségünk, hogy mindent megtegyünk a Recsken és a többi kényszermunkatáborban történtek feltárásáért, megismertetéséért, hogy az áldozatok szenvedése ne legyen hiábavaló. Legalább az utókor erkölcsi ítéletet mondhasson a felelősökről, ha már a rendszerváltozás egyik nagy adósságaként az igazságszolgáltatás előtt nem kellett felelniük.” Saját szavaiból így rakható össze Gulyás Gergely beszédének lényege, amelyet az idei recski megemlékezésen mondott el. Elmondhatjuk: a barnáról a vörösre váltott terror hazai évtizedeiről méltánytalanul hiányos a képe, töredéknyi az ismerete a mai, ebből következően majd a jövő nemzedékének is.
Olykor olybá tűnik, mintha csupán közjogi értelemben lennénk túl ezen a korszakon, mert a bűnösök a legcsekélyebb felelősségre vonás nélkül, mintegy „átnőttek” a vörös diktatúrából a demokráciába. Sőt, az ő érdekcsoportjaik utódpártjai, pártocskái mondják magukat napjainkban is a leghangosabban kizárólagos demokratáknak. Gulyás Gergely minden bizonnyal ezért hangsúlyozta, hogy a vörös diktatúra felelőseinek nemzetellenes gaztettei fölött legalább az utókor mondhasson erkölcsi ítéletet. Ennek pedig elmaradhatatlan előfeltétele, hogy tárjuk fel a Recsken és a többi kényszermunkatáborban történteket. Mint furcsa módon napjainkban, akkor is nemzeti identitásunk volt útban, amelyet leginkább a falvak, a parasztság hordozott.
A vidéki, a falusi Magyarország társadalmának kívánt kezdeményezésemre üzenni 2002 tavaszán, az országban elsőként Karcagon felállított kopjafa, amelynek avatását miniszterelnökként levélben üdvözölte Orbán Viktor: „Ez a politikai szándék arra vállalkozott, hogy ösztönözze a parasztság ellen elkövetett kommunista bűnök feltárását, megismerését, mert a múltból soha semmit nem szabad végképp eltörölni…” Vagyis ha nem ismernénk a történelmet, tudatlanok, tehát gyengék és védtelenek maradnánk, s így ismét elszenvedhetnénk az elődeink elszenvedte fájdalmakat.
Ma is elszenvedjük, hiszen fél évvel a választások előtt még harsányabb hangerővel kezdtek vijjogásba a vészmadarak, akiknek megújult az eszköztára is. Nemcsak hazugok és gyűlöletkeltők. Kiegészítették repertoárjukat a mindenféle reálpolitikát nélkülöző demagóg vágyálmok hangzatos szólamaival, amelyeket gyalázkodó, gyomorforgatóan ízléstelen óriásplakátjaikon is hirdetnek jobbító, figyelembe vehető programok híján. A régebbiek, a múltat végképp eltörölni szándékozók szánalmasan, megmosolyogtatóan adják önmagukat, de egymás között attól rettegnek, hogy 2018-ban végképp alámerülnek az önzést rangra emelő liberalizmussal kéz a kézben járó ősbolsevizmus (reméljük) utoljára felhabzó szennyében. Rettegésük valóban jogos, hiszen már többszörösen ki lettek próbálva, nem váltak be, csak romboltak és mérgezték az egészséges magyar lelkeket.
Szomorú szülőföldi emlékeim egyike, amikor gazdatiszt (uradalmi főintéző) nagyapám azért kapott agyvérzést és halt meg, mert kuláklistásként el kellett hagynia kisbirtokával együtt az alig néhány évvel azelőtt felépített tanyáját, hogy azt az akkor alakult állami gazdaság birtokába adhassák. A párttitkár 1954-ben az ő és az apai nagyapám „kulákbűne” miatt nem engedélyezte, hogy gimnáziumba mehessek továbbtanulni. Így a hétéves bányászélet közben szereztem meg az egyetemi továbbtanulásra is jogosító bányatechnikusi érettségi bizonyítványt. Ám későbbi egyetemi tanulmányaimat is beárnyékolta, hogy közben 1956-os tatabányai „ellenforradalmi” tevékenységem miatt a meghurcoltatáson kívül a kulákszármazású mellett megkaptam az „ellenforradalmár” megbélyegzést is.
A másik, akkor, gyermekként feldolgozhatatlan emlékem korábbi, 1950–53 közötti, és szintén szülőfalumhoz, Tiszaszentimréhez kapcsolódik. Ma is eleven emlékem a fegyveres egyenruhások által őrzött deportáltak mezei munkája. Ráadásul éppen a meghalt nagyapám elvett tanyáját, kisbirtokát is magába foglaló állami gazdaság pusztáin, gyapot- és répaföldjein. A hortobágyi és nagykunsági rabtáborokból ugyanis hármat szülőfalumban állítottak föl.
A sors különös fordulata, hogy azok belső világának szörnyűségeibe igazán csak 2002 tavaszán, a karcagi kopjafaavatás után láttam bele, amikor Jeney Attila, akkor még ifjú történészként kezembe adta egy kiadásra előkészített díjnyertes pályamunkáját. Egy naplót, amely éppen a szülőfalum egyik rabtáborában íródott három év pokoli napjairól, titokban rejtegetve. Színpadi és dokumentumfilm-dráma alapja is lehetne: hamisítatlanul hiteles dokumentum a rabtáborok belső életéről. Ennek ellenére még szülőfalumban sem őrzi annak a három rabtábornak, majd’ ezer honfitársunknak az emlékét egyetlen méltó emlékhely sem.
Szenvedéseik helyszínei közül csupán 2002-ben, az erdőben avattak egy emléktáblát az itt raboskodók, akik szüleik és nagyszüleik elhurcolásával még gyermekként kerültek oda. Később a szentimrei temető új ravatalozójának falára tettek egy másik emléktáblát azok emlékére, akiket ott temettek el közülük.
Mindez kevéssé méltányos ezer honfitársunk hároméves szenvedésére, belső, elfojtott jajkiáltásaira emlékezve, akiket ablaktalan marhavagonokban hurcoltak el szülőfalum egyik pusztai birkahodályába, amit nekik kellett kitrágyázniuk, szalmaalommal beteríteniük éjszakai szállásul. Százak feküdtek egymás mellett tetvek, egerek és patkányok társbérletében, akikkel rabtartóik rabságuk első napján a tudomásukra hozták: úgy dolgozzanak és viselkedjenek, hogy velük nem kell elszámolni. Ennek megfelelően a tábor hivatalos nyilvántartása az újonnan érkezetteket „növedékként”, az elhunytakat pedig „fogyatékként” rögzítette. Néhány nap múlva parádés hintón megérkezett hozzájuk az állami gazdaság igazgatója, s közölte: sovány és kemény ez a föld. Magukkal fogjuk megzsírozni!
Beke Ferencné naplójából álljon itt csupán két bejegyzés: „1952. VII. 3. A hároméves Bodó Ferike is fogdába került. Bűne: felkapaszkodott a bevásárlókocsira, és a rendőr intésére nem szállt le azonnal. 1952. VII. 6. Bimbó bácsi meghalt. Sokat szenvedett, szívártalma volt. Régóta kérte, küldjék kórházba, ott enyhítenék kínjait, itt pedig nem zavarná fuldokló köhögésével lakótársai nyugalmát. Végre múlt héten hajnalban feltették egy szekérre és a rendőr elvitte Karcagra. Felesége csak este tudta meg, amikor hazajött a munkából.
Tegnapelőtt este közölték vele: a kórházból telefonáltak, hogy a férje meghalt. Kérdezte, hogy mikor lesz a temetés, kérte engedjék el, hiszen el sem búcsúzhattak, legalább halva lássa még egyszer. Azt válaszolták, majd másnapra megkapja a választ.” 2002-ben ott voltam az avatáson. Megrázó élmény volt hallani az emlékezőket, közöttük az egyik akkori gyermekleányt: „Álmomból még ma is gyakran felriadok, hogy virágos mezei réteken át futok hazafelé”.
Egerben, szeretett lakhelyemen egy népi iparművész már faragja azt a kopjafát, amely méltó emléket állít majd az önkormányzat egyetértésével Tiszaszentimre központjában, szívében. Több filmrendező barátom is azt sugallja: e napló alapján dokumentum-filmdráma éppúgy készíthető, mint művészfilm. 2012-ben a nemzeti kormány előterjesztésére az aratás hagyományos kezdetét, június 29-ét a meghurcolt parasztság emléknapjává nyilvánította az Országgyűlés. Így 2018-tól már szülőfalumban is lesz méltó hely a rabtáborok áldozataira emlékezni a jelen és a jövő ifjúságának.
A szerző kisbirtokos, biogazdálkodó