Mindenki tudja, hogy a gazdaság működésének fontos szektora a pénzügyi intézményrendszer. Azt is, hogy ennek felügyeletére szükség van. Államilag vagy önszabályozás formájában.
A bankszektor az egyes országokban mindenkor hangsúlyozottan ragaszkodott az önszabályozáshoz, emellett – és lehetőség szerint – a nemzeti szabályozáshoz. Amikor kitört a pénzügyi válság, és kiderült, hogy az nem ismer határokat, nyomban megváltozott az egyes országok bankszektorának hozzáállása.
A válság kialakulásának okait az utólagos elemzések éppen a nem kielégítő nemzetközi kockázatmenedzsmentben és a szabályozás hiányosságaiban látták. A felügyeleti vakságban. A bankok alábecsülték a problémákat, a szabályozó hatóságok pedig gyakran a szektor önszabályozó képességére hagyatkoztak. Korábban mindig hangsúlyozták az egyes országok szuverenitását.
Ekkor azonban hirtelen igény támadt a határokon átívelő, hatékony szabályozókra. Fontosnak találták, hogy az egyes országokban kialakult feszültségek ne terjedjenek át másokra, s ennek keményebb szabályokkal lehessen gátat vetni. Aktivizálódott a nemzetközi kapcsolatrendszer. Az amerikai jegybank (Fed) egyezményeket kötött 14 ország jegybankjával, s így a pénzügyi rendszer világméretű „végső hitelezőjévé” vált.
Csak a válságot követően szigorodtak igazán a szabályok. 2009-ben létrejött a Pénzügyi Stabilitási Tanács. Létezett ugyan korábban is egy intézmény, a Pénzügyi Stabilitási Fórum, ennek lett kibővített változata a tanács. A bázeli bizottság pedig 2010–2011-ben kibocsátotta a Basel III néven megjelölt szabályozócsomagját.
A bizottság rendszeresen összehívja két tucat ország központi bankját és szabályozó hatóságát a globális kockázatok figyelemmel kísérésére és a felügyeleti munka koordinálására. A kormányok rendszeres stresszteszteken ellenőrizték a bankok tartós fizetőképességét. A Dodd–Frank-törvény szerint az Egyesült Államokban a bankoknak rendelkezniük kell a csődhelyzetben követendő normál eljárásról. Ennek az üzenete az, hogy nem lesz számukra állami kimentési akció, mint volt a válság után.
Mindezek eredményeképpen a bankok megerősítették kockázatviselési képességüket. Mérlegeiket megszabadították a gyanús tételektől, és növelni törekedtek az átláthatóságot, emelni az azonnali fizetőképességet, vagyis a fizetési célra rendelkezésre álló eszközeiket.
Legfőképpen, legalábbis elviekben, folyamatosan és minden eszközzel segíteniük kellene a felelős hitelezői magatartást.
A szabályok szigorítása korlátozott néhány kényes pénzügyi innovációt. Természetesen nem mindent, ez nem is lenne cél. Úgy tűnik azonban, hogy a réseken újra beszivároghatnak a válság kiváltó okai.
Egy példa: ismert, hogy az egyik legjellegzetesebb problémát okozó innováció a jelzáloggal fedezett ingatlanügyletekre alapozott termék volt.
Ebben ingatlannal fedezett hiteleket vontak össze egy csomagba, majd ezt feldarabolva új értékpapírt keletkeztettek. Méghozzá több „osztályban”, több szeletben. A biztonságos „szeletek” (senior tranchok) alacsony kamatozásúak voltak, ezekre azonban a visszafizetést és a megígért szerény hozamot mindenképpen garantálták. Ha a csomagból néhány hitel mégis bebukna, azaz a háttérben lévő hitelek törlesztése akadozna, azért fájjon a fejük a magasabb hozammal, de nagyobb kockázattal bíró szeletek, értékpapírok (junior tran-chok) tulajdonosainak!
Ők a magasabb hozamért nagyobb kockázatot vállaltak. A biztonságosabb értékpapírokat a nyugdíjintézetek s más hasonló, biztonságra kötelezett intézmények vásárolták, a kockázatosabbakat pedig a különböző befektetési alapok. Azzal az ideológiával, hogy ezek olyan tulajdonosi körrel rendelkeznek, amelyek nagyobb kockázat felvállalására képesek.
Azzal a filozófiával vezették be ezt az innovációt, hogy az viselje a kockázatot, aki bírja. A junior kötvényeknél a vonzerő a magasabb hozam volt, de bíztak abban, hogy itt sem lesz nagyobb baj. Annál is inkább, mert ezeket a papírokat is biztosították bukás ellen – a credit default swapnak nevezett innováció segítségével. A válság után egyébként ezt a szerződéstípust meg is tiltották.
A technikát Richard Posner 2009-es könyve, A kapitalizmus kudarca rendkívül érzékletesen bemutatta.
A vevőket megnyugtatta a biztosítás ténye, az eladókat meg vonzotta, hogy az effajta biztosítás nem került túl sokba. Miért? Mert a biztosítótársaságok igen kevéssé tartották valószínűnek, hogy a biztosítási esemény bekövetkezik. Így Amerikában még a nyugdíjalapok is befektettek ezekbe a kockázatosabb papírokba – és keserves árat fizettek érte. De volt olyan európai befektetési bank is, amelyik bevásárolt az ilyen papírokból. Nem sok, de volt. 2008-ban aztán az egész rendszer összeomlott. Olyan tőkeereje ugyanis a leghatalmasabb amerikai biztosítónak sincs – és 2008-ban sem volt –, hogy azt az óriási kockázattömeget, amit felvállalt, viselni tudja.
Az ingatlanfedezetű papírokra ezek után odafigyelt a szabályozás. Valóban, a problémák tömegét ezek okozták. De volt az innovatív eszközöknek egy másik típusa is, az egyéb hitelekre alapozott értékpapírtípus. Ez hasonló értékpapírcsomag volt, mint az ingatlannal fedezett innováció, de itt a háttérben nem bóvli ingatlanügyletek, hanem más célra, például vállalatfelvásárlásra adott, túlzott adósságokat megtestesítő hitelek álltak. Ezekből képezték a csomagokat, amelyeket itt is felosztottak részekre, s e részeket értékesítették tovább.
Az ilyen típusú papírok aránya korábban elenyésző volt az ingatlanfedezetű papírokhoz képest, ezért a szabályozók nem is figyeltek rájuk különösebben. Napjainkban azonban sokszorosára nőtt az állományuk, és kockázatosságuk alig kisebb, mint a másik innováció esetében. A piac láthatóan mindig megtalálja azt a rést, ahová benyomulhat a nagyobb jövedelmezőség reményében. A bankszektor, a pénzügyi szektor meg olyan, mint a Bourbonok. Semmit sem tanultak és semmit sem felejtenek.
Aggasztó, hogy az amerikai kormányzat vissza kívánja fordítani még a válság utáni szigorításokat is. Donald Trump elnök hatalomra kerülése után ugyanis nyomban kiadott egy rendelkezést, hogy vizsgálják felül a Dodd–Frank- törvényt, amely 2008 után a válságra adott válasz volt. A Fed ki is fejezte egyet nem értését. Meglehet, a nemzetközi szabályok szigorúságán valóban lazítani kell, de semmiképpen nem lenne helyes visszatérni a válság előtti időkhöz.
Nemcsak a kereskedelmi bankok és árnyékbankok üzletpolitikája érdemel figyelmet a világgazdaságban, de a monetáris politika fő intézményeinek, a jegybankoknak is felül kell vizsgálniuk követett politikájukat. A rendkívül alacsonyan tartott kamatok elhitették a piaccal, hogy a likviditásbőség a végtelenségig tarthat. Ezután bevetették a mennyiségi lazítást, azaz a pénzhígítás stratégiáját, amelynek vitathatatlanul volt szerepe a likviditási válság elhárításában.
Ahogy akkor a Fed elnöke mondta: „Helikopterről szórom be dollárral New Yorkot.” Általános növekedésösztönzőként való felhasználása azonban megkérdőjelezhető. Először is erős ösztönzést adott a nyakló nélküli kockázatvállalásra, másodszor: a végtelenségig lecsökkentett jegybanki alapkamatok mostanra már beszűkítik a jegybankok hagyományos eszköztárát. Képesek lesznek-e a jegybankok – elsősorban a Fed – elhárítani egy újabb válság kitörését? Ha fenyegetne ilyen, ami nem kizárható.
Vannak olyan javaslatok is, hogy növelni kell a Pénzügyi Stabilitási Tanács hatáskörét – bizonyos értelemben a jegybanki tevékenység kontrolljaként. Egyetértés van abban, hogy szükséges a jegybankok tevékenységének ellenőrzése, de úgy, hogy ez ne jelentse a jegybanki függetlenség veszélyeztetését.
A szakérők azonban nem fűznek sok reményt a hatáskör bővítéséhez: a Pénzügyi Stabilitási Tanács a jelek szerint marad csupán elvárásokat, normákat megfogalmazó szerepében, „fogak” nélkül. Vagyis hatékony eszközök nélkül. Egy olyan világban, amelyben erős az ösztönzés a normakövetés elmulasztására.
Nem nehéz levonni a következtetést, hogy mindenekelőtt a társadalom erkölcsi alapjainak megerősítésére volna szükség egy olyan világgazdaságban, amelyben a bank nem feltétlenül a reálgazdaságot és a közérdeket szolgálja, hanem a jogot gyakran a saját érdekei szerint használja fel.
A pénzügyi szektor a profitmohóság miatt képes válság felé sodorni a gazdaságot. Ebben csak a felelős egyének hozhatnak változást. Csak akkor van mód a pénz túlzott hatalmának megfékezésére, ha a társadalom tagjai egyrészt megértik, hogyan működik a valóságban a mai gazdaság, és látják, hogy milyen hatalmas szerepe van a pénznek a lobbik működtetésében, a törvények befolyásolásában. Másrészt minden felismerés kevés, ha az egyének saját mohóságuk varázslatában élnek. Ha nem ismerjük az „elég” fogalmát, ha nem tartjuk mindennél fontosabbnak a spirituális értékeket, akkor a pénzügyi piac maga alá gyűr mindent és mindenkit.
A híres befektető milliárdos, Sir John Templeton azt vallotta, hogy az erkölcsi alapokat nélkülöző üzlet elbukik. Nem nyomban, de előbb-utóbb bizonyosan.
Érdemes tudni, hogy a spiritualitás erősítését célzó tevékenységekre és kutatásokra díjat alapított, amelynek összege magasabb, mint a Nobel-díjé, mert úgy vélte, az erkölcsi alap a társadalomban és a gazdaságban mindennél fontosabb.
Ha nem követjük ennek szellemét, akkor nehezen kerülhetünk el egy újabb válságot. Amelyben éppúgy, mint az eddigiekben, végül mindig a kisembereken csattan az ostor.
A szerző közgazdász, professor emerita
